A katalán szecesszionizmust sokan az észak-olaszországi Padania hasonló törekvéseivel emlegetik egy lapon. Tévesen: a katalánok nagyjából-egészében nemzetként tekintenek magukra. És nem ok nélkül, ha arra gondolunk, hogy sok közösség – amelyeket a hagyományos európai kritériumok szerint nemzetként ismerünk el – hasonló módon konstruálta nemzeti önazonosságát. A katalán identitást a nyelvre, a kultúrára és a történelemre építették, s persze arra, amit Ernest Renan minden hasonló képződmény elengedhetetlen komponensének látott, vagyis a felejtésre. Mindeközben Spanyolország az egyik leginkább decentralizált állam a Földön, s a katalán nyelvet és kultúrát, jóllehet a Franco-rezsim elnyomta és megvetette, ma teljes elismertség övezi. Azóta, hogy közel négy évtizede Spanyolország demokrácia lett, Katalónia autonómiát élvez, mely magában foglalja a túlnyomórészt katalán nyelvű oktatás meg a szociális szféra fölötti teljes irányítást, sőt, a rendvédelmet is (a régiónak saját rendőri erői vannak). Ha nem csal az emlékezetem, Heller Ágnes és Fehér Ferenc egy ízben föderális monarchiának nevezte Spanyolországot. Ugyanakkor a legnagyobb katalán politikai erő, a jobbközép Convergència i Unió (CiU) pártszövetség mindig is támogatta a spanyol kormányokat, akár jobb-, akár baloldaliak voltak, s ily módon a madridi parlamentben a szavazataiért cserébe újabb és újabb engedményeket nyert a katalán autonómia javára. A katalán jogászok – köztük katalán nacionalista jogászok is – fontos szerepet vittek az 1977-es spanyol alkotmány kidolgozásában.
Ezt a berendezkedést néhány évvel ezelőttig a katalán társadalom többé-kevésbé elfogadta, s a szeparatizmus meglehetősen súlytalan volt. Aztán egy pillanat leforgása alatt minden megváltozott, s a függetlenség ideája hirtelen a katalán politikai színpad legközepére nyomult be. A fordulópontot 2010 forró nyara hozta el: de hogy ezt megértsük, néhány évvel korábbra kell visszanyúlnunk.
*
A katalán törvényhozás 2004-ben új Autonóm Statútumot fogadott el. A dokumentum a gyakorlatban több önkormányzatiságot hozott, míg a szimbolikus síkon, még ha csak a preambulumban is, de kimondta, hogy Katalónia nemzet. És bár néhány cikkét módosították, miután beterjesztették a madridi spanyol parlament elé, mégiscsak az autonómia kiszélesítését tartalmazta az addigi berendezkedéshez képest.
Miután a spanyol parlament 2006-ban elfogadta az új statútumot, Katalóniában népszavazást rendeztek róla. Az igen meggyőző fölénnyel nyert, csakhogy alacsony részvétel mellett – sokan nem mentek el szavazni, ugyanis a baloldali szeparatista párt, az Esquerra Republicana de Catalunya (ERC), bár az eredeti szöveget támogatta, nem értett egyet a spanyol törvényhozók által beletett módosításokkal. A túlfélen a konzervatív Néppárt támadta a statútumot, s próbálta az elfogadását megakadályozni. Végül pedig az alkotmánybírósághoz fordult. A 2010 júniusában kihirdetett ítélet az új regionális alkotmány további 14 cikkét törölte el. A döntést, mely az után született, hogy a dokumentumot a katalánt követően a spanyol parlament is megszavazta, s hogy a tartomány szavazópolgárai is igent mondtak rá, sok katalán megaláztatásként élte meg. Barcelonában hatalmas tüntetést rendeztek, melyen az önrendelkezésért, végső soron a függetlenségért vonultak az utcára a tömegek. Az elszakadás támogatottsága szempillantás alatt 10-ről 30 százalékra szökött fel.
Ha a szecesszionizmus hirtelen népszerűségnövekedését a kollektív megaláztatás indította el, úgy a gazdasági tényező a katalizátor szerepét töltötte be. A globális gazdasági válság Spanyolországban, miként Dél-Európa más országaiban is, épp csúcsra járt, s ez is megtette a hatását, ha kerülő úton is. Sokan Katalóniában arra a meggyőződésre jutottak, hogy „Madrid meglop minket”, s ezért „jobban járnánk, ha egyedül maradnánk”. A katalán autonómia kormányát épp ekkoriban, 2010 második felében vette át a helyi választáson győztes, jobbközép CiU, s azonnal súlyos kiadáscsökkentésekkel indított. Az egészségügyi és oktatási költségvetést a negyedével vágták meg, s az egész országban a katalán kormányzók mutatták a legnagyobb buzgóságot ebben (az ország többi részében a kiadáscsökkentés átlagosan 14 százalékos volt).
Egész Spanyolországban tiltakozó mozgalmak kaptak lábra (az indignados, a dühösek mozgalma), de Katalóniában különösen megerősödtek, s részben összefonódtak a szeparatizmussal – ehhez csak az kellett, hogy visszatérjenek a múltból a haladásellenes, reakciós Spanyolország oly ismerős sztereotípiái. A függetlenség támogatottsága rendületlenül emelkedett, 2012-ben már 45 százalékon állt. Az év szeptemberében a kormányzó CiU is felült a függetlenségvonatra, és népszerűtlen intézkedéseit nyomban el is felejtették. A katalán függetlenség pedig az intézményes politika része lett. Az egyéb politikai és szociális bajokat mind elfedte a vágy a függetlenségre, amely mindinkább egyfajta utópisztikus új kezdetnek mutatta magát, s így vonzóvá vált a nem nacionalista, baloldali gondolkodásúaknak is. A tiltakozáshullám pedig lecsendesült.
A helyi, tartományi kormánytöbbség ekkor elindította azt a „folyamatot”, amelyik a függetlenséghez volt hivatva vezetni. „Döntési jogot” emlegettek, így kerülvén el az önrendelkezés fogalmát: ez utóbbi elvet a nemzetközi jog szerint gyarmatok vagy katonai megszállás alatt álló országok esetén lehet alkalmazni, ott, ahol valamely közösség alapvető emberi jogainak szisztematikus és súlyos megsértése folyik (ilyen volt például Koszovó). Katalóniában ezek a körülmények nyilvánvalóan nem álltak fenn, a „döntéshez való jog” érvényesítését mindazonáltal a katalánok 80 százaléka támogatta.
*
Katalónia – és bármely más regionális közösség – függetlensége nyilvánvalóan ellentétben áll a spanyol alkotmánnyal. Törvényes kivívása alkotmánymódosítást igényelne, márpedig a központi kormányzat, mely a jobboldali Néppárt kezében van, ezt mereven elutasítja; még párbeszédbe sem hajlandó erről bocsátkozni. Ez pedig csak olajat öntött a szeparatizmus parazsára, s annak a bizonyítékául szolgált, hogy a katalánok semmilyen tiszteletre nem számíthatnak Madridtól. A szocialista ellenzék félénken és alig hallhatóan az alkotmányos reformról mormogott valamit, meg a föderalizmus elismerésének szükségességéről: az elszakadáspárti politikusok és civil támogatók viszont ezeket az ideákat azonnal megkésettnek minősítették. A szeparatizmus viszont jól érzékelhetően a Néppárt malmára hajtotta a vizet, hiszen így a spanyol egység bajnokának képében mutatkozhatott.
A katalóniai szeparatisták ekkor egy „útitervet” dolgoztak ki, amelynek első állomásaként a referendumot jelölték meg, a következőnek pedig – némi késleltetéssel, ami az új állam struktúráinak a felállításához lenne szükséges – a függetlenség kihirdetését. S úgy döntöttek: ha nem nyílik lehetőség a megegyezésre Madriddal a népszavazás törvényességéről, a népszavazást egyoldalúan is megtartják. Amikor 2015 szeptemberében rendes, menetrendszerű választást tartottak a katalán parlamentbe, a szecesszionista pártok az eseményt függetlenségi népszavazásként igyekeztek prezentálni. Ha ők viszik el a mandátumok többségét – állították –, az azt jelenti, hogy a katalánok többsége igennel szavaz. Ezt a logikát, mondani sem kell, rajtuk kívül más pártok nem fogadták el. Végül a szavazatok 47,7 százalékát szerezték meg, s ezzel a parlamenti helyek többségét, amivel négyéves mandátumot nyertek az autonóm katalán kormányzat irányítására. Mégis, az eredményt úgy tekintették, mintha a függetlenségpárti igenek szereztek volna többséget. A következő lépés pedig – 18 hónap múltán – a függetlenség kikiáltása lett volna.
Ám ehhez még hiányzott két dolog. Az egyik a Katalónián belüli elsöprő támogatás, a másik pedig a nemzetközi közösség túlnyomó részének a támogatása. Hamar rájöttek, hogy egyikkel sem rendelkeznek, s ezért igazítottak egyet az „útiterven”: a 18 hónap letelte után a függetlenségi proklamáció helyett új népszavazást rendeznek, amelynek épp ez lesz a kérdése. A cél az volt, hogy a központi kormányt belehajszolják a represszióba, mert az egyszerre hozná meg ügyüknek a belső konszenzust és a széles nemzetközi támogatást. Pár hete, október 1-jén épp ezt tették meg.
De hogyan is zajlott ez a népszavazás? Az időpontot néhány hónappal ezelőtt jelölték ki, a katalán parlament pedig pár hete, szeptember elején fogadta el a népszavazást lehetővé tevő törvényt. Ez nemcsak a spanyol alkotmánynak mondott ellent, de a katalán parlamenti képviselők egyszerű többségének a szavazatával, s a házszabályt több ponton megszegve vitték keresztül. Az önkényes eljárások miatt az elszakadás támogatottsága ekkor évek óta nem látott mélypontra, 40 százalék közelébe esett. Ám, mint számos más alkalommal, a Néppárt ismét a katalán szeparatizmus segítségére sietett.
A spanyol alkotmánybíróság a népszavazásra vonatkozó törvényt érvénytelennek nyilvánította, a madridi kormány pedig – a hivatkozás szerint bírói határozatok végrehajtásaként – a referendumot megelőző napokban súlyos represszív intézkedéseket foganatosított, például letartóztatott jó pár másodvonalbéli katalán hivatalnokot. Biztonsági intézkedések gyanánt Katalóniába vezényelte a spanyol terrorelhárító egységek háromnegyedét, s ezeken kívül is számos rendőri erőt az ország minden pontjáról. Ezek többsége különleges hajókon érkezett Barcelonába, s az események alatt ezeken voltak elszállásolva. Mindez az idegen megszállás képzetét keltette, amit csak erősítettek azok a felvételek, amelyeket e rendőri egységek búcsúztatásáról készítettek szerte Spanyolországban: úgy ünnepelték őket a tömegek, mintha háborúba indulnának. Azt pedig, hogy október elsején mit műveltek, az egész világon láthatták a tévénézők. Mindez csak szította a katalán szeparatizmust, Madrid pedig komoly nemzetközi bírálatot kapott a túlzott erőszak miatt. Ebben az értelemben a népszavazás a szeparatizmus győzelme lett.
De csak ebben az értelemben – minden egyéb tekintetben az eseményt még csak népszavazásnak sem lehet tekinteni. Nem csak azért, mert alkotmányellenes volt, és nem csak az alacsony, mindössze 42 százalékos részvétel okán. (A katalán parlament által elfogadott törvény nem szabott meg érvényességi küszöböt.) Mindeme hiányosságokat tetézte, hogy a lebonyolítás körülményei még csak távolról sem voltak demokratikusnak nevezhetők. Minthogy a rendőrség korábban elkobozta a választói névjegyzékeket, a katalán kormány a folyamat kellős közepén kihirdette, hogy a választópolgár bármelyik szavazókörben leadhatja a szavazatát, azaz bárki többször is szavazhatott. A katalán kormány az urnák zárása után mégis azt jelentette be, hogy a nép kifejezésre juttatta akaratát, és hogy egyértelműen a függetlenséget választotta.
*
A katalán törvényhozásban a népszavazásról szeptember elején elfogadott jogszabály szerint, ha az igen szavazatok nyernek, a parlamentnek 48 órán belül ki kell hirdetnie az új államot, az új köztársaságot. A proklamációt aztán október 10-re halasztották; időközben néhány bank és számos vállalkozás nem csak a központi irodáját, de a székhelyét is Spanyolország más országrészeibe helyezte át. Ez a gazdasági pánik már az úgynevezett referendum másnapján kitört, s a megfélemlítő hatása jóval nagyobb volt, mint a rendőri erőszaké. Erős nemzetközi nyomás is érkezett a függetlenség kinyilvánításával szemben, legfőképpen az Európai Unióból: az unió, bár az erőszakot és a repressziót elfogadhatatlannak nyilvánította, s a konfliktus megoldása érdekében a párbeszéd mellett érvelt, kiállt a spanyol alkotmányos berendezkedés mellett.
Mindez a taktikájuk módosítására késztette a szecesszionistákat. A katalán autonóm kormányzat elnöke, Carles Puigdemont október 10-én a parlament plenáris ülésén kihirdette ugyan a függetlenséget, de ez mindösszesen 8 másodpercig tartott: az elnök ugyanis nyomban fel is függesztette a deklaráció minden joghatását. A hamis avagy jelképes népszavazásra tehát hamis avagy szimbolikus függetlenségi deklaráció következett. És Puigdemont dialógust ajánlott Madridnak, úgymond azért, hogy az elszakadásról és az új állam elismeréséről jusson a központi kormánnyal egyezségre.
A számítás e mögött, ha van – vagy a kétségbeesett remény –, talán az, hogy Madrid ismét represszióval válaszol, s ez egyre inkább legitimálni fogja a szeparatista célt a nemzetközi közösség szemében. A központi kormány a maga részéről azt kérdezte erre: vajon kihirdették-e a függetlenséget, vagy sem? Ha nem, úgy lesz párbeszéd és alkotmányos reform, mely az erősebb önkormányzás felé mutat, vagy akár – mint azt a szocialisták javasolják – a föderális, szövetségi rendszer felé. De ha a függetlenség mégis kihirdettetett, úgy Madrid az alkotmány 155. paragrafusát élesítené, ami az autonómia időhatár nélküli felfüggesztését irányozza elő, ha az autonóm régió intézményei megsértik az állam alaptörvényét. Most, a szemünk előtt épp ez a második változat valósul meg.
*
Senki nem tudja megmondani, mi lesz a végkimenet. Mintha kijárat nélküli labirintusban bolyonganánk, amelyben minden ösvény a középpont felé vezet; és senki nem tudja, hogy ebben a középpontban milyen félelmetes lény várakozik. A katalán szeparatizmus nem elég erős ahhoz, hogy megálljon a spanyol állammal szemben, míg az utóbbi nem tudja pusztán erőszakkal megoldani a helyzetet. A katalán társadalom jelentős része, durván a fele, függetlenséget akar, s az erőszak csak erősítené ezen törekvéseiket. A jó megoldás a törvényes, mihamarabbi népszavazás lenne: ezt széles egyetértés támogatja Katalóniában, azok is, akik nem hívei a függetlenségnek. De ez a kijárat olyan távolinak tűnik, mintha valójában nem is létezne.
A szerző Barcelonában élő albán író. Az esszét B. Harangozó Elvira fordította.
