A magyar demokrácia felszámolja önmagát (?)

  • Kaltenbach Jenő
  • 2012. január 23.

Publicisztika

Egy működőképes demokratikus jogállam éltető eleme a bizalom, a hit a rendszer helyességében, csak ez tartja életben. De hogyan lehet bízni abban a rendszerben, amelynek legfontosabb reprezentánsait naponta kapjuk hazugságon?

A cím egy 2010-ben megjelent, bevándorlás- és muzulmánellenes, sokak által rasszistának tartott, nagy vihart kavart könyv (Thilo Sarrazin: Deutschland schafft sich ab) hasonló címére utal, amelyben a szerző arra figyelmeztet, hogy ha a dolgok így mennek tovább, akkor Németország éppen azt számolja fel, amitől sikeres. Nálunk is volt olyan szerző (Debreczeni József), aki megjósolta mindazt, ami a Fidesz-hatalomátvétel után bekövetkezhet, csak nálunk nemhogy nem hitte el, de még csak nem is vitatkozott ezen igazán senki, pedig neki – Sarrazinnal ellentétben – még igaza is volt.

Magyarországon ma már aligha van komolyan vehető, valamennyire is pártatlan elemző, akit meg kellene győzni arról, hogy rosszul áll a demokrácia és a jogállam szénája az országban. Ma már abban is csak a legbigottabb hívők bíznak, hogy legalább jogaik elvesztéséért cserébe eljön a Kánaán.

Orbán Viktor legutóbbi fellépése után Strasbourgban ez immár egész Európára vonatkozik. Még az azonos politikai családhoz tartozó konzervatívok (vajon hogyan tartozhat egyáltalán a Fidesz ebbe a családba?) arcáról is lerítt, mennyire nehezükre esik az orbáni expozé után az előre megbeszélt „védőbeszédüket” megtartani.

Orbán Viktor és tanácsadói úgy döntöttek, hogy tárgyszerű, tényekre koncentráló beszámolót tartanak. A miniszterelnök pedig dagadó kebellel sorolta a nagy (forradalmi) átalakítás dicső eredményeit. Több mint 350 törvény egy év alatt! Micsoda siker! A képernyő nem mutatta, de feltehetőleg néhány nyugati pártbarát arca görcsbe rándult ezen impozáns számot hallva, és talán feltették maguknak a kérdést: minden napra egy törvény, vajon hogyan lehetséges ez egy jogállamban? (A hatékonyságukra oly büszke németek csak alig évi 150-re képesek, az osztrák sógorok meg még ennél is többet „vacakolnak”.) A feltehetően igazolásnak szánt hivatkozás a „kommunista” alkotmány meghaladására pedig olyan szánalmas, hogy említésre sem érdemes. (Erről lásd Horvát Marcella publicisztikáját, Miféle kommunista alkotmány? címmel itt.) A sajtó domináns részének olvasata szerint is általános politikai vita folyt, kevés konkrétummal, és közben elsikkadt, hogy a legfőbb bizonyítékot saját maga és rendszere ellen éppen Orbán Viktor szolgáltatta.

Ehhez képest, itthoni mércével mérve, szinte bagatell, hogy a beszéd amúgy tele volt csúsztatásokkal, sőt legyünk pontosak: vaskos hazugságokkal. Kinek tudja 70-es IQ felett bemesélni Orbán Viktor vagy Szájer József, hogy igaztalan, baloldaliak által szított hadjárat folyik Magyarország ellen, hogy az egész világ ellenünk van, a nemzetközi pénzvilág hatalmasainak a javainkra fáj a foguk, miközben Magyarország az európai mintademokráciák legjobbika? Az egész EU, Bizottságostul, Parlamentestül, partnerországostul bennünket akar megfojtani, annak ellenére, hogy tiszták vagyunk, mint a frissen hullott hó. Hogy húsz évig azért nem volt baj velünk, mert a korábbi kormányok (beleértve az első Fidesz-kormányt) a Nyugat szolgái voltak, és most csak azért vegzálnak bennünket, mert nemzeti érdekeinket védjük. És éppen ebben rejlik az, ami tulajdonképpen az igazi tragédia.

Egy működőképes demokratikus jogállam éltető eleme a bizalom, a hit a rendszer helyességében, csak ez tartja életben. De hogyan lehet bízni abban a rendszerben, amelynek legfontosabb reprezentánsait naponta kapjuk hazugságon, ahol a vita csak arról szól és az már érdem, hogy ki hazudott kevesebbet. Persze lehet, hogy a hatalom birtokosai már ott tartanak, ahol a notórius hazudozó, aki a végén képtelen különbséget tenni igazság és hazugság között. (Abba belegondolni sem merek, hogy mindez tudatosan, egy ördögi terv részeként történne, amely arról szól, hogy a hazugságok rendszeréből végképp kiábrándult tömeg végül a rendet és igazságot ígérő erős embernél keres menedéket.) Bizonyára vannak még mindig szép számmal olyan honfitársaink, akik ezek után is feltétel nélküli támogatói ennek a légvárnak. Köztük sokan a rendszer részei, egzisztenciájuk áll vagy bukik együtt vele. Mások hite szakrális természetű, a híres tertullianusi tétel szerint („Credo quia absurdum est” – „Hiszem, mert lehetetlen”). Ennek azonban kevés köze van a demokraták demokratikus rendszerbe vetett hitéhez.

Az emberek többsége egyszerűen elfáradt, és csak remélni lehet, hogy megtaláljuk a kiutat abból a zsákutcából, ahová belekormányoztak bennünket, belekormányoztuk magunkat. Minél előbb rádöbbenünk, hogy ezen túl kell jutnunk, annál nagyobb az esély a visszatalálásra, és minél messzebbre megyünk a mostani úton, annál nehezebb lesz visszafordulni.
A demokratáknak össze kell fogniuk, nem szabad engedni, hogy kivezessenek bennünket Európából, Európa nem az ellenségünk, hanem a hely, ahol otthon vagyunk.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.