Sebaj.
H
Az igazi baloldaliak számára mindez maga is leleplező erővel bír, elvégre az ideológiamentes pragmatizmusra és a reálszférára való állandó hivatkozás megmutatja a hivatalos szocialista blabla hamistudati voltát. A ténylegesen létező, magát autentikusnak láttató baloldal mindazonáltal csak félszívvel utasítja el a hatalmon levő, ámde opportunizmusban vétkesnek talált hivatalos baloldalt: egyszerűen a globalista kapitalizmus Orbánéknál is ügyesebb szálláscsinálójának tartja, ugyanakkor észleli azt is, hogy a fő ellenség a részben új típusú orbánista jobboldal, s persze számos képviselője egyelőre azt sem feledheti, hogy maga is az MSZP aktivistája, platformistája stb.
A reálisan létező, ám csekély befolyással bíró hardliner baloldal legfőbb jellegzetessége, eredendően marginális pozícióján kívül,
a teljes szétforgácsoltság
- számos, általában egymással is rivalizáló kisebb csoport mellett nagyjából az Eszmélet című periodika és annak köre, illetve néhány ismert (igaz, radikális baloldali körökben esetenként kifejezetten újoncnak számító) értelmiségi alkotja azt a szűk körű társaságot, amelyet még érdekel a rendszer, a létező kapitalizmus kritikája (erről bővebben lásd: Nem tetszik a rendszer, Magyar Narancs, 2002. november 7.). A balosok történelemre, gazdaságra, politikára, társadalomra, környezetvédelemre stb. vonatkozó elképzelései módfelett szétágazóak, ezek méltatása egy blokkban úgyszólván lehetetlen. Egy tekintetben azonban majdnem teljes az egység: mozgalmáraink a világban létező valamennyi malfunkciót hajlamosak a globális Antikrisztusra, a számos népszerű előadó (Test Department, Ministry) által megénekelt Új Világrendre meg a Bush családban apáról fiúra szálló terheltségre visszavezetni.
Az igaz baloldali mellesleg nem érheti be a globalizáció változó hőfokú és intenzitású bírálatával (ebben amúgy is kényszerűen osztoznia kell nem kifejezetten baloldali, sőt alkalmanként egyenest szélsőségesen jobboldali, e tekintetben részleges eszmetársaival), de keresnie kell a kapitalizmus meghaladásának módjait is - akár békés reform vagy egy eljövendő világforradalom révén. A forradalom persze csak a távoli jövő, elébb rendre az analízis következik, amelynek már a fogalomhasználatában is hordoznia kell a radikális rendszerkritikát: erre a célra, a látszat szerint legalábbis, még mindig a Marx által megteremtett, utolérhetetlen és összetéveszthetetlen nyelvezet tűnik a legalkalmasabbnak. A társadalmi problémák, az általános frusztráció és a hazánkban is közismert össznépi munkaundor okai egyszerűek: a termelőeszközöket, laptopot, titkárnőt birtokló burzsoázia visszaél helyzetével, s az értéktöbblet elsajátításával kizsákmányolja a munkásosztályt, így azután nem is csodálható, hogy a szegénység, a munkanélküliség (továbbá az elidegenedés, az anómia stb.) immanens részei a reálisan létező kapitalizmusnak - korántsem függetlenül az értéktörvény, az árufétis, az abszolút földjáradék stb. undok természetétől. A marxista fogalmi apparátus a lehető legváratlanabb helyeken bukkanhat fel, s alkalmazóik látnivalóan nem nagyon törődnek azon szaktudományi (hamistudat!) felvetésekkel, melyek a marxista elemzési módszereket tautologikusnak és terméketlennek, heurisztikus értéküket a nullával egyenértékűnek, közgazdasági mondanivalójukat semmitmondónak, félrevezetőnek stb. bélyegezték. A radikális balos világértelmezésekben még mindig hódít az osztályközpontú analízis, alkalmanként gondosan kiegészítve bónusz elemekkel - ti. azon két, érdekeit tekintve diametrálisan szemben álló osztály között, melyek ugye a javak egyenlőtlen elsajátításának és a Porsche ajtajának két oldalán foglalnak helyet, ott van még a független értelmiség, a megfelelően kialakított transzcendens pozíciójából fakadó üdvtörténeti szereppel együtt.
Az új (és tegyük hozzá: egyben a régi) baloldal kedvenc szórakozása
a világrendszerekben
való gondolkodás - ennek elemei már a hetvenes-nyolcvanas években beszivárogtak Magyarországra mindazon elméletekkel együtt, melyek a világgazdaságot egyetlen óriási, zérus végösszegű játszmának képzelik el, ahol az egyik fél nyereségei csakis a másik fél szenvedései által érhetők el, sőt ezek nélkül a nyeremény úgyszólván szart sem ér. Nos, e modell ugye némileg fatalista, különösen, ha a centrum-periféria típusú elemzési modelleket még tovább keresztezzük a világok harcát pertraktáló civilizációelméleti fantazmákkal, viszont csak így válik megfelelően apokaliptikussá, ami egészséges mértékben megnöveli a b. elemző adrenalinszintjét. A balos rendszerelmélet szerint a Nyugat (Észak) csak a perifériák kegyetlen kizsákmányolása és brutális elnyomása révén tarthatja fenn saját jólétét és uralmi pozícióját: eme világuralom ügynöke lehet az IMF-komisszár, a NATO-békefenntartó, sőt alkalmanként a FIFA által delegált taccsbíró is. Eme érvelés szerint persze a hivatalos Nyugat rendre és krónikusan hazudik, amikor valamely idealista célt jelölne meg alkalmankénti katonai/rendfenntartói/világcsendőri lépései indoklásául: a Nyugat mindig és csakis nyers anyagi-gazdaságstratégiai érdekei szerint határoz, minden más csak álca, propaganda. Az Irak ellen készülődő támadás (miként egykor az Öbölháború) egyetlen célja például az olaj megszerzése, Kosovót pedig, olaj híján, nyilván a kecskék miatt foglalták el - ezek világgazdasági jelentősége ugyanis letagadhatatlan, a kecske mintegy ugródeszka (Springbrett) a teve felé, amely ugye a sivatag hajója, s ugyanitt említhető a palesztin nép ama üdvtörténeti szerepe, hogy vérével (na jó, néha, jogos honvédelemből, mások vérével) és könnyeivel mintegy megkenje az imperialista globalizmus nyikorgó szekerét. A baloldal világról alkotott elképzelése ezek alapján egyértelmű: a legfontosabb posztokon buta és rosszindulatú emberek ülnek, ám az élet nem ezért szar, valójában ugyanis világunkra kényszerített (látszólag persze a természeti törvények erejével ható, s fatalisztikusan adott) ún. neoliberális logikából adódó kényszerek mozgatnak mindannyiunkat, közöttük a fent jellemzett döntéshozókat is. Az ördögi körből márpedig kilépni lehetetlen, tehát le kell azt rombolni, hogy az emberiség végül egybekelhessen saját nembeli lényegével. Mellesleg a jelentős
karriert befutó neoliberális
kifejezés a balos (s minő meglepetés, egyben a hazai rechts-radi) nyelvben általában különösebb jelentéssel nem bíró szitok- és varázsszó, amely egyaránt vonatkozhat Antal Lászlóra, Bokros Lajosra, a globális felmelegés végső kiváltó okára, esetleg arra a BKV-sofőrre, aki jól hallható Megvagy, geci! kiáltással csukja rá a jármű ajtaján késve benyomuló nyugdíjas kezére a troliajtót.
A radikális baloldal főbb problémája az, hogy van-é egyáltalán esély egy esetleges forradalomra, amely - Trockijjal e ponton egyetértve - csakis globális lehet, elvégre a lokális kísérleteket a globális kapitalizmus megeszi reggelire, avagy az adott rendszerek belülről rohadnak el és alakulnak át valamiféle autoriter/államkapitalista rezsimmé (az egykori keleti blokk országaival megfelelő sorrendben minden felsorolt malheur megtörtént, mindannyiunk legteljesebb örömére). Mindez persze elválaszthatatlan annak tisztázása nélkül, hogy létezik-e egy hiposztazált forradalom szubjektuma, azaz van-e olyan csoport, réteg, osztály, amely ennek vezetésére, sőt kivitelezésére alkalmas/hajlandó, esetleg világ- és üdvtörténeti szerepénél fogva erre predesztinált. Miután a potenciális jelentkezők nem tolakodnak (a munkásosztály a többség szavazata szerint megszűnt létezni, az értelmiségiek hedonista árulók stb.), a balos társadalomkritikusok hajlamosak a pesszimizmusba süppedésre és a kívülről nézve módfelett terméketlen eszmetörténeti viták lefolytatására.
A dolgok ezen a ponton szó szerint húsba vágnak: a mai radikális baloldalnak ugyanis tisztáznia kell vagy legalábbis kellene saját személyes viszonyát jelentős elődeihez - ők javarészt a szocialista, kommunista mozgalom belső kritikusai, avagy szakadárjai voltak, ám már ez a megfogalmazás is érezteti: ők azért valamilyen módon (ha rövid időre, társutasként is) részt vállaltak a múlt század véres-tragikus szocialisztikus kísérleteiből.
Ebből a szempontból is tanulságos például az Eszmélet legutóbbi számában megjelent recenzió, melyben Krausz Tamás, a veterán baloldali történész feddi meg Tamás Gáspár Miklós újdonsült baloldali teoretikust, aki A helyzet című könyvében elvetni merte a haladó lenini hagyományt, márpedig Vlagyimir Iljics Gestalt (nem véletlen tartják máig is jégen), belőle válogatni nem lehet, s aki őt kivenné az autentikus baloldali riadóláncból, az egyben az októberi forradalmat is kiiktaná, annak pedig szörnyű, bár nem igazán részletezett következményei lennének (utólag mégiscsak Kolcsaknak adnák az aranyérmet stb.). Mint ebből is látható, a balos múltértelmezők egy része igen kevéssé szofisztikált módon védi a lenini hagyatékot, amely Vörös Hadseregestül, létező szocializmusostul stb. olyan, mint a keserű kanalas orvosság: ízre szar, sok a mellékhatása, de ha már egyszer be kell venni, legalább hadd higgyük, hogy volt benne valami maradandó szubsztantív tartalom. Az ultrabalosok eme leninista irányzata számára látnivalóan a történelem révaista (népies kommunista) értelmezése a kánon, aki ettől eltér, az maga a történeti revizionista (nála ugye csak a gyerekgyilkos a rosszabb), aki pedig a 39-49-es periódust nem tudja másként látni, mint a honpolgári egyenlőség, az élet és vagyonbiztonság elleni folyamatos merényletek sorozatát, tömeggyilkosságok, tömeges deportáció és mások javainak folytatólagos eltulajdonítása révén, az ugye fasiszta (és egyben liberális is, lásd: mint fent). Erre különösen elképesztő példa az említett Eszmélet egyik cikke, amelyben egy bizonyos Werth Márk támadja útszéli módon a történész Ungváry Krisztiánt. Ebben a körben különösen érdekesnek tűnnek Tamás Gáspár Miklós szofisztikált, szellemes és tanulságos tanulmányai - mondjuk egy Samir Amin-írásmű mellett, amely teljességgel élvezhetetlen a maga pánarab nacionalizmussal nyakon öntött neomarxista bikkfanyelve miatt.
Határozottan érdekes ezek után a kérdés: miért is olyan közönyös a potenciális magyar befogadóközeg a radikális baloldal eszméi iránt - miközben látjuk, hogy a nyugati antiglobalista megmozdulásokon sokszor százezrek vesznek részt, s ezrek skandálják papagájként az említett mozgalmak részben semmitmondó, részben rikítóan ostoba jelszavait. Mindehhez persze látni kell, hogy a nyugati antiglobalista mozgalmak rendszerkritikai potenciálja igen változatos, és az antiglobalisták által pártfogolt issue-k nem feltétlenül a kapitalista rendszer felszámolása felé mutatnak; és hogy az említett megmozdulások radikalizmusát meghatározó indulatok (Amerika-, neoliberalizmus-, tekintély-, elit-, bankár-, rendőr-, tűzoltó-, Izrael-, cionizmus- stb. ellenes hév) nem specifikusan baloldali természetűek. Magyarországon, ahol a (korrektül soha nem definiált) globalizáció és az európai integráció demagóg ostorozása immár teljes mértékben Orbán Viktor privilégiuma, láthatóan kevés esély van arra, hogy a marginalizált, s kevés kivételtől eltekintve saját vezetői által sújtott alternatív/radikális baloldal akár a legcsekélyebb szerepre is szert tegyen. Küzdelmének eredendő reménytelenségéhez persze az is hozzájárul, hogy a baloldal által felvetett társadalmi-politikai kérdések megtárgyalása az érdeklődés hiánya miatt gyakorta teljes közönybe fullad. Éppen ezért ne örüljünk túlságosan: a tény, hogy még nem lepték el utcáinkat a habzó szájú balos demagógok, még nem népünk józanságát bizonyítja. Az utca, sokszor a baloldaltól orzott jelszavakkal együtt, a jobbos kisebbségé, a lakosság maradék részét pedig a vegetatív funkciók múlhatatlanul szükséges, esetleg direkt jóleső működtetésén kívül nem érdekli az égvilágon semmi.
Barotányi Zoltán
