Rudas János

Konzervatív? Ideológia?

  • Rudas János
  • 2012. január 23.

Publicisztika

Szeretném, ha e cikk végére érve az olvasó válaszolni tudna három kérdésre. 1. Ideológiának tekinthető-e a konzervativizmus? 2. Melyek a magyarországi konzervativizmus főbb tünetei? 3. Konzervatívnak mondható-e az Orbán Viktor által vezényelt fülke-ellenforradalom?

"Vasa inania plurimum sonant." (Régi latin közmondás)

 

Konzervatívjaink tagadni szokták eszmerendszerük ideológia mivoltát. Ehhez viszont arra az alkérdésre kellene felelnünk, hogy egyáltalán mi az az ideológia?

A köznyelv gyakran szól egyének ideológiájáról, arról, hogy "megideologizálják" (tkp. racionalizálják) cselekedeteiket. Ez minden ideológia egyik alapfunkciójára utal: arra, hogy valamely hatalomra került (vagy arra törekvő) társadalmi csoport a ráció érveivel támogassa, igazolja tevékenységét, döntéseit. A másik alapfunkció teleologikus: előzetesen kimunkált elveket jelent, amelyek lángoszlopokként szolgálnak az adott politikai alakulat számára.

Mármost az ideológusok nem szeretik elismerni, hogy az ő fő funkciójuk a hatalmi viszonyok és tettek aládúcolása, mert az snassz. A politikusok pedig utálják, ha elméleti emberek akarják megmondani nekik, hogy merre vezessék az istenadta népet. És mégis...

Jólértesültek szerint az új rend magukat konzervatívnak tartó ideológusai a Kommentár c. folyóirat, a Pázmány egyes tanszékei, valamint a Konzervatórium, a Mandiner (az egykori Reakció), a Jobbklikk blogok tájékán voltak találhatók a legutóbbi választások előtt és részben után is, bátoríttatva a korábbi ellenzék és mostani kormány által (bizonyos perszonáluniókról nem is beszélve).

Ám most nem a konzervatív elméletek, hanem a konzervatívnak mondott gyakorlat felől közelítek. Milyen tanácsokat kért és kapott az új kurzus az "ifjúkonokoktól" (az elnevezésért köszönet Robinzon Kurzor bloggernek) és mestereiktől, és ezeket vajon elfogadta-e, avagy elutasította? És vajon találunk-e konzervatívnak nevezhető kéretlen tanácsokat is, s mi lett ezek sorsa?

Kért tanácsok

Az említett tanácsadók szerint is az egyik sarkalatos téma az állam kérdése: erős vagy gyenge, kicsi vagy nagy, olcsó vagy drága, zsugorított vagy felpuffasztott, expanzív vagy defenzív legyen?

Hihető és valóban konzervatív megoldásnak tűnik a hatékony állam javaslata. A hatékonyság fogalmának általános meghatározása valahogy úgy hangzik, hogy az a hatékonyabb (állam, szervezet, tevékenység), amely azonos input mellett nagyobb outputot hoz létre. Avagy: ugyanazt az outputot kisebb inputtal termeli meg.

Ám ha megnézzük a választások óta eltelt időszakot, akkor kétségeink támadhatnak államhatékonysági szemszögből. A centralizáció elvileg olcsóbbá teszi, de a hivatali koncentráció már inkább drágíthatja. A kevesebb közalkalmazott ésszerűbb megoldásokat sugall, a több köz- és kormánytisztviselő nem. Némely átkeresztelések, költségvetési skatulyaváltások (nyugdíjak, járadékok, segélyek, díjazások bokszai) sem igazolják a nagyobb hatékonyságot, pláne ha a járulékos költségeket is beszámítjuk. A négyéves ciklusonként visszatérő tömeges kádercsere (amely ezúttal a korábbiakat is felülmúlta) a belső érintettek tapasztalatai szerint kétévnyi csökkent munka- és ügyintézési hatékonysággal jár, s majd azután indulhat fölfelé a kabin.

Az is bizonyításra várna, hogy a közoktatás, a felsőoktatás, az egészségügy, az adópolitika, a közigazgatás folyó átszervezése bizonyos közvetlen költségvetési megtakarításokon túl valóban jobb minőségű és gördülékenyebb kimeneteket hozna magával (persze, ha outputon nem pusztán az anyagiakat értjük - márpedig egy virtigli konzervatív ezt nem teheti). A legjóindulatúbb kalkuláció is azt mondatja, hogy majd meglátjuk néhány év múlva.

Érdekes módon hazai konzervatívjaink eszmeegyüttesének feltűnő sajátossága a tagadás, bizonyos korábbi népszerű eszmék elutasítása - amelynek elemeit a mostani orbáni kormányzásban is föllelhetjük.

Tagadják a társadalmat mint olyat. Eredmény: az osztály- és rétegtagozódás figyelmen kívül hagyása, legalábbis abban az értelemben, hogy a felsőbb rétegek preferenciája eltakarja nemcsak az alsó és középosztályok problémáit, hanem a strukturális, például mobilitási összefüggéseket is. (A propagandában nincs társadalom, nincsenek megszólítható, differenciált csoportok, csak "az emberek" vannak. A propagandán kívül pedig méla csönd övezi az olyan huszadrangú kérdéseket, mint például a társadalmi mobilitás és az oktatásügy összefüggései.)

Tagadják a felvilágosodást nemcsak történelmi eszmeként, hanem jelen hatásában is; összekutyulva vele az aufklerizmusnak nevezett, valóban nem éppen termékeny kinövését. Eredmény: a közoktatás, a művelődés állami (mert nem privatizálható) inputjának és intézményeinek lebecsülése (költségvetésileg is); s nem utolsósorban az ismeretterjesztés, az interaktív kommunikáció felváltása főleg politikai, részben ideológiai propagandával.

Tagadják a francia forradalom hármas jelszavát: szabadság, egyenlőség, testvériség. Eredmény: a szabadságra támaszkodó szabadelvűség, liberalizmus szitokszóvá alacsonyítása, ami eltakarja a gondolkodásra képtelenek elől annak szükséglet mivoltát; az egyenlőség eszméjének rabulisztikus és terméketlen vitákba fullasztása, miközben az egyenlőtlenség különféle megnyilvánulásai már a társadalmi békét veszélyeztetik; a ma nyelvén szolidaritásnak hívott testvériség ellehetetlenítése, ami pedig évtizedek alatt kihizlalt, nem túl dicső nemzeti sajátosságunkat, a szolidaritás hiányát növeli.

Tagadják az értelmiség kitüntetett szerepét a társadalomban, sőt némelyek még a létezését is. Eredmény: az értelmiségi szakmák jóval korábban elindult presztízsvesztésének bővülése; más csoportok kudarc vezérelte indulatainak az értelmiség mint bűnbak irányába csatornázása; a felsőoktatás akaratvezérelt (és persze ötletszerű) átalakítása.

Tagadják a társadalomtudományok jelentőségét, különös tekintettel az empirikus ágazatokra, szerepüket a kollektív önismeretben és életünk megalapozásában. Eredmény: olyan összegányolt, hosszú távon ható és nemegyszer romboló döntések áradata, amelyeknél nem vették figyelembe a valóságból táplálkozó hatástanulmányokat meg az elmúlt évtizedek hazai és nemzetközi kutatásait, s amelyek nélkülöznek minden előkészítettséget, stratégiai tervezettséget. Csekély vigasz, hogy a politikai osztály ilyetén undora a társadalomkutatással szemben több évtizedes. Azt viszont természetesnek tartom, hogy a konzervatív ideológia felhőkakukkváraiban lakozó neokonokoknak tériszonyuk van, ha az alattuk a mélyben zajló valóságos történésekre kell a szemüket vetniük.

Tagadják a fejlődés és a haladás kategóriáit, ezzel szemben elítélik az ún. társadalommérnökösködést is. Eredmény: a célok meghatározatlanok, nincs kijelölhető irány - hiszen nincs hová fejlődni vagy haladni. Ezek híján önkényes stratégiák váltják egymást és keverednek egymással. Közben a kormányzás az artikulált és stabil célokat, valamint a módszeres valóságismeretet nélkülöző voluntarista építkezést, a kárhoztatott társadalommérnöki tevékenységet valósítja meg. A kapkodás nem oka, hanem következménye mindennek.

Láthatjuk, hogy az új rend kialakítói sok mindent elfogadtak és beépítettek a hazai konzervatív ideológusok tanácsaiból. Ám, mint tudjuk, az ideológusokon kívül is van élet; ezért találhatunk egyéb konzervatívnak mondható eszméket, amelyek megvalósulását szintén vizsgálhatjuk.

Kéretlen tanácsok

Egy konzervatív társadalmi rendszer sine qua nonjának tartom a polgárai számára felajánlott harmóniát, tartósságot és biztonságot. Erre a kiegyezés utáni dualista monarchia éppúgy törekedett, mint a konszolidáció és a hitleráj betüremkedése közötti Horthy-korszak, vagy éppen a 60-as és 70-es évek Kádár-korszaka - ebben egyformán konzervatívak voltak, ideológiai és politikai színezetüktől függetlenül. Az viszont még a mostanában alakuló új rend tárgyilagos hívei számára is látható, hogy lényegéhez tartozik a folyamatos diszharmónia, az ideiglenesség előidézése és főképpen mindenki bizonytalanságban tartása agresszív technikákkal. Propagandaszinten pedig az áldozatok huhogóknak és "bérrettegőknek" csúfolása. A ziláltság, a kapkodás, a félelemkeltés és az ismétlődő feszültséggerjesztés szolgálhat megmagyarázható hatalmi célokat, de konzervatívnak azért talán mégsem nevezhető.

Egy korábbi írásomban (Nyert csaták, vesztett háborúkMagyar Narancs, 2010. december 16.) arról írtam, hogy az új rend folyamatos harcok sorozata, szinte mindenki ellen folytatott permanens háború. Vajon ez beleillik-e a konzervatív eszmék sorába? Nos, az új rendszer jeles képviselői sokszor hivatkoznak az európai, közelebbről keresztény (valójában: zsidó-keresztény) tradíciókra. Ezek legrégibb összefoglalásából, a Bibliából viszont meglehetősen nehezen vezethető le a fenti tétel. "Ha pedig kőoltárt készítesz nekem, ne építsd faragott kövekből, mert kardodat emelted reá és ezzel megszentségtelenítetted azt." (Exodus, XX. 22.) Amit úgy magyaráznak a bölcsek, hogy a kard vagy a vasfegyver a hadakozás, a harc jelképe, míg az oltár az engesztelés és a béke szimbóluma Isten és ember, ember és ember között. E több ezer éves bibliai hagyomány fényévnyi távolsága az orbánizmustól nyilvánvaló.

A bibliai tradíciókból még három példára utalnék.

Az egyik a Tízparancsolatból a tizedik, a mohó kívánság tilalmáról szóló. Ennek lényege a zsákmányolási vágy visszaszorítása, az önmérséklet: uralkodás saját ösztöneinken, szenvedélyeinken.

A másik példám az a törvény, amely szerint a tőlünk eltérő lelkületű, a nem hozzánk tartozó idegeneket ugyanúgy emberként kell kezelnünk, mint a sajátjainkat. "Idegent ne gyötörj és ne zaklass, mert idegenek voltatok Egyiptom országában." (Exodus, XXII. 20.)

A harmadik példához a Bibliát akár felületesen ismerők számára még csak idézni sem kell: a szegények segítése, az elesettekhez fordulás, tettekben megnyilvánuló felemelésük a zsidó vallási micvék, valamint Jézus tanítása és tevékenysége alapján egyértelmű - szemben a társadalom alsó negyedét "könyvelésében" egyszerűen leíró, szinte nem létezőnek tekintő új rend szemléletével és döntéseivel. Ha valaki tényleg azt gondolná, hogy a most formálódó új rendszer visszanyúl ezekhez az ősi hagyományokhoz - nos, akkor egy szót sem szóltam.

A közbeszéd a tekintély jelenségét és követelményét kifejezetten konzervatív valaminek tartja. Kétségtelen, hogy ez az eredményes szocializáció, a családi és iskolai hatások egyik fontos eleme. Nagy tudású szakmunkásaink, jeles íróink vagy éppen Nobel-díjas tudósaink olyan tekintélyekről tudtak beszámolni gyerek-, kamasz- és ifjúkorukból, akik egész pályájukat meghatározták. Ám azt szögezzük le, hogy tekintélyek - tehetségből, tudásból, példamutatásból -lesznek, nem pedig kinevezik őket. Mai neokonokjaink éppen ezt hagyják figyelmen kívül akár a poros és keveseknek kellő történelmi figurák lanszírozásával, akár a közoktatás formális és kívülről bevitt tekintélyelvűségének erőszakolásával, akár az uralmon levők csókosainak és egyéb kedvezményezettjeinek tekintéllyé emelésével.

Szimbolikus?

Az új rend kritikusai gyakran kárhoztatják a szimbolikus politizálás eluralkodását. Védelmezői pedig konzervatív tógát öltve a szimbólumokban megtestesülő hagyományokra hivatkoznak.

Némely kritikusokkal ellentétben én megértőbb lennék a szimbólumok helyénvaló használatával szemben. Ugyanis általános és tagadhatatlan funkciójuk valamely valódi vagy felépítendő közösség kohéziójának létrehozása a közösség tagjai azonosulásának erősítésével. Ám a történelmi tapasztalatok arra utalnak, hogy távlatilag csak a fokozatosan, belsőleg és szervesen kialakuló azonosulás marad fent az adekvát szimbólumokkal egyetemben.

De mit látunk az új rend szimbólumainál?

Az egyik sajátosságuk a rövid távú, minden bizonnyal kérészéletű jelleg. Ezt példázza a közterületek rajtaütésszerű átnevezési hulláma. Itt napi politikai szándékokat, sanda alkudozásokat föl lehet fedezni, egységes és távlatos ideológiai hátteret nem. Képzeletünkben megjelenik valamelyik jeles politikus, aki valamiért szimpatizál a többtucatnyi magyar kormányfő egyikével, a közepes emlékű Széll Kálmánnal. Valamilyen rejtélyes érzelmi kötődés és kellő erőszakosság okán rátuszkolja a döntéshozókra: lehet-e nagyszerűbb dolog, mint hogy az egyik Orbán-csomagot, majd ezt követően az immár több nemzedék agyába beivódott Moszkva teret e tisztes férfiúról nevezzék el?

És ugyan kinek a nevével lehet legjobban eltakarni a gazdaságpolitikai improvizációkat, a reformok elmaradását, az oktatásügy kivéreztetését? Nyilván a reformkor kiváló gazdaságpolitikus grófjának, a kiművelt emberfők országát vizionáló Széchenyi Istvánnak a nevével. Így lett az Új Magyarország programból Új Széchenyi Terv, és ráadásnak egy sokadik Széchenyi tér.

Egyéb kifogásaink is lehetnek: hova, milyen hagyományokhoz nyúl napjaink szimbólumspilázása? Nehezen cáfolható, hogy döntően nacionalista elődökhöz - de milyenekhez?

Az egyik legismertebb szimbólummá a rapid módon leharcolt nemzeti jelző vált. Nos, tényleg állíthatjuk, hogy egy korábban "országos", "magyar" vagy "állami" hivatal, hatóság, intézet, netán dekrétum, stratégia átkeresztelése "nemzetivé" megváltoztatja például a vagyonkezelést, az ellenőrzést, az egészségvédelmet, az oktatáspolitikát, az adóbehajtást stb.? És ennek következtében a korábbi hazafiatlan tevékenység egyből átalakul hazafias egészségvédelemmé, vagyonkezeléssé vagy adóbehajtássá? Régen volt, ám ettől még történelmi tény, hogy a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett sztálinista diktatúra 1946-1949 közötti totális államosításai során jöttek létre azok az országos és helyi ipari és kereskedelmi vállalatok, amiket akkor nemzetivállalatoknak (rövidítve: NV-knek) neveztek el. Akkor mit is szimbolizál a "nemzeti" jelző?

De találkozhatunk bonyolultabb jelképi hatásokkal is. Az új rend szilárd támaszát adó tévécsatorna olyan zenés-táncos műsort sugároz, amelynek beszélő elnevezésű műsorvezetője (Magyar Rózsa) a két világháború közötti Gyöngyösbokréta nevű álnépi "mozgalom" álmagyar stílusát szimbolizáló ruhában illegeti magát. Ez a historizálás összekapcsolódik egy olyan műsorfolyammal, amelynek boldog ősével élesen szembement mindaz, amit - hogy csak két szimbolikus és tradicionális nevet említsünk - Bartók és Kodály képviselt.

A felszínes nacionalizmuson túl hiába keressük a politika által felkapott régi-új szimbólumok mögötti egységes összefüggésrendszert. Csak rejtett vagy kevéssé rejtett szavazatszerzési szándékokat és zavaros gondolatokat találunk. A jelképek dzsuvája részben üresfejűséget, a történelmi ismeretek hiányát, műveletlenséget takar. Részben azonban azt az egyébként érthető kormányzási szándékot, hogy érzelmi kötelékeket teremtsen a szavazópolgárok és az uralkodó párt között. A konzervatív ideológia szimbolista látszata érzelmi azonosulást kíván létrehozni: mindennél erősebbet a közösség valódi jegyeivel nem rendelkező virtuális közösséggel, amit azután az ún. centrális erőtérből lehet eredményesen irányítani.

Pedig nem lehet tartós eredménnyel elrendelni, kinevezni, a polgárokra rányomni akár kétes illatú, akár jó szagú szimbólumokat. Ez másképp működik. Aki élt már 1956-ban vagy művészeti alkotásokban találkozott október 23-ával, abban asszociációk burjánzanak, érzelmek dúsulnak, amikor Beethoven Egmont-nyitányát hallja. Ennek a XIX. századi műnek a dallama valóban szimbólummá vált. Úgy, ahogy a Ha én rózsa volnék című dal az lett a 90-es évek elejétől, és ki tudja, tán a Nem tetszik a rendszer című rap (vagy valami más) is az lesz valamikor... De nem azért, mert egy párt, egy kormány vagy akár egy egész politikai osztály így döntött. Hanem valamilyen nehezen magyarázható izé következtében, amit történelemnek szoktunk hívni.

*

A hagyományos demokráciáknak sohasem volt egyenszilárd, minden cselekvést vezérelni kívánó - konzervatív vagy más - ideológiájuk. A totalitárius rezsimeknek igen: gondoljunk a nácizmus meinkampfizmusára vagy a szovjet és kelet-európai diktatúrák álmarxizmusára. A 2010-ben hazánkban uralomra jutott orbánizmus sokféle jelzővel illethető, ámde azzal nem, hogy a cselekvéssorát valamilyen konzisztens ideológia vezérelné. Készséggel elismerem, hogy fenti fejtegetéseimre a zagyvaság jellemző; ámde nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy nem a tükör görbe. Hanem újdonsült társadalommérnökeink gondolatai tűnnek zagyvának, bármily nagy hangerővel ordítják is a fülünkbe. Ezért gondolom azt, hogy a régi latin közmondás ma is érvényes: az üres edények nagyobb hangot adnak.

A szerző szociálpszichológus.

Neked ajánljuk