„Vigyázz, amikor nagy tiszteletben álló vagy nagy hatalmú, vagy más nagy tekintélyű embert látsz, nehogy elragadjon a képzet, és boldognak tartsd!” – tanácsolja Epiktétosz a Kézikönyvében (19,2). Pedig a hatalomról ma is többnyire úgy vélik – akik birtokában vannak csakúgy, mint azok, akik nincsenek –, hogy egyet jelent a vágyak netovábbjával, a boldogsággal. Hiszen a hatalommal szinte mindent el lehet érni, és az így elért beteljesülés maga a boldogság. Eléréséhez pedig a nagy hatalmúaknak szinte minden rendelkezésre áll, s számukra, ha nem is minden, de sok minden megengedett. A régi filozófusok erről másként vélekedtek; számukra a boldogság feltétele a jó élet volt. Ez pedig – a ma közkeletű értelmezésekhez képest – elsősorban az embernek önmagához és másokhoz fűződő igaz kapcsolatát jelentette. Aki így élt, az „mélyen átitatódott az igazságossággal” – írja Intelmeiben Marcus Aurelius (III,4,4) –, és nem létezett számára jobb, nagyobb boldogsággal kecsegtető lehetőség. „Ha az emberi életben talá́lsz olyasmit, ami jobb, mint az igazságossaág, az igazság, a mértéktartás, a férfias bátorság, ha, mondom, látsz olyasmit, ami jobb ennél, egész lelkeddel fordulj e meglelt legkiválóbb felé, és élj vele!” (III,6,1).
Ellenfeleik ezzel homlokegyenest ellenkezően vélekedtek, mondván, az igazságosságra fittyet hányó ember jobban érvényesül, könnyebben tesz szert hatalomra, gazdagságra és éri el a boldogság állapotát. Mert igazán csak az élet kellékeinek bősége, birtoklása és hathatós biztosítása garantálja ezt az állapotot.
Ám az ilyen áron szerzett boldogság mindig is kétségesnek tűnt az emberi természet ismerői számára. Az agykutatás újabb felismerései is ennek érvényességét igazolják: „A viselkedés vezérlésében döntő, és a különböző impulzusok kiegyenlítését végző agyterületek olyan biológiai mechanizmusokkal rendelkeznek, amelyeknek közük van a boldogsághoz” – írja Detlef B. Linke Az agy című könyvében. „Ez azt jelenti, hogy az igazságos kapcsolat másokkal, sőt a dolgokkal és saját érzéseinkkel – még ha ez nem is egyszerűen a későbbi jutalom elérésének eszköze – maga is élénkíti azokat az agyi mechanizmusokat, amelyek a boldogság megtapasztalásához elengedhetetlenül szükségesek.” Egy beszélgetésben azt is elmondja, hogy „ezek az eredmények a homloklebeny eredményei, ezt ma biztosan tudjuk. Érdekes, hogy ezek pont azok a régiók, amelyekben a pszichózisok is tombolnak. Ha tehát már nem megy egy helyzet kiegyensúlyozása, mérlegelése, ha tehát már csak szélsőségesen az énre vagy egy másikra vonatkoztatva történik, akkor kiesett a homloklebeny kiegyensúlyozó képessége, vagyis a legtágabb értelemben vett igazságosság működése.” („A legjobb úton van a boldogság felé” – Beszélgetés Detlef B. Linke agykutatóval, Műhely, 2006/2.)
A hatalom jelenségei
A hatalom ezek szerint akkor jó, ha igazságos, és ezáltal mind mások, mind a hatalomgyakorló számára boldogsággal jár. A hatalmi helyzet azonban mégoly jó szándék és igazságosságra való törekvés mellett is veszélyeket rejt. Mint minden szabad emberi cselekvésnek, a hatalomgyakorlásnak is velejárója a tévedés. Ennek felismerése, hatásának érzékelése azonban nehezebb a hatalom birtokosa számára, mert a hatalom elszigeteli. Helyzete – személyétől és szándékaitól függetlenül, pusztán hatalma folytán – eleve megnehezíti tettei tényleges következményeinek helyes érzékelését, a közvetlen és az áttételesebb visszacsatolás működését. „A hatalom egyfajta önálló erő, még azzal a konszenzussal szemben is, ami létrehozta” – írja Carl Schmitt, és fontosnak tartja azt is hozzátenni, hogy „magával a hatalom birtokosával szemben is az.” (Dialógus a hatalomról, Vigilia, 1991/2.) Lord Acton egyenesen azt állítja, hogy „a hatalom romlottá tesz, és a teljhatalom teljesen megront” (Levél Mandell Creighton püspöknek).
Más uralmi formákhoz képest a demokratikus hatalom azért is alkalmasabb az emberi együttélésre, mert elejét tudja venni a teljes hatalmi elszigetelődésnek, és biztosítani tudja a visszacsatolás folyamatos fenntartását. De a demokratikus hatalom birtoklása sem jelent még garanciát a boldogságra, az igazságos és jó döntésekre. A hatalom ugyanis folyamatosan feszíti a vágy és az önérzet vitorláit. Vágyat kelt a hatásra, vágyat a bírásra; nemcsak emberek, tárgyak, erők és élvezetek feletti rendelkezésre, de mások folyamatos jelenlétére, szolgálatkész pózára. A hatalom hathatóssá teszi azt is, aminek inkább el kellene halnia a lélek térfogatában (Márai).
Az ember léthelyzetét érintő alapkérdések esetében a tudományos felismerések nóvuma általában viszonylagos: többnyire régi belátásokat helyeznek új megvilágításba. A közelmúltban számos olyan kutatási eredmény született, amely a réges-régi intuitív tudást támasztja alá. Heinrich Popitz
A hatalom jelenségei című nagyszabású szociológiai munkájában például Epiktétoszhoz hasonlóan a képzelet jelentőségét hangsúlyozza: „Mint minden intenzív emberi kapcsolatban, a tekintély-viszonyban is kiemelkedő jelentősége van a képzeletnek” (Phenomäne der Macht, Tübingen, 1992). A modern megközelítések persze a régi felismeréseket új megvilágításban mutatják. Ezen új meglátások nóvuma gyakran abban áll, hogy lehetővé teszik a rálátást a régire. Láthatóvá teszik addig észrevétlen vonatkozásait, összetettségének újabb összetevőit. Azóta, hogy az agykutatás vizualizáló eljárásaival valós időben követhetővé kezdtek válni a fejünkben zajló folyamatok, magasabb elmeműködésünk tekintetében is belátóbbá váltunk.
A rossz döntések következményei károsak, s aki nem képes ennek belátására, a saját tévedésével való számvetésre, az okát mások szándékaiban, tetteiben fogja keresni. Ebből ered a körkörös ellenségkeresés és ellenségképzés pszichózisa. Aminek ez idő tájt széles körben láthatjuk virulását; romlásvirágai nemzeti panorámává terebélyesedtek.
Ezért is ajánlja az agykutató, a régi filozófiával egybehangzóan, hogy „tanácsos kezdettől fogva azt a feszültségívet kibontakoztatni, amit észnek nevezünk”. Értelmezése szerint ugyanis „az ész az a képesség, mely lehetővé teszi, hogy kibírjuk a feszültséget, és hogy ellen tudjunk állni az olyan határvonások kísértésének, melyek mögött titkos boldogságot kellene keresni. Ez érzelmi erőt feltételez: azt, hogy kibírjuk a feszültséget. Így az észnek az igazságosságot megvalósító képessége tekintélyes és intenzív érzelmi összetevőt tartalmaz.”
Helyzetek és hitek
Az elszigeteltségben kiépülő privát boldogság szigetei – ellentétben az izoláció ígéretes voltáról alkotott elképzelésekkel – valójában veszélyes helyek. „Az emberre állandóan az a veszély leselkedik – hangsúlyozza Linke –, hogy olyan boldogságot keres, ami lekapcsolja a világról, és ezáltal boldogtalanságra vezet.” A határok mögé húzódó izoláció következményei a hatalmi helyzetekben fokozottan érvényesülnek.
„A hatalom birtokosa annál jobban elszigetelődik, minél inkább a saját személyében koncentrálódik a direkt hatalom – állapítja meg Carl Schmitt. – A folyosó elvágja a földtől, és egy olyan sztratoszférába emeli, amiben már csak azokhoz ér el, akik őt indirekte uralják, miközben az összes többi emberhez, akik fölött hatalmat gyakorol, már nem ér el, és ezek sem érnek el hozzá.”
A hatalom hátszele az önérzet tüzét is folyamatosan szítja, így támadnak a szűk keblek körül is nagy mellények, a felfuvalkodottság léggömbszerű létállapotai. Ezek végkimenetele nem más, mint nagy durranás. Amelyeket oly érzékletesen jelenít meg
Shakespeare királydrámáinak végtelen vákuuma.
Egy levitézlett hatalmasra nemcsak saját élete üressége szakad rá, hanem megkapja mellé az addig lelkes és odaadó híveinek megvetését is. Töpörödése láttán ugyanis számukra nem saját választásaik vagy tetteik válnak gyűlöletessé, hanem hiszemeik tárgya: a hatalmas. A vezér, aki alakította, táplálta, szította hitüket.
A szebb jövőben, a másnapi megváltásban, a hatalmas kegyéből adódó koncban, a holnap előálló haszonban, a nemzet felemelkedésében, netán más efféle, kis vagy nagy elbeszélésben.
Vallás hiányában különösen nagy a hit iránti vágyakozás: „Az emberekben csillapíthatatlan a kívánság, hogy higgyenek valamiben – írja a Power című amerikai hatalomtechnikai könyv szerzője. – Tegye magát e vágy tárgyává és kínáljon nekik valamit: egy új hitet. Válasszon homályos, fölöttébb ígéretes szavakat. Helyezze a lelkesültséget a racionalitás és a logika fölé. Kínáljon fel híveinek rítusokat. Kérje őket arra, hogy áldozatokat hozzanak. Egy vallástalan és magasztos célok nélküli korszakban a hitrendszerével ön hihetetlen hatalomra tesz szert.”
A szerző, „a 20. század Machiavellije” kétségkívül fennálló jelenségekre alapozza tanácsait. Ezek megtapasztalásához nem kell terepgyakorlatra menni egy másik kontinensre, sőt más országba sem. Itt a hatalom hitéből és a hatalom által hirdetett hitekből hatalmas készletek halmozódtak föl; boldogságkeresők délibábos tömegei vallják és megvezetőik szorgosan gyakorolják.
Így azok számára, akik képesek azt a feszültségívet kibontakoztatni, amit észnek nevezünk, változatlan érvénnyel vetődik föl Epiktétosz egykori kérdése: „Miért csodálják azokat, akik gazdagok, vagy akik jelentős hatalommal rendelkeznek? Mi jót tehetnek az ilyenek velünk?” És erre adott válasza is változatlan érvényű: „Amit hatalmuk van megtenni, arra mi nem adunk; ami bennünket érdekel, arra nincs hatalmuk.” (Beszélgetések 1,9,21).
