A kaviár és pezsgő szocialistája – Ki az a Jeremy Corbyn?

  • Ara-Kovács Attila
  • 2015. szeptember 11.

Publicisztika

Jeremy Corbynban a befolyásukat teljesen elvesztő, ideológiailag fellazult tömegek magukra ismerhetnek, s ez tovább motiválja lázadásukat az establishment ellen.

1971-ben forgattak az olaszok egy filmet, A munkásosztály a paradicsomba megy címmel. A nézők később azzal a benyomással hagyták el a mozikat, hogy az a bizonyos osztály nem annyira a mennybe befelé megy, mint inkább kifelé a történelemből.

Könnyen meglehet, hogy a brit Munkáspárttal is valami hasonló történhet majd, ami fájdalmas esemény lesz, hisz Európa egyik legrégibb baloldali pártjáról van szó: 1900-ban alapították.

Mindennek az oka egy bizonyos Jeremy Corbyn, akinek nagy esélye van átvenni az idei választási kudarc miatt lemondott Ed Miliband helyét a párt élén.

Corbyn – akit egyébként az alsóházban szerényen csak „kaviár és pezsgő”-szocialistaként emlegetnek – nagy varázsa az, hogy tulajdonképpen az emberek roppant keveset tudnak róla, így vágyaikat könnyen belévetíthetik. A legmulatságosabb, hogy feltűnéséről és a Munkáspárt jövőjéről a The Guardian nagyon nívós elméleti sorozatot indított, abban a brit baloldal legnevesebb politikusai és teoretikusai szólalnak meg, miközben bírálatuk vagy épp dicséretük tárgya, maga Corbyn eddig képtelen volt egyetlen valamirevaló ideológiai üzenetet kipréselni magából. Hogy a 19. és 20. század legjelesebb baloldali elméleti produktumaiból nem olvasott semmit, azt maga állítja. Marxról persze hallott, de hogy Lassalle vagy

Rosa Luxemburg ki

lenne, már fogalma sincs, miként az ausztromarxistákról, a Frankfurti Iskoláról vagy épp Gramsciról, Lukács Györgyről sem.

Miről beszél akkor Corbyn a nagygyűléseken és aktuális kampányrendezvényein? Arról, hogy az establishmentnek – az elitnek és az apparátusnak, beleértve a munkáspártit is – el kell tűnnie. És ezt az álláspontot sokan, láthatóan a többség is osztja, bár, hogy azt követően mi jön majd, arra Corbynnak sincsenek válaszai. Ugye ismerős valahonnan a képlet?

A politikus enigmatikusságához – így vonzerejéhez – hozzájárult, hogy éveken keresztül kerülte a brit médiát, csak olyan „ezoterikus” csatornákon szerepelt előszeretettel, mint Putyin Russia Todaye vagy az Iráni Forradalmi Gárda által működtetett PressTv. S olyan keresetlenséggel látta vendégül a Hezbollah, a Hamász, a Muszlim Testvériség vezető figuráit a brit parlamentben, mint Szanyi Tibor a goj motorosokat Brüsszelben. Ajtaja tárva volt, ha

valaki a Kreml támogatójaként kopogott be

hozzá, s mindig volt egy-egy jó szava, ha a venezuelai, perui, ecuadori diktátorok viselt dolgai szorultak védelemre.

Amikor hírét vette, hogy 2011-ben a pakisztáni Abbottabadban egy speciális amerikai egység likvidálta Oszama bin Ladent, azt „tragédiának” nevezte, s rámutatott: az imperializmus természetén mit sem változtatott a múló idő. Hasonlóan letörte az al-Kaida-vezér, Omar mollah halálhíre. Attól viszont tartózkodott, hogy szóba hozza a 2008-as grúziai háború okait és következményeit, s nem reagált akkor sem, amikor az oroszok megtámadták Ukrajnát, és amikor a Krím elszakítása megtörtént.

Ám tévedés lenne bárki részéről azt feltételezni, hogy Corbyn magatartását komoly elvi szempontok irányítják. Feltehetően soha nem hallott Putyin „irányított demokráciájáról”, de vonzza őt, hogy az orosz elnök Amerikát tekinti fő ellenfelének. Egyáltalán nem érdekli, mi zajlik Iránban, és messze áll az ajatollahok hatalmi praktikáitól is, de tetszik neki, ahogy az ország Washingtonnal a bolondját járatja. Nem különösebben követte nyomon bin Laden közel-keleti „munkásságát”, de nagy örömöt okozott neki Amerika megalázása a 2001. szeptember 11-i terrortámadással. Mi sem áll távolabb Corbyntól, mint az antiszemitizmus, ahogy részvétet nem érez a palesztinok sorsa iránt sem, de utálja Izraelt, mert Amerika barátja, és elkötelezett támogatója a palesztinok ügyének, mert azok meg ellenségüknek tekintik mind Izraelt, mind Amerikát.

A dolog végtelenül egyszerű, s ezért sejlenek fel a következmények oly vészjósló drámaisággal. Ugyanis játsszunk el a gondolattal, hogy

Jeremy Corbyn nemcsak a Munkáspárt első embere

lesz, de mondjuk egyszer Nagy-Britannia miniszterelnöke is. A baloldali politikus már jó ideje hangoztatja, hogy országának stratégiai érdeke kilépni a NATO-ból és Oroszország partnereként keresni a geopolitikai boldogulást. Hogy épp Corbyn születésének évében, 1949-ben egy munkáspárti kormány (Clement Attlee) vitte be Nagy-Britanniát a NATO-ba, az most mellékes, a fontos számára az, hogy a NATO igazi erejét az amerikai hadsereg adja. Corbyn azonnal leépítené a brit nukleáris arzenált, ekként gyöngítve Amerika legelkötelezettebb szövetségesét, s így magát Amerikát is.

És akkor még nem beszéltünk a lázálommal felérő ama terveiről, melyekkel visszabontaná a thatcheri gazdaság- és állampolitika minden olyan elemét, amelyek a 80-as években a csőd széléről rántották vissza Angliát, s megalapozták iparának és pénzügyeinek prosperitását, mai gazdagságát és meghatározó erejét az Európai Unióban.

Corbyn az európai politikai identitásválság nagyon-nagyon különös terméke. Bohóc és

ponyvahős, mint Beppe

Grillo, az olasz Cinque Stelle (Öt Csillag) alapító vezére, populizmusa ugyanakkor végzetesen komoly, mint a görög Szirizáé vagy a spanyol Podemosé. Szélsőbalos gazdasági programok meghirdetője és reménybeli kivitelezője. Egyformán gyűlöli Amerikát és a nyugati civilizációt, kapitalizmus- és liberalizmusellenes, s egy olyan kollektív társadalmat vizionál, melyet csak a legszélsőségesebb nacionalizmusok voltak képesek átmenetileg létrehozni. Benne a befolyásukat teljesen elvesztő, ideológiailag fellazult tömegek magukra ismerhetnek, s ez tovább motiválja lázadásukat az establishment ellen. Ha Corbynnak mégis van ideológiája, az ekként összegezhető: mindent lehet, tehát semmilyen következménynek nincs igazán súlya.

Szerencsére Jeremy Corbyn távol áll attól, hogy miniszterelnök legyen, de sajnos közel ahhoz, hogy szeptember végén ő legyen a brit Munkáspárt vezetője. Ezzel egészen biztosan megszűnik a párt meghatározó erő lenni a politikai életben. Nagy veszteség lesz ugyan, de egy párt kimúlása lehetőséget ad valamit elölről kezdeni. Meglehet, ez lesz a helyes válasz a posztmodernitás kihívásaira a brit baloldalon.

Figyelmébe ajánljuk