A cím egy 2010-ben megjelent, bevándorlás- és muzulmánellenes, sokak által rasszistának tartott, nagy vihart kavart könyv (Thilo Sarrazin: Deutschland schafft sich ab) hasonló címére utal, amelyben a szerző arra figyelmeztet, hogy ha a dolgok így mennek tovább, akkor Németország éppen azt számolja fel, amitől sikeres. Nálunk is volt olyan szerző (Debreczeni József), aki megjósolta mindazt, ami a Fidesz-hatalomátvétel után bekövetkezhet, csak nálunk nemhogy nem hitte el, de még csak nem is vitatkozott ezen igazán senki, pedig neki – Sarrazinnal ellentétben – még igaza is volt.
Magyarországon ma már aligha van komolyan vehető, valamennyire is pártatlan elemző, akit meg kellene győzni arról, hogy rosszul áll a demokrácia és a jogállam szénája az országban. Ma már abban is csak a legbigottabb hívők bíznak, hogy legalább jogaik elvesztéséért cserébe eljön a Kánaán.
Orbán Viktor legutóbbi fellépése után Strasbourgban ez immár egész Európára vonatkozik. Még az azonos politikai családhoz tartozó konzervatívok (vajon hogyan tartozhat egyáltalán a Fidesz ebbe a családba?) arcáról is lerítt, mennyire nehezükre esik az orbáni expozé után az előre megbeszélt „védőbeszédüket” megtartani.
Orbán Viktor és tanácsadói úgy döntöttek, hogy tárgyszerű, tényekre koncentráló beszámolót tartanak. A miniszterelnök pedig dagadó kebellel sorolta a nagy (forradalmi) átalakítás dicső eredményeit. Több mint 350 törvény egy év alatt! Micsoda siker! A képernyő nem mutatta, de feltehetőleg néhány nyugati pártbarát arca görcsbe rándult ezen impozáns számot hallva, és talán feltették maguknak a kérdést: minden napra egy törvény, vajon hogyan lehetséges ez egy jogállamban? (A hatékonyságukra oly büszke németek csak alig évi 150-re képesek, az osztrák sógorok meg még ennél is többet „vacakolnak”.) A feltehetően igazolásnak szánt hivatkozás a „kommunista” alkotmány meghaladására pedig olyan szánalmas, hogy említésre sem érdemes. (Erről lásd Horvát Marcella publicisztikáját, Miféle kommunista alkotmány? címmel itt.) A sajtó domináns részének olvasata szerint is általános politikai vita folyt, kevés konkrétummal, és közben elsikkadt, hogy a legfőbb bizonyítékot saját maga és rendszere ellen éppen Orbán Viktor szolgáltatta.
Ehhez képest, itthoni mércével mérve, szinte bagatell, hogy a beszéd amúgy tele volt csúsztatásokkal, sőt legyünk pontosak: vaskos hazugságokkal. Kinek tudja 70-es IQ felett bemesélni Orbán Viktor vagy Szájer József, hogy igaztalan, baloldaliak által szított hadjárat folyik Magyarország ellen, hogy az egész világ ellenünk van, a nemzetközi pénzvilág hatalmasainak a javainkra fáj a foguk, miközben Magyarország az európai mintademokráciák legjobbika? Az egész EU, Bizottságostul, Parlamentestül, partnerországostul bennünket akar megfojtani, annak ellenére, hogy tiszták vagyunk, mint a frissen hullott hó. Hogy húsz évig azért nem volt baj velünk, mert a korábbi kormányok (beleértve az első Fidesz-kormányt) a Nyugat szolgái voltak, és most csak azért vegzálnak bennünket, mert nemzeti érdekeinket védjük. És éppen ebben rejlik az, ami tulajdonképpen az igazi tragédia.
Egy működőképes demokratikus jogállam éltető eleme a bizalom, a hit a rendszer helyességében, csak ez tartja életben. De hogyan lehet bízni abban a rendszerben, amelynek legfontosabb reprezentánsait naponta kapjuk hazugságon, ahol a vita csak arról szól és az már érdem, hogy ki hazudott kevesebbet. Persze lehet, hogy a hatalom birtokosai már ott tartanak, ahol a notórius hazudozó, aki a végén képtelen különbséget tenni igazság és hazugság között. (Abba belegondolni sem merek, hogy mindez tudatosan, egy ördögi terv részeként történne, amely arról szól, hogy a hazugságok rendszeréből végképp kiábrándult tömeg végül a rendet és igazságot ígérő erős embernél keres menedéket.) Bizonyára vannak még mindig szép számmal olyan honfitársaink, akik ezek után is feltétel nélküli támogatói ennek a légvárnak. Köztük sokan a rendszer részei, egzisztenciájuk áll vagy bukik együtt vele. Mások hite szakrális természetű, a híres tertullianusi tétel szerint („Credo quia absurdum est” – „Hiszem, mert lehetetlen”). Ennek azonban kevés köze van a demokraták demokratikus rendszerbe vetett hitéhez.
Az emberek többsége egyszerűen elfáradt, és csak remélni lehet, hogy megtaláljuk a kiutat abból a zsákutcából, ahová belekormányoztak bennünket, belekormányoztuk magunkat. Minél előbb rádöbbenünk, hogy ezen túl kell jutnunk, annál nagyobb az esély a visszatalálásra, és minél messzebbre megyünk a mostani úton, annál nehezebb lesz visszafordulni.
A demokratáknak össze kell fogniuk, nem szabad engedni, hogy kivezessenek bennünket Európából, Európa nem az ellenségünk, hanem a hely, ahol otthon vagyunk.
