A magyar demokrácia felszámolja önmagát (?)

  • Kaltenbach Jenő
  • 2012. január 23.

Publicisztika

Egy működőképes demokratikus jogállam éltető eleme a bizalom, a hit a rendszer helyességében, csak ez tartja életben. De hogyan lehet bízni abban a rendszerben, amelynek legfontosabb reprezentánsait naponta kapjuk hazugságon?

A cím egy 2010-ben megjelent, bevándorlás- és muzulmánellenes, sokak által rasszistának tartott, nagy vihart kavart könyv (Thilo Sarrazin: Deutschland schafft sich ab) hasonló címére utal, amelyben a szerző arra figyelmeztet, hogy ha a dolgok így mennek tovább, akkor Németország éppen azt számolja fel, amitől sikeres. Nálunk is volt olyan szerző (Debreczeni József), aki megjósolta mindazt, ami a Fidesz-hatalomátvétel után bekövetkezhet, csak nálunk nemhogy nem hitte el, de még csak nem is vitatkozott ezen igazán senki, pedig neki – Sarrazinnal ellentétben – még igaza is volt.

Magyarországon ma már aligha van komolyan vehető, valamennyire is pártatlan elemző, akit meg kellene győzni arról, hogy rosszul áll a demokrácia és a jogállam szénája az országban. Ma már abban is csak a legbigottabb hívők bíznak, hogy legalább jogaik elvesztéséért cserébe eljön a Kánaán.

Orbán Viktor legutóbbi fellépése után Strasbourgban ez immár egész Európára vonatkozik. Még az azonos politikai családhoz tartozó konzervatívok (vajon hogyan tartozhat egyáltalán a Fidesz ebbe a családba?) arcáról is lerítt, mennyire nehezükre esik az orbáni expozé után az előre megbeszélt „védőbeszédüket” megtartani.

Orbán Viktor és tanácsadói úgy döntöttek, hogy tárgyszerű, tényekre koncentráló beszámolót tartanak. A miniszterelnök pedig dagadó kebellel sorolta a nagy (forradalmi) átalakítás dicső eredményeit. Több mint 350 törvény egy év alatt! Micsoda siker! A képernyő nem mutatta, de feltehetőleg néhány nyugati pártbarát arca görcsbe rándult ezen impozáns számot hallva, és talán feltették maguknak a kérdést: minden napra egy törvény, vajon hogyan lehetséges ez egy jogállamban? (A hatékonyságukra oly büszke németek csak alig évi 150-re képesek, az osztrák sógorok meg még ennél is többet „vacakolnak”.) A feltehetően igazolásnak szánt hivatkozás a „kommunista” alkotmány meghaladására pedig olyan szánalmas, hogy említésre sem érdemes. (Erről lásd Horvát Marcella publicisztikáját, Miféle kommunista alkotmány? címmel itt.) A sajtó domináns részének olvasata szerint is általános politikai vita folyt, kevés konkrétummal, és közben elsikkadt, hogy a legfőbb bizonyítékot saját maga és rendszere ellen éppen Orbán Viktor szolgáltatta.

Ehhez képest, itthoni mércével mérve, szinte bagatell, hogy a beszéd amúgy tele volt csúsztatásokkal, sőt legyünk pontosak: vaskos hazugságokkal. Kinek tudja 70-es IQ felett bemesélni Orbán Viktor vagy Szájer József, hogy igaztalan, baloldaliak által szított hadjárat folyik Magyarország ellen, hogy az egész világ ellenünk van, a nemzetközi pénzvilág hatalmasainak a javainkra fáj a foguk, miközben Magyarország az európai mintademokráciák legjobbika? Az egész EU, Bizottságostul, Parlamentestül, partnerországostul bennünket akar megfojtani, annak ellenére, hogy tiszták vagyunk, mint a frissen hullott hó. Hogy húsz évig azért nem volt baj velünk, mert a korábbi kormányok (beleértve az első Fidesz-kormányt) a Nyugat szolgái voltak, és most csak azért vegzálnak bennünket, mert nemzeti érdekeinket védjük. És éppen ebben rejlik az, ami tulajdonképpen az igazi tragédia.

Egy működőképes demokratikus jogállam éltető eleme a bizalom, a hit a rendszer helyességében, csak ez tartja életben. De hogyan lehet bízni abban a rendszerben, amelynek legfontosabb reprezentánsait naponta kapjuk hazugságon, ahol a vita csak arról szól és az már érdem, hogy ki hazudott kevesebbet. Persze lehet, hogy a hatalom birtokosai már ott tartanak, ahol a notórius hazudozó, aki a végén képtelen különbséget tenni igazság és hazugság között. (Abba belegondolni sem merek, hogy mindez tudatosan, egy ördögi terv részeként történne, amely arról szól, hogy a hazugságok rendszeréből végképp kiábrándult tömeg végül a rendet és igazságot ígérő erős embernél keres menedéket.) Bizonyára vannak még mindig szép számmal olyan honfitársaink, akik ezek után is feltétel nélküli támogatói ennek a légvárnak. Köztük sokan a rendszer részei, egzisztenciájuk áll vagy bukik együtt vele. Mások hite szakrális természetű, a híres tertullianusi tétel szerint („Credo quia absurdum est” – „Hiszem, mert lehetetlen”). Ennek azonban kevés köze van a demokraták demokratikus rendszerbe vetett hitéhez.

Az emberek többsége egyszerűen elfáradt, és csak remélni lehet, hogy megtaláljuk a kiutat abból a zsákutcából, ahová belekormányoztak bennünket, belekormányoztuk magunkat. Minél előbb rádöbbenünk, hogy ezen túl kell jutnunk, annál nagyobb az esély a visszatalálásra, és minél messzebbre megyünk a mostani úton, annál nehezebb lesz visszafordulni.
A demokratáknak össze kell fogniuk, nem szabad engedni, hogy kivezessenek bennünket Európából, Európa nem az ellenségünk, hanem a hely, ahol otthon vagyunk.

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

Eli Sarabi kiszabadult izraeli túsz: Az antiszemitizmus most még erősebb, mint az elmúlt évtizedek alatt bármikor

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény: így konzerválja a romák kirekesztését a jogrend

A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok – írja Horváth Aladár.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.