Csakhogy a gazdaságtörténet arra tanít bennünket, hogy nagy éhínségek szinte soha nem abszolút élelmiszerhiányra vezethetők vissza. Sőt, sokszor még lokálisan is van elég ennivaló, csak éppen a szerencsétlen áldozatok képtelenek megfizetni. Vannak persze példák arra is, hogy a kiéheztetni szándékozott területekről egyszerűen elszállítják a termést - ehhez már sztálini léptékű, ördögi gonoszság kell (lásd az ukránul holodomornak nevezett ukrajnai éhínséget a harmincas évek elején). És persze ott a kínai Nagy Ugrás (1958-61) vagy harmincmillió éhen halt áldozata.
*
A valóság most is az, hogy évről évre több gabona terem (idén is több fog, mint tavaly), legfeljebb kicsit drága. Mi több, most már oly mértékben megy fel az ára, hogy azt a világ fejlettebb felén is megérzik (még ha egyelőre nem is rokkannak bele). A tévékben oly sokat mutogatott éhséglázadások pedig még mindig csak előjelek - ilyenek akkor robbannak ki, amikor a "széles néptömegek" már a mát is sokkal rosszabbnak ítélik a tegnapnál, a holnaptól pedig egyenesen rettegnek. Persze nem is csoda: üres hassal nem csupán a himnuszt lehetetlen énekelni - legyengült, éhező ember a lázadásra is képtelen.
Mostanában olyan jelzéseket kapnak az illetékesek, amelyekből tanulni kell - lehet tőlük megijedni, de érdemesebb elgondolkodni azon, miként csitíthatók a félelmek. Néha ehhez nem is kell sok - először persze tűzoltásra, segélyezésre volna szükség, de azt is csak ésszel, elvégre a rossz ütemben (pl. aratás idején), ingyen vagy gyakorlatilag ingyen kiszórt nyugati feleslegek tönkretehetik a helyi termelőket, akik így képtelenek értékesíteni saját termésüket, s jövőre megint egy kicsivel többen szorulnak segélyre. Sokan állítják, többek között az ENSZ és annak agrár- és élelmezéspolitikai ügynöksége, a FAO munkatársai, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek végre az infrastruktúrán kívüli területeket, így a mezőgazdaságot, azon belül is a helyi fogyasztást szolgáló élelmiszer-termelést is finanszírozniuk kellene - dacára, hogy ez tán nem olyan jó biznisz, mint a híd-, repülőtér- és kikötőépítés, esetleg a kakaó-, kávé-, olajpálma-, mogyoró- vagy cukornádtermesztés (nem lebecsülve utóbbiak fontosságát).
Az már a megfelelő források birtokában lévő helyi kormányok feladata lenne, hogy lehetőség szerint már rövid és középtávon megtalálják és közvetlen támogatásban részesítsék azokat, akik képesek és hajlandók is termelni. Éppen ezért sajnálatos, amikor egyéb bokros teendőik, mint például saját hatalmuk fenntartása, továbbá a renitens társadalmi, vallási és etnikai csoportok megbüntetése megzavarja őket abban, hogy azzal foglalkozzanak, amivel kéne. A legegyszerűbb persze a központi árszabályozás, meg a fejadag bevezetése - tudjuk, hogy ennek mindig gigantikus feketézés lesz a vége, de legalább a bűnbakok megvannak.
*
Az élelmiszerárak hirtelen meglódulásának okait régóta firtatja a tudomány - s ezt teszik mostanság is, néha kicsit naivan és egyszerűen. Kedves alarmista barátaink és "felelős" kormánytisztviselők rögvest a "globális felmelegedést" meg a klímaváltozást citálják elő (néhány hete például Németh Imre volt agrárminiszter, majd fejlesztéspolitikai államtitkár egy tévévitában, ahol álláspontjával gyorsan magára is maradt). Pedig a téma szakértői nagyjából egyetértenek abban, hogy ennek momentán semmi köze sincs az élelmiszerár-válsághoz (globális méretekben nem történt termelés-visszaesés - se klimatikus, se más okokból). Néhány példát persze bármikor fel lehet hozni: ilyen a már több éve tartó, valóban súlyos ausztráliai aszály, ami visszavetette a szigetország búza- és rizstermelését, és persze kivitelét. A mostani burmai tragédiának is lehet komoly hatása a globális rizskínálatra - s itt nem egyszerűen az egyszeri terméskiesésről van szó, hanem arról, hogy a ciklon okozta vihardagály rengeteg sós vizet pumpált Ázsia egyik legtermékenyebb rizstermő területére (Irrawaddy-delta), ami így félő, hoszszabb időre terméketlenné vált. Ha már más nem jut eszükbe, úgy az elemzők meg szokták még említeni a 2006-os kaliforniai hőhullámot, ami tömeges állatpusztulással járt a San Joaquin-völgyben, meg az idei indiai, Kerala állambéli szezonon kívüli esőzéseket, melyek tönkretették a gabonatermést. Csakhogy ezek mind csupán helyi sorscsapások, a globális kínálatra gyakorolt hatásuk korlátozott - ráadásul ennyi klimatikus eredetű gonddal számolni lehet, amióta világ a világ. Az időjárás már csak olyan, hogy kiszámíthatatlan és szeszélyes, a klíma (amit hosszabb időn át mért éghajlati jellemzők átlagából adódó adatok jellemeznek) az idők során folyton-folyvást változott, ráadásul sokszor radikális mértékben, legfeljebb akkoriban kevesebb publicitást kapott e jelenség (a középkorban például az európai civilizáció a többé-kevésbé intenzív világvégevárással volt elfoglalva - ehhez képest, nyilván oktalanul, magasról tettek a már akkor is kézzelfogható klímaváltozásra). S persze megint csak arról van szó, hogy többnyire a kedvezőtlen változásoknak van hírértéke, ha valahol a termelés szempontjából jobbra fordultak a körülmények, az legfeljebb akkor jelentkezik a sajtóban, ha a terméstöbblet okoz piaci zavarokat. Amúgy pedig nyugodtan tudomásul vehetjük: az egy főre eső termelés a világon vagy negyven éve folyamatosan nő, amihez hozzájárul az a keveset emlegetett tény is, hogy a világ népességének növekedési üteme drasztikusan csökkent a csúcs, azaz a nyolcvanas évek óta. Ehhez képest, mint már említettük, idén is kövérebb lesz a termés, mint tavaly. Csak egy kis kitérő: idén, ha semmi nem jön közbe, hazánkban rekordtermés várható a legtöbb haszonnövényből, a sokévi átlagot akár negyven százalékkal is meghaladhatja a gabonatermés - miközben az árak máris a csúcson vannak. Ennek kapcsán máris akad olyan londoni elemzőcég, amely a korábban várt GDP-növekmény több mint kétszeresét (4, extrém esetben 5 százalékos növekedést!) prognosztizálja 2008-ra. Mindent persze nem kell elhinni, még ha egy hír jól is esik, de az adódó tanulságokat sem árt levonni.
Annál nagyobb szerepe lehet a drágulásban annak, hogy a gazdák Brazíliától az Egyesült Államokig és Magyarországig mind nagyobb területeken takarítanak be emberi vagy állati szempontból is ehető növényeket üzemanyag-termelés céljára, s ezzel közvetve és közvetlenül is hozzájárulnak az élelmiszerek árának emelkedéséhez. Csak gondoljuk végig: a bioüzemanyag-termelés államilag is támogatott fellendítésével a kormányok a klímaváltozás káros hatásainak akartak elébe vágni - ehelyett máris sikerült több, korábban csak félt következményt előidézni. A vészharangok alaptalan kongatása tán mégsem oly veszélytelen dolog. Csupán remélhetjük, hogy e részterületen is bekövetkezik hamarost a korrekció - habár félő, hogy erre csak akkor lesz mód, ha jönnek a másod- meg harmadgenerációs bioenergia-források, mint a cellulóz meg az algák (bár ez még inkább sci-fi). Az energiaárak máshogy is befolyásolják a termények árát: mivel a "zöld forradalom" nyomán a mezőgazdaság is egyre gépesítettebb, ráadásul rászorul a műtrágyákra és a növényvédő szerekre, így nyilvánvaló, hogy egyre több kőolajat, olajszármazékot és földgázt használ fel üzemanyagként, energiaforrásként, vegyipari nyersanyagként. Mivel mostanában ezek ára drasztikusan emelkedik, megdrágul az agrártermelés is. Ráadásul a dráguló kőolaj még agresszívebb bioenergia-programokra ösztökélheti a fejlett országokat, ami öngerjesztő hatásként veri egyre magasabbra az élelem árát.
*
Az árnövekedés mindezen túlmutatóan jelzés arról, hogy megváltozott a világ, s már nem olyan, mint akár néhány éve hittük. Mind több indiai, kínai, brazil stb. polgár akar jobban élni, többet s néha mást (horribile dictu: húst, sajtot, zsírt, cukrot, hamburgert, hot-dogot) enni, s ennek árát - egyelőre - meg is tudja fizetni. Ne felejtsük: e változások, a - meglehet, törékeny - középosztályosodás már most sok százmilliós tömeget érintenek. Sok példát lehetett hallani arról, mi történik, ha mondjuk minden második kínai hetente meg akarna enni néhány (de kettőnél nem több) mackósajtot. Elárulhatjuk: irtózatos plusz sajtkereslet jelentkezne a világpiacon. És arról nem is beszéltünk, hogy ha a gabonát közvetlen emberi fogyasztás helyett állati takarmányozásra használjuk, az rögvest csökkenti a felhasználási hatékonyságot. Egy kiló hazavihető, megsüthető marhahús előállításához megközelítőleg hét kiló gabona szükséges - mit is képzelnek a kis sárgák, barnák, a pörkölt csakis a miénk, nekik jó lesz a kása meg a tojásos tészta is.
*
Akadnak még itt más gondok, némelyiküket joggal emlegetik a szakértők. A fejlett és kevésbé fejlett világ jó részén kritikus szintre csökkentek a gabonakészletek - tárolni bonyolult és körülményes, importálni annál egyszerűbb -, erre most meg tessék, egyes államok korlátozzák az élelmiszerexportjukat (India és Kína a rizsexportot), mások meg (mint a dél-kelet-ázsiai országok) éppen most lépnének kartellre, hogy jó magasan tartsák a rizsárakat.
Egy idő óta a jelenlegi világrend kritikusai emelt hangon emlékeznek meg az árupiaci befektetők áldásos tevékenységéről, megjegyezve: nem elég nagy a gond egymagában, egyesek még spekulálnak is az élelmiszerek árával. Kötelességszerűen hozzáteszik még, hogy az ingatlanhitel-piac megrendülése után forró pénz áramlik a nyersanyag-, így az élelmiszerpiacokra, pedig nem kéne - de ezt már végképp nem értjük. A kapitalizmus (s nem is csupán a jelenlegi szuperkapitalizmus) többek között a javak, így az áruk szabad kereskedelmén alapszik, mely többek között a tőzsdén zajlik - vagy mit is kéne ehelyett csinálni? A hol bal-, hol jobboldalról jelentkező börzegyűlölő antikapitalista teoretikusok persze mindig remek distinkciókat tesznek karvaly- meg "rendes" termelőtőke között - ám életszerű alternatívákkal sohasem tudtak előállni, már ha a fent is méltatott emberkísérleteket nem tekintjük annak. Pedig ez sem új dolog - a spekuláció egyidős a gazdaság történetével. Majd meglátjuk, ki mennyit bír szakítani a rizs árán, s hogy kipukkad-e egyszer ez a lufi is. Sok szakértő állítja: minden aggódás dacára hamarosan durranni fog. Addig pedig a kormányoknak, s az EU-hoz hasonló überállamoknak egyetlen dolguk marad: lehetőség szerint rugalmasan és érzékenyen reagálni a változásokra. Ez, bár elsőre tán úgy hangzik, nem gúny akart lenni. Annyi például bizonyos, hogy a növekvő fizetőképes kereslet mind a fejlett, mind a fejletlen országok gazdálkodóit arra ösztönözheti, hogy termeljenek még több ennivalót, ami középtávon akár helyre is billentheti az árviszonyokat - ehhez például a mi meleg hangulatú, barátságos uniónkban sem ártana felülvizsgálni a rugalmatlan és elavult kvótarendszert, meg a világ más fertályain okkal kifogásolt, értelmetlen szubvenciókat. Ezekhez is ésszel kell persze hozzányúlni, mivel a szubvenciók hirtelen megszüntetése s az ebből következő hirtelen áremelkedés egy csapásra megfizethetetlenné tenné az élelmiszert a kényszerűen importra szoruló országokban. Amúgy sokan hibáztatják a válságért a felemás szabad kereskedelmi rendszert, vagy egyszerűen csak a jelzőtlen szabad kereskedelmet - tökéletes versenynek tán mégsem lehet nevezni, amikor halálra szubvencionált gazdák relatíve olcsó termékei szorítják ki a helyi, ilyen körülmények között versenyképtelen termelőket. Alighanem a szubvenciók, a kvóták, a kereskedelmi, export- és importkorlátozások és versenyfeltételek egyidejű felülvizsgálatára lenne szükség - tudjuk, ezt nem lehet egy lépcsőben elvégezni, de azért mihamar hozzá kéne látni.
Kár, hogy mifelénk a malmok ennél egy kicsit lassabban őrölnek. És még jó, ha van mit.
