Báder Tivadar

A föderalista

Hogyan lesz Junckerből bizottsági elnök?

  • Báder Tivadar
  • 2014.07.26 13:06

Publicisztika

Egyre valószínűbb, hogy június 27-én Jean-Claude Junckert jelöli bizottsági elnöknek az európai miniszterelnököket és államfőket tömörítő Európai Tanács.

Noha a volt luxemburgi miniszterelnök komoly érdemeket szerzett a közös valuta megmentésében, jelöltsége a mai napig megosztja az európai k-özvéleményt. Támogatói igazi européernek tartják, aki az euró bevezetését lehetővé tevő maastrichti szerződés egyik alkotójaként, az Eurogroup 2005 és 2013 közötti elnökeként és szociálisan érzékeny kereszténydemokrata politikusként méltó vezetője lenne az európai egység felett őrködő Európai Bizottságnak. Kiválóan beszél franciául és németül, s ez is megkönnyítené az integráció motorját ötven évig képviselő francia-német páros közötti egyeztetést; emellett személyesen ismeri az elmúlt húsz év összes európai miniszterelnökét. Junckeren keresztül egy európai államférfi kerülne a "legeurópaibb" uniós intézmény élére.

Ez nagyszerű életrajz.

Vagy mégsem?

Juncker ellenzői pontosan a fentieket róják fel a néppárti jelöltnek. Szerintük Juncker képviseli legplasztikusabban azt az elhibázott, elitista európai politikát, amit az európai választók 30 százaléka visszautasított idén májusban. Juncker kritikusai szerint az eurózóna válsága többek között arra a hibás konstrukcióra - monetáris unió fiskális nélkül - vezethető vissza, amely mellett a luxemburgi politikus hosszú éveken át kardoskodott. Emellett Juncker olyan föderális Európát szeretne, amelyre számos tagállam választói már több alkalommal nemet mondtak. (Az euroszkeptikus sajtó gyakran felemlegeti a politikus 2005-ös kijelentését, miszerint egy tagállamot addig kell szavaztatni a föderális európai alkotmánytervezetről, amíg az igent mond.) Végül pedig Juncker személyében sem a legjobb választás, mondják ellenzői, ugyanis már a hatvanadik életévét tapossa, láncdohányos, a jó borokat sem veti meg, és angolul is gyengén beszél.

Ugyanakkor a bizottsági elnökjelölt kiválasztása már rég nem Juncker személyes kvalitásairól szól. A lisszaboni szerződés megpróbálta demokratizálni az európai döntéshozást, hogy Brüsszelt valamennyire megszerettesse választóival. Ezért bekerült egy olyan passzus a 2009-es szerződésbe, amely szerint az Európai Tanács "az európai parlamenti választások figyelembevételével" tesz javaslatot az Európai Parlamentnek a bizottsági elnök személyére. A szerződés értelmében a tagállamok minősített többsége is elég lesz a bizottsági elnökjelölt kiválasztásához, míg korábban a miniszterelnökök megvétózhatták a nekik nem tetsző jelölteket. Megnehezedett viszont a bizottsági elnökjelölt európai parlamenti megerősítése: míg 2009 előtt elég volt a leadott szavazatok többsége, most már az EP abszolút többségének támogatására - több mint 376 szavazatra, azaz minimum a néppárt és a szocialisták koalíciójára - lesz szükség.

A lisszaboni szabályok mindezzel kinyitották az egyik legkényesebb európai kérdést, melyben enyhén szólva sincs konszenzus Európa-szerte: ki képviseli - és vezeti - Európát? A nemzeti szintű demokratikus legitimációval rendelkező kormány- és államfők testülete, az Európai Tanács, vagy pedig az európai szintű demokratikus legitimációval rendelkező Európai Parlament?

Az Európai Parlament és azon belül is Martin Schulz szocialista frakcióvezető jó taktikai érzékkel vágott bele ebbe a csatába, amikor úgynevezett "csúcsjelölteket" javasolt minden európai pártcsalád élére, akik egy páneurópai kampány keretében ütköztetnék elképzeléseiket Európa jövőjéről. A szocialisták azt remélték, hogy ez európaibbá teszi a 2014-es európai parlamenti választásokat, növeli a hosszú évek óta csökkenő részvételi arányt, és megerősíti az EP-s képviselők legitimitását. A néppárti frakció kezdetben ellenezte, de végül beállt e kezdeményezés mögé. Végül öt európai pártcsalád választotta ki - előválasztásokon - saját csúcsjelöltjét, akik a májusi választás előtt európai kampánykörútba kezdtek. A jelöltek - Juncker, Schulz, a liberális Guy Verhofstadt, a zöld Ska Keller, illetve a baloldali Alekszisz Ciprasz - egyik vitáját a magyar nézők is követhették az ATV-n és a Kossuth rádión, noha ennek nem volt komoly belpolitikai visszhangja.

A tagállamok többsége végig sandán figyelte az európai bizottsági csúcsjelöltek roadshow-ját. Merkel német kancellár többször is kijelentette a 2014-es európai kampány során, hogy a lisszaboni szerződés betűje és szellemisége nem engedi meg, hogy a választásokon legjobban szereplő pártcsalád csúcsjelöltje váljon "automatikusan" az Európai Bizottság elnökévé. Ezen álláspontját a két nappal az EP-választások után összehívott miniszterelnöki csúcstalálkozón is megismételte, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a néppárti frakció szerezte meg a legtöbb mandátumot. Merkel korábban nyilvánosan is kiállt Juncker mellett, de saját pártcsaládjának győzelme ellenére sem volt hajlandó lemondani arról a jogkörről, hogy az Európai Tanács tagjai (és benne ő) dönthessék el, ki vezesse az EB-t a következő öt évben.

Ki képviseli Európát?

Az már a Spiegel remek oknyomozó cikkéből derült ki, hogy az amúgy kiváló taktikai érzékkel megáldott Merkel elszámolta magát. Nem mérte föl, hogy Schulz csúcsjelölti kezdeményezése olyan folyamatot indít el, melynek egy demokratikus vezető nem képes komoly belpolitikai károk nélkül megálljt parancsolni. A néppárt május 25-i európai győzelme után néhány órával Schulz elismerte Juncker győzelmét, és stratégiai szövetséget ajánlott neki az Európai Tanáccsal szemben. Másnap a liberális Verhofstadtot is bevonták tervükbe, és a május 27-i miniszterelnöki csúcstalálkozó reggelére már kész ajánlattal álltak a miniszterelnökök elé: az EP-választásokat megnyerő néppárt csúcsjelöltjét támogatja mindhárom pártcsalád azért, hogy parlamenti többséget szerezhessen bizottsági elnökjelöltségéhez és programjához.

Merkel csípőből visszautasította ezt az ajánlatot, de már aznap este kiderült számára, hogy a 28-ból 22 tagállami vezető támogatja Junckert. A kancellár május 27. éjszakai, dacos nyilatkozatát, miszerint "több" jelöltet is meg kell vizsgálni a bizottsági elnök jelölése előtt, a demokrácia megcsúfolásaként értelmezte a német média. Jürgen Habermas hosszú interjút adott a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak május 30-án, melyben az európai demokrácia elleni merényletnek nevezte, ha az Európai Tanács figyelmen kívül hagyja az európai választások kimenetelét. Habermas figyelmeztetését a Bild és a Spiegel gyújtó hangú vezércikkei követték, amelyek már június 2-ra meghátrálásra kényszerítették a kancellárt.

Ha nem Juncker, akkor ki más?

Merkel pálfordulása jelentősen meggyengítette a Juncker-ellenes koalíciót. Orbán Viktor már az EP-választás előtt egy nappal bejelentette a HírTv-ben, hogy néppárti politikus létére nem támogatja Juncker jelöltségét. Navracsics Tibor később kifejtette, hogy a magyar médiában megindult spekuláció ellenére ez nem személyi kérdés, hanem a tagállami jogkörök védelme az EP nyomásgyakorlásával szemben. Orbán bejelentését egészen bizonyosan egyeztette Merkellel két héttel korábbi berlini látogatásán, ahol megbizonyosodhatott arról is, hogy német partnere hasonló álláspontot képvisel. Rajtuk kívül David Cameron brit, Fredrik Reinfeldt svéd és Mark Rutte holland miniszterelnökök utasították el Juncker jelöltségét. Orbánhoz hasonlóan Reinfeldt és Rutte is a tagállami jogkörök védelmét említette, miközben Cameron veszélyes föderalistaként aposztrofálta a luxemburgi politikust, megpendítve, hogy Juncker kinevezése felgyorsíthatja Nagy-Britannia kilépését az unióból. A három miniszterelnök június 9-én még bekönyörögte Merkelt a svéd vezető harpsundi ladikjába, hogy egy könnyed nyári csónakázás alkalmával meggyőzzék, csatlakozzék a Juncker-ellenes koalícióhoz. (Miniszterelnökünk sajnos nem fért bele a csónakba.)

Merkel határozottan visszautasította a harpsundi trió javaslatát. Valószínűleg rákérdezett kollégáinál: kit ajánlanak Juncker helyett, és hogyan óhajtanak elbánni azzal az Európai Parlamenttel, amely nyílt hadüzenetként értelmezné Juncker visszautasítását? Amikor kérdéseire nem érkezett egyértelmű válasz, valószínűleg megköszönte a vendéglátást, és az első géppel hazarepült Berlinbe.

A másik két nagy tagállam, Franciaország és Olaszország szociáldemokrata miniszterelnökei sem lelkesedtek különösebben Juncker jelöltségéért. Matteo Renzi frissen megválasztott olasz miniszterelnök sokáig lebegtette álláspontját, de június 18-án beállt Juncker mögé azért az ígéretért cserébe, hogy a luxemburgi által vezetett bizottság némi "flexibilitást" gyakorol az olasz költségvetési hiánycél teljesítését illetően. Mivel a francia gazdaság az olaszhoz hasonló problémákkal küszködik, Juncker ígérete valószínűleg Franciaországnak is szólt. Francois Hollande már június 21-én megköszönte Juncker figyelmességét, amikor európai szociáldemokrata kollégái társaságában kijelentette, hogy ő is támogatja Juncker jelöltségét.

Mivel a Juncker-ellenes kormányfőknek nem sikerült egy "blokkoló kisebbséget" öszszehozniuk, árat se nagyon tudnak szabni a késői támogatásukért cserébe. A jelek szerint a legnagyobbat David Cameron bukta keményvonalas politikájával. Ha kezdetben komoly árat szabott volna Juncker támogatásáért, akár a brit érdekek szívós védelmezőjeként is felléphetett volna. Ehelyett most még jobban elszigetelődik Európában, és meggyengülve fut neki a jövő évi választásoknak. Orbán, Reinfeldt és Rutte apróbb engedményekért cserébe el fogják fogadni Juncker jelöltségét, de arra kell számítaniuk, hogy biztosjelöltjeik - Navracsics Tibor a mi esetünkben - súlytalan posztokat kapnak az új bizottságban. Ezzel együtt nem valószínű, hogy Juncker túlságosan kiélezné a konfliktust azon tagállamokkal, melyek vezetői elbukták az ellene folytatott kampányt.

Milyen elnök lesz Juncker?

Juncker megválasztása át fogja rendezni a brüsszeli intézményközi erőviszonyokat. Olyan erős demokratikus legitimációval rendelkezik, mint előtte senki más a bizottsági elnöki székben. Mivel sikerült Merkelt is meghátrálásra kényszerítenie, a tagállamok is óvatosabban bánnak majd vele a kezdetekben. Politikailag tehát erős elnöke lesz a bizottságnak.

A következő bizottság viszont sokkal kevésbé lesz független az Európai Parlament és Európai Tanács politikai prioritásaitól, azaz ötéves programját e két intézmény megegyezése fogja meghatározni. Juncker már jelezte, hogy hajlandó engedni a költségvetési szigorból Olaszország és Franciaország esetében, azaz már most puhább álláspontot képvisel, mint Merkel. Politikai hátországa a néppárti, szociáldemokrata és liberális pártcsaládokból áll, tehát sokkal heterogénebb programra számíthatunk, mint amit egy csupán néppárti támogatással rendelkező jelölt tett volna le az asztalra. Ugyan a Néppárt nyert a májusi EP-s választáson, de a bizottság programjába szociáldemokrata és liberális elemek is be fognak épülni. Ez pedig jó Európának és a magyaroknak is.

A szerző PhD-hallgató.

Neked ajánljuk