A magyar demokrácia felszámolja önmagát (?)

  • Kaltenbach Jenő
  • 2012. január 23.

Publicisztika

Egy működőképes demokratikus jogállam éltető eleme a bizalom, a hit a rendszer helyességében, csak ez tartja életben. De hogyan lehet bízni abban a rendszerben, amelynek legfontosabb reprezentánsait naponta kapjuk hazugságon?

A cím egy 2010-ben megjelent, bevándorlás- és muzulmánellenes, sokak által rasszistának tartott, nagy vihart kavart könyv (Thilo Sarrazin: Deutschland schafft sich ab) hasonló címére utal, amelyben a szerző arra figyelmeztet, hogy ha a dolgok így mennek tovább, akkor Németország éppen azt számolja fel, amitől sikeres. Nálunk is volt olyan szerző (Debreczeni József), aki megjósolta mindazt, ami a Fidesz-hatalomátvétel után bekövetkezhet, csak nálunk nemhogy nem hitte el, de még csak nem is vitatkozott ezen igazán senki, pedig neki – Sarrazinnal ellentétben – még igaza is volt.

Magyarországon ma már aligha van komolyan vehető, valamennyire is pártatlan elemző, akit meg kellene győzni arról, hogy rosszul áll a demokrácia és a jogállam szénája az országban. Ma már abban is csak a legbigottabb hívők bíznak, hogy legalább jogaik elvesztéséért cserébe eljön a Kánaán.

Orbán Viktor legutóbbi fellépése után Strasbourgban ez immár egész Európára vonatkozik. Még az azonos politikai családhoz tartozó konzervatívok (vajon hogyan tartozhat egyáltalán a Fidesz ebbe a családba?) arcáról is lerítt, mennyire nehezükre esik az orbáni expozé után az előre megbeszélt „védőbeszédüket” megtartani.

Orbán Viktor és tanácsadói úgy döntöttek, hogy tárgyszerű, tényekre koncentráló beszámolót tartanak. A miniszterelnök pedig dagadó kebellel sorolta a nagy (forradalmi) átalakítás dicső eredményeit. Több mint 350 törvény egy év alatt! Micsoda siker! A képernyő nem mutatta, de feltehetőleg néhány nyugati pártbarát arca görcsbe rándult ezen impozáns számot hallva, és talán feltették maguknak a kérdést: minden napra egy törvény, vajon hogyan lehetséges ez egy jogállamban? (A hatékonyságukra oly büszke németek csak alig évi 150-re képesek, az osztrák sógorok meg még ennél is többet „vacakolnak”.) A feltehetően igazolásnak szánt hivatkozás a „kommunista” alkotmány meghaladására pedig olyan szánalmas, hogy említésre sem érdemes. (Erről lásd Horvát Marcella publicisztikáját, Miféle kommunista alkotmány? címmel itt.) A sajtó domináns részének olvasata szerint is általános politikai vita folyt, kevés konkrétummal, és közben elsikkadt, hogy a legfőbb bizonyítékot saját maga és rendszere ellen éppen Orbán Viktor szolgáltatta.

Ehhez képest, itthoni mércével mérve, szinte bagatell, hogy a beszéd amúgy tele volt csúsztatásokkal, sőt legyünk pontosak: vaskos hazugságokkal. Kinek tudja 70-es IQ felett bemesélni Orbán Viktor vagy Szájer József, hogy igaztalan, baloldaliak által szított hadjárat folyik Magyarország ellen, hogy az egész világ ellenünk van, a nemzetközi pénzvilág hatalmasainak a javainkra fáj a foguk, miközben Magyarország az európai mintademokráciák legjobbika? Az egész EU, Bizottságostul, Parlamentestül, partnerországostul bennünket akar megfojtani, annak ellenére, hogy tiszták vagyunk, mint a frissen hullott hó. Hogy húsz évig azért nem volt baj velünk, mert a korábbi kormányok (beleértve az első Fidesz-kormányt) a Nyugat szolgái voltak, és most csak azért vegzálnak bennünket, mert nemzeti érdekeinket védjük. És éppen ebben rejlik az, ami tulajdonképpen az igazi tragédia.

Egy működőképes demokratikus jogállam éltető eleme a bizalom, a hit a rendszer helyességében, csak ez tartja életben. De hogyan lehet bízni abban a rendszerben, amelynek legfontosabb reprezentánsait naponta kapjuk hazugságon, ahol a vita csak arról szól és az már érdem, hogy ki hazudott kevesebbet. Persze lehet, hogy a hatalom birtokosai már ott tartanak, ahol a notórius hazudozó, aki a végén képtelen különbséget tenni igazság és hazugság között. (Abba belegondolni sem merek, hogy mindez tudatosan, egy ördögi terv részeként történne, amely arról szól, hogy a hazugságok rendszeréből végképp kiábrándult tömeg végül a rendet és igazságot ígérő erős embernél keres menedéket.) Bizonyára vannak még mindig szép számmal olyan honfitársaink, akik ezek után is feltétel nélküli támogatói ennek a légvárnak. Köztük sokan a rendszer részei, egzisztenciájuk áll vagy bukik együtt vele. Mások hite szakrális természetű, a híres tertullianusi tétel szerint („Credo quia absurdum est” – „Hiszem, mert lehetetlen”). Ennek azonban kevés köze van a demokraták demokratikus rendszerbe vetett hitéhez.

Az emberek többsége egyszerűen elfáradt, és csak remélni lehet, hogy megtaláljuk a kiutat abból a zsákutcából, ahová belekormányoztak bennünket, belekormányoztuk magunkat. Minél előbb rádöbbenünk, hogy ezen túl kell jutnunk, annál nagyobb az esély a visszatalálásra, és minél messzebbre megyünk a mostani úton, annál nehezebb lesz visszafordulni.
A demokratáknak össze kell fogniuk, nem szabad engedni, hogy kivezessenek bennünket Európából, Európa nem az ellenségünk, hanem a hely, ahol otthon vagyunk.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."