Az idei pravoszláv vízkereszt fontos változást hozott az oroszok életében. Eddig minden évben megmutatta a tévé, hogy – az orosz népi kereszténységben bevett szokásnak hódolva – hogyan merül alá Vlagyimir Putyin valamely tó jegén vágott lékbe, s keresztvetések közepette hogyan mártja bele a fejét háromszor a jeges vízbe. Az idén azonban ez elmaradt. Nem mutatták, egyszerűen csak közölték velünk: Putyin alámerült. Még hozzá is tették: a merülés – magánügy, nem tartozik a nyilvánosságra. Most már nem lehet csak úgy mutogatni a félmeztelen Putyint.
Oroszországban ugyanis új korszak kezdődött – mégpedig abban a pillanatban, amikor Putyin bejelentette: „nem teheti meg”, hogy ne induljon az elnökválasztáson. Hiszen egy olyan mintaszeparatista – bizonyos Artyom Zsoga – javasolta, kérte, sőt követelte, hogy vezesse tovább a harcot, akinek a fia maga is ebben a háborúban, a Donyecki Népköztársaságért halt mártírhalált.
Békeidőben a nemzetvezető vígan vágtázhatott a lován félmeztelenül, alámerülhetett a jeges vízbe egy szál fürdőgatyában, kérkedhetett korát meghazudtoló sportos külsejével. Akkor ez volt a dolga: elnöki hatalma testi valóságát, brutalitását, totális maszkulin jellegét sulykolni a közönségének. Ám a Kremlbe most bölcsesség kell, s ezért az elnök jelenleg a „minden oroszokat összefogó szellemi kötelék” letéteményese lett. Oroszországban a hagyomány szerint a háború az igazi népi ügy, a szent kötelék. Igaz, a „háború” szó most tabusítva van, de az orosz nép megszokta már ezt a „specoperacija”-t, a különleges katonai műveletet is. Az orosz nép dolga különben is a szakrális hallgatás és a rituális bólintás.
Háború – ennyi Putyin elnökválasztási programja. Háború nélküli időkre sem neki, sem az orosz vezetésnek semmiféle pozitív víziója nincs. A harcot folytatni kell, történjék a fronton bármi.
De ki mondja meg, mi történjék a fronton? Ki most az ún. „orosz vezetés”?
A léken túl
Az Ukrajna elleni háború előtt viszonylag homogén korporációként működött a titkosszolgálatokat, a hadsereget, a rendvédelmi és nyomozati szerveket magába foglaló ún. „erőszakszervezeti struktúra”. A „szilovaja sztruktura” kifejezés, illetve tagjainak elnevezése, a „sziloviki” („erőhatalmisták”) 2007-ben, Putyin második elnöki ciklusának vége felé vándoroltak át a sajtószlengből a köztudatba, sőt a hivatalos nyelvbe, s az előbbi nem csupán az erőszak alkalmazására törvényesen felhatalmazott testületeket jelöli, hanem az ezekhez kapcsolódó minisztériumokat, állami szerveket is.
Az „erőszakszervezeti blokk” állandó belharcoktól hangos, s tagjai között az elnök mellett működő Oroszországi Biztonsági Tanács elnöke, Nyikolaj Patrusev próbál bizonyos egyensúlyt fenntartani. Húsba vágó közös érdekek kötik őket össze: minél magasabb fokú militarizálást és minél kevesebb polgári hatalmat akarnak, elhallgattatni az üzleti szférát és az akadékoskodó központi bankot. Ám ez a szoros érdekszövetség a háború kitörése után hamar fölbomlott, és a kezdeményezést a „tábornokok”, az orosz hadsereg katonai vezetői ragadták magukhoz. A „tábornokok” gyűjtőfogalom, azok a főtisztek értendők bele, akik kulcspozíciókat foglalnak el a hadsereg és háttérintézményei informális hierarchiájában, még ha nem is mindig a legmagasabb rendfokozatban. Az igazán befolyásos katonák számát az állandó, legtöbbször titkos kádercserék, kegyvesztések, formális kinevezések miatt még megbecsülni is lehetetlen. Az országban 1991 óta 70-en kapták meg a legmagasabb, hadseregtábornoki rangot, közülük 22 már nem él, а többiek között pedig alig tucatnyi a 2012 után kinevezett, igazi, hithű putyinista. Közöttük ráadásul vannak már kegyvesztettek is, például a kegytelen, de profi Szergej Szurovikin hadseregtábornok, akit Prigozsin „pártfogolása” miatt menesztettek – dacára annak, hogy az ő irányításával építette ki az orosz fél tavaly azt az erős védelmi rendszert a fronton, amely feltartóztatta a nyári ukrán ellentámadást. (Szurovikin most állítólag afrikai küldetésen van.) Az igazi „rangidős” Szergej Sojgu hadseregtábornok, aki 2003 óta tartja a frontot Putyin mellett. Szilárd pozíciója azonban nem katonai szakértelmének köszönhető.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
