Meg kell említenünk, hogy néhány évvel ezelőtt nagy feltűnést keltett az Egyesült Államokban a chicagói iskolakörzetről készített tanulmány, amelyben Steven Levitt, az amerikai közgazdaság-tudomány csodagyereke négyszázezer gyerek beiskolázásának elemzése alapján azt állította, hogy a szabad iskolaválasztás ahelyett, hogy csökkentené, megmerevíti az amúgy is létező társadalmi különbségeket.
Kertesiék írásának újszerűsége minden más erénye mellett abban áll, hogy Magyarországon először nevén nevezi azt a tabut, amely ennek a helyzetnek az okozója, amelyre az iskolarendszer mély igazságtalansága visszavezethető: a szülők szabad iskolaválasztásának jogát.
A közvélekedés - és néhány tudományos nézőpont - szerint a szabad iskolaválasztás a rendszerváltás utáni magyar iskolarendszer jellemzője. (Ennek köszönhető, hogy általában úgy tekintenek erre az intézményre, mint alapvető szabadságjogra a sajtó- és a szólásszabadság mellett.) Ez az állítás csak részben felel meg a valóságnak. Igaz, hogy a rendszerváltás után a politikai szabadsággal teljesedett ki a szülők iskolaválasztási szabadsága is, de ez a jog nem a 90-es években kezdődött. Engedélyezése az MSZMP reformereinek vívmánya volt 1985-ben. Nota bene: amikor szabad iskolaválasztásról beszélek, akkor az állami, önkormányzati általános iskolák közötti választásra gondolok, nem érintem az egyházi, alapítványi és magán-, illetve a művészeti intézmények körét.
Az alkotmány
foglalkozik a szabad iskolaválasztás jogával. Az 1989. évi módosításkor került be a 67. paragrafus, melynek 2. bekezdése szerint: "A szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák." Az 1985. évi törvény az oktatásról így fogalmaz: "(1) A gyermeket elsősorban abba az általános iskolába kell felvenni, amelynek a körzetében lakik. (2) Ha a szülő nem az (1) bekezdésben meghatározott iskolába kívánja beíratni a gyermekét, a felvételről első fokon a választott iskola igazgatója, másodfokon az iskola helyi irányítását ellátó tanácsi szakigazgatási szerv dönt." A jogszabály csak a korábban is meglévő gyakorlatot szentesítette. Az egyetemi gyakorlóiskolák, a jó hírű, idegen nyelvet magas színvonalon oktató tanintézmények korábban is fogadtak körzeten kívüli jelentkezőket. A törvényt később többször módosították, de 1993-ban is csupán a megfogalmazás változott: "minden érdekelt adottságainak, képességeinek, érdeklődésének, vallási, illetve világnézeti meggyőződésének, nemzeti vagy etnikai hovatartozásának megfelelően választhat óvodát, iskolát, kollégiumot."
A szöveg tehát egyértelműbb, de a lényeg ugyanaz: a szülő választhat neki tetsző iskolát, és az igazgató dönt a felvételről. Látható, hogy nem a demokratikus átalakulással, a rendszerváltással kivívott szabadságjogról van szó. Azért fontos emlékeztetni erre, mert nehéz lenne egy a politikai változások nyomán kivívott szabadságjognak vélt jogot megkérdőjelezni.
Ez a szabadság,
az iskolaválasztásé nem adatik meg mindenkinek. Gyakorlati és elvi tényezők is állnak a mögött, hogy nem mindenki képes egyformán élni ezzel a lehetőséggel, így aztán a keveseknek megadatott szabadság az egyenlőtlenség és igazságtalanság egyik forrásává válik. Hogyan válasszon szabadon az a család, ahol nincs autó, sőt a tömegközlekedés díja is megfizethetetlen? 'k természetesen a legközelebbi iskolába íratják a gyerekeiket. Hogyan döntsön szabadon az a szülő, aki kevéssé képzett és nem tájékozott az iskolák közötti különbségekről? Vagyis a szülők nagyobb része nem élhet ezzel a szabadságjogával.
De élhetne-e akkor, ha tegyük fel, az állam, az önkormányzat állná a közlekedés költségeit, ha minden családot egyformán alaposan felkészítene és tájékoztatna az iskolák ajánlatáról, színvonaláról? Vélhetőleg akkor sem valósulna meg a választás szabadsága, hiszen a kívánatos iskola nem vehet fel minden jelentkezőt, oda sem fér be minden gyerek, így aztán válogatni kényszerül. És a válogatásban már benne van az igazságtalanság lehetősége. A válogatás valamilyen szempont szerint történik, és ez a szempont azt eredményezi, hogy a bekerülő gyerekek hasonlóak egymáshoz, nagyrészt (általában az átlagosnál jobb) hasonló társadalmi, családi háttérrel bírnak. Így az iskola nem válhat a társadalmi kohézió színterévé, ahogyan később a munkahely sem.
Ez a szelekció,
és különösen a korai, 6 éves korban kezdődő, majd 10, illetve 12 éves korban ismétlődő kiválasztás okozza tehát azt, hogy az iskolák többsége társadalmilag homogén intézmény. A szegény családok gyerekei nehezen jutnak el a lakókörzeten kívüliekbe, és ha el is jutnának, valószínűleg nem vennék fel őket oda. Így növekszik egyre jobban az iskolák közötti különbség - a családok szociális háttere, a tanárok végzettsége, felkészültsége, az iskola felszereltsége, a tanulók teljesítménye, a továbbtanulók aránya és még sok egyéb mérőszám szerint is.
Az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala felkérésére a Kurt Lewin Alapítvány a szülői jogok érvényesüléséről végzett országos vizsgálatot a 2001-2002-es tanévben. Az alapítvány a szülők tájékozódáshoz való jogának érvényesülését vizsgálta, és tanulmányozta a szabad iskolaválasztás, valamint a szülői érdekérvényesítés és önszerveződés lehetőségét. A vizsgálat eredményei is azt mutatják, hogy e választás sok szülő számára egyáltalán nem "szabadságjog". A szegény családoknál jellemzően döntési kényszerről van szó. Az intézmények egy része a csökkenő gyereklétszám miatt alig képes arra, hogy legalább annyi gyereket beiskolázzon, hogy egy osztályt indíthasson. Az úgynevezett jó iskolák pedig szabadon válogatnak a gyerekek között. Itt leginkább szabad gyerekválasztásról beszélhetünk. Bár az érvényben lévő oktatási törvény tiltja felvételi szervezését, a gyakorlatból tudjuk, hogy az igazgatónak valamilyen módon ki kell választania a gyerekeket, és döntenie kell, hogy ki melyik osztályba kerül.
A Kurt Lewin Alapítvány kutatói nem kérdőjelezik meg a szabad iskolaválasztást. "Mindezt egyáltalán nem a szabad iskolaválasztás kritikájaként mondjuk, hanem csupán az esélyegyenlőtlenség és a valóságos iskolai pluralizmus hiányára szeretnénk felhívni a figyelmet. A vizsgálat egy éve során meggyőződésünkké vált, hogy szabadelvű iskolarendszer, a szabad iskolaválasztás, az egyének igényeinek magas fokú és differenciált kielégítése nem létezhet társadalmi jólét nélkül" - írja Ligeti György, a kutatócsoport vezetője. Sőt egy a RomaPage-en található vélekedés szerint "a szabad iskolaválasztás liberális dogma". Ez a megállapítás a liberális tradíció szűk, valamint leegyszerűsítő értelmezésén alapszik. A liberális eszmerendszer egyik legfontosabb eleme ugyanis az egyéni szabadság mellett a társadalmi egyenlőség feltételeinek biztosítása.
A szabad iskolaválasztás mellett érvelők úgy tekintenek az oktatási intézményekre, mintha azok a szabad piac része lennének, olyan szolgáltatók, amelyek azon fáradoznak, hogy minél jobb szolgáltatást kínálva megéljenek a piacon. Kérdéses azonban, hogy az állami kötelezettség, a közpénzből működtetett közoktatás ilyennek tekinthető-e, illetve rendben levő dolog-e így tekinteni erre az intézményre.
Az 1985-ös, illetve a korábbi éveket jellemző politikai berendezkedés idején természetesen más színben tűnhetett fel ez a döntés.
Az állampárt
idején a '85-ben bevezetett reform jelentős áttörés volt. A 1985-ös törvénymódosítás tartalmi, szerkezeti változásokat hozott. Ezt követően vált lehetségessé a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok létrehozása, az alternatív iskolák alapítása, az iskolakísérletek támogatása, a pedagógiai módszerek változatosabb és szabadabb alkalmazása, a két tannyelvű oktatás lehetősége. 1985-ig egységes tantervi szabályozás volt, központi tantervek szerint tanítottak az iskolák. Ebben az időben kezdődött az autonómiájuk, megszűnt a kötelező szakfelügyelet. A reformerek 1985-ben decentralizálni akartak. Húsz évvel ezelőtt fontos ügy volt a centralizált, nem demokratikus oktatáspolitika megreformálása, a megváltozott politikai rendszerben azonban nem kerülhető meg a bukott rendszerben bevezetett reformok felülvizsgálata. Magyarországon ma decentralizált iskolarendszer van, de nem alakult ki ennek megfelelő irányítási rendszer. Megszűnt a szakfelügyelet, de nem létesült helyette más, rendszeresen és mindenhol működő külső ellenőrzés. A szülő törvény szerint szabadon választhat iskolát, az igazgató pedig kiválaszthatja a neki tetsző gyerekeket. A fenntartó önkormányzat megszabja az iskolának, hány osztályt indíthat, hány gyereket vehet fel. A szabályozás ezen elemei ellentmondanak egymásnak.
A magyar iskolarendszer alapvető jellemzője az éppen az 1985-ös reform nyomán is kialakult drámai különbség iskola és iskola között. Ebben a helyzetben azonban nem lehet a választás szabadságának jogát egyszerre megszüntetni, hiszen lehetetlen az alig vagy nagyon gyengén teljesítő, a közvélekedés szerint rossz iskolába kényszeríteni a gyerekeket, egyik pillanatról a másikra beszüntetni a választás lehetőségét. Ennek előfeltétele lenne, hogy objektív mérőeszközökkel mérhető legyen az iskolák teljesítménye (a tanároké is, nem csak a diákoké), majd célzott fejlesztésekkel csökkenjen a különbség közöttük. Amikor mérséklődni kezd, akkor majd el lehet gondolkodni arról, hogy érdemes-e a világban csak nagyon kevés helyen előforduló szabad iskolaválasztás rendszerét fenntartani, az egyenlőtlenség növekedését törvény adta joggal elősegíteni. Tudvalevő, hogy bár a világ legtöbb országában a kérdés folyamatos és élénk vita tárgya, az esetek túlnyomó részében - ahogy Franciaországban és Nagy-Britanniában is - az állami iskolákba körzet szerint kötelesek beíratni gyerekeiket a szülők. A magán- és alapítványi intézményeknél más a helyzet, itt valóban fizetős szolgáltatói szisztéma működik, amely egy (helyenként változó) ösztöndíjrendszerrel egészül ki.
A szegregáció nem szűnne meg akkor sem, ha iskolakörzetek lennének, és nem vándorolhatnának el a középosztály gyerekei a jobb iskolákba. A város és falu közötti különbségek, a gettósodott kerületek, falvak, a kistelepülések közötti elkülönülés és az egyenlőtlenségek megmaradnának. De a pályázatok, a támogatások, a különböző fejlesztési programok nem egy alapvetően igazságtalan rendszer ellenében folytatnák a reménytelen küzdelmet, és így talán hatékonyabbak is lehetnének.
A szerzõ a főváros oktatási bizottságának tagja.
