A dualizmus korában az Osztrák–Magyar Monarchia a balkáni befolyás kérdésében hol ütközött, hol egyezkedett a cári Oroszországgal. Bosznia-Hercegovina 1878-as okkupációját követően a terület látványosan fejlődött Kállay Béni közös pénzügyminiszter irányítása alatt, aki sok magyart vont be az igazgatásba.
Trianon után a magyar politika a délszláv állam felé próbált kitörni a kisantant acélgyűrűjéből, és a német befolyás megállításának szándéka is benne volt az 1940. decemberben Belgráddal megkötött „örökbarátsági” szerződésben.
Impériumváltáshoz igazodó nevek
Az egész világot meglepetésként érte Jugoszlávia felbomlása, mert az I. világháború óta elhitték, hogy van egységes délszláv nemzet. Mi, magyarok azonban tudtuk, milyen mély történelmi, vallási és kulturális válaszvonalak vannak a bolgárok és a szerbek, a boszniai muszlimok és a köztük élő szerbek, horvátok, még inkább pedig a horvátok és a szerbek között.
| ||
Sem a török hódítóknak, sem az orosz cároknak, sem a Karagyorgyevics-dinasztiának, sem Dimitrovnak, sem Titónak nem sikerült egységbe kovácsolni a majdnem azonos, de számos dialektusra tagolt délszláv nyelvet és beszélőit. Különleges esetet képviselnek a mai Macedónia (remélhetőleg rövidesen hivatalosan Észak-Macedónia) lakói. Az 1870-es években elfogadták, hogy ők bolgárok, az orosz cár is így akarta, de az 1878-as berlini kongresszus csak egy kicsiny Bulgáriát engedélyezett, Macedónia (rossz) török igazgatás alatt maradt.
Az 1913-ban vívott második Balkán-háború nyomán a terület nagy része Szerbiához került, ennek megszerzéséért csatlakozott a központi hatalmakhoz 1915-ben Ferdinánd bolgár cár, majd a II. világháborúban a tengelyhatalmakhoz a fia, Borisz cár. Miután Hitler szétverte Jugoszláviát, 1941 és 1944 között Macedónia bolgár igazgatás alatt állt, míg 1945 után Tito úgy oldotta meg a területért folyó szerb–bolgár vitát, hogy a macedón területet és nyelvét önállónak nyilvánította.
Az ott lakók viszontagságos történetét plasztikusan példázza az a történet, amit a kaliforniai Santa Barbara egyetemén mesélt el nekem néhai kedves barátom, Dimitrije Đorđević ott tanító neves szerb történész. Az 1940-es évek végén Tito hadseregében szolgálva volt neki egy jó bajtársa, aki elmondta, hogy a két világháború között Macedóniában élő családja neve Omerović volt. Jött a bolgár fennhatóság, a nevüket Omerovra változtatta. Tito Macedóniájában új nevük Omerovszki. De barátjának elárulja, hogy igazi nevük Omer, és ők törökök.
A gyalogok és a bástya
Függetlenségét visszanyerve Magyarország a szétesett Jugoszlávia utódállamaival a lehető legjobb viszonyra törekedett. Horvátország és Szlovénia őszinte hálát érzett az Antall-kormány által az elismeréshez vezető folyamathoz nyújtott magyar segítségért.
A bosnyákok (a boszniai muszlimok) a polgárháború alatt és a lezárása során magyar részről kaptak sokfajta támogatást. A magyar kormányok együttérzéssel követték a koszovói albánok jogvédő harcát, az Orbán-kormány részt vett a védelmük érdekében vívott NATO-háborúban, majd közreműködött Milošević nacionálkommunista rendszerének megdöntésében és a szerbiai demokrácia megteremtésében.
Montenegróval és Macedóniával is jó viszonyt ápoltak az egymást követő magyar kormányok, csakúgy, mint a függetlenné vált Koszovóval. Magyarország a rendszerváltozás óta következetesen képviselte azt az irányvonalat, hogy a Balkán valamennyi államának helye van az euroatlanti integrációban, más szóval legyenek a Nyugat részei. Földrajzi közelségünk, régi és újabb keletű gazdasági kapcsolataink folytán ez egyértelműen magyar érdek, de része egy nagy geopolitikai játszmának is.
Oroszok a Balkánon
Oroszország, mint a szlávság védelmezője és mint az ortodox kereszténység bástyája, jó kétszáz éve igyekszik befolyása alá vonni a Balkán-félszigetet. Ez hozzájárult az I. világháború kitöréséhez is, és új életre kelt a II. világháború alatt és után, de a görögországi polgárháborúnak a Szovjetunióra nézve kedvezőtlen kimenetele, majd a Titóval – Sztálin hibájából – megesett szakítás nyomán a korábban terjeszkedő politika defenzívába szorult.
A kommunista tömb felbomlásával a Balkán országai is megindultak a pluralista, liberális demokráciává válás útján. Ezt a folyamatot nehezítették és nehezítik a balkáni országok történelmi ellentétei, amelyek a nemzetiségi összetételből és a határvitákból fakadnak elsősorban, de súlyosbítja ezeket a vallási sokszínűség, beleértve az iszlámot – elsősorban az albánok soraiban, de Boszniában is.
| ||
A nyugati értékek elfogadása és az integráció kiutat kínál a háborúk és a nemzeti-vallási gyűlölködés zsákutcájából, de a balkáni nacionalizmus leküzdése legalább olyan nehéz, mint a velünk szomszédos országokban meghonosítani a magyar kisebbségekkel szembeni toleráns magatartást. Sajnálatos, hogy Oroszország – hatalmi érdekből – gátolja a kedvező folyamatokat, sőt szítja a nacionalista és Nyugat-ellenes érzelmeket. Miután Montenegróban a számára kedvező irányváltás – egy puccs – kudarcot vallott, Macedónia lett a kelet–nyugati rivalizálás látványos színtere.
A beltenger
A nevében Nagy Sándor hellenisztikus birodalmát idéző név a Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság (FYROM) mellett Görögország és Bulgária egyes részeire is kiterjed. Az Oszmán Birodalom hanyatlása, majd felbomlása idején véres etnikumközi harcok folytak Macedónia hovatartozása miatt. Az alig kétmilliós, 1991 óta önálló ország komolyan egy pillanatig sem veszélyeztette Görögország integritását, de az állam nevéről folytatott vitára hivatkozva
Athén blokkolta Szkopje integrációra irányuló törekvését.
A képletet bonyolítja, hogy a nyelvében a bolgár és a szerb között álló szláv lakosság mellett Macedónia északnyugati részén, de elszórva az egész országban 25-30 százalékot alkot az albán kisebbség. Arányuk a jugoszláv időkben kisebb volt, de már akkor éleződő konfliktusokhoz vezettek a nyelvi és iskoláztatási jogaik körül folytatott viták. A függetlenség megteremtése után a vita időnként polgárháború kitörésével fenyegetett.
Nikola Gruevszki, az egykor bolgárbarát nacionalista VMRO-párt korábbi (ma tiszteletbeli) elnöke 2006-tól tíz éven át volt az ország miniszterelnöke. Kezdetben maga is a nyugati integráció és a NATO-tagság híveként, de Nagy Sándor kultuszával egyidejűleg Oroszország felé fordulva utasította el a névvitában a kompromisszumot Görögországgal, és ellenezte az albán kisebbség jogainak erősítését.
Az ország elmaradottsága és a hatalmas munkanélküliség csak lassan csökkent, de elsősorban a korrupciós botrányok és 20 ezer ember törvénytelen lehallgatása vezetett ahhoz a választási eredményhez, amely lehetővé tette a balközép irányú, szociáldemokrata Zoran Zaev kormányalakítását egy évvel ezelőtt. Zaev az egyik albán párt támogatását úgy viszonozta, hogy elfogadta, legyen az albán többségű területen hivatalos nyelv az albán is.
A NATO Horvátország és Albánia után 2017-ben tagjai közé fogadta Montenegrót, ezzel az Adria NATO-beltengerré változott. Az Oroszországhoz történelmi szimpátiákkal is kapcsolódó Szerbia számára az 1999-es háború miatt a NATO-tagság lélektanilag nehéz lenne, de ha a tagságra pályázó Macedónia ezt elnyerné, kérdés, hogy Szerbia meddig maradhatna a szövetségen kívüli sziget, miközben EU-tagságra törekszik. A nyugati értékrend és befolyás a Balkánon minden jel szerint nyerőre áll, nem tanácsos ebbe bármilyen módon beleavatkozni. Ezenfelül a Balkánon forrongó ellentétekbe (albán–szláv, keresztény–muszlim, görög–macedón, többségi nemzet – nemzeti kisebbségek) sem érdemes belebonyolódni.
Taps nélkül
A Gruevszkinek adott politikai menedékjog minden bizonnyal jelentős romlást hoz a magyar–macedón kétoldalú kapcsolatokban – hacsak nincs mögötte titkos megállapodás: hiszen a jelenlegi macedón politikai vezetés így kétségkívül megszabadult egy börtönben is kellemetlen politikai ellenfelétől.
| ||
De ezt a szerepet Oroszország is könnyen elvállalhatta volna, akár hosszú távú politikai előnyök esélyét is felkínálva. Miután a Magyar Telekom óriási összegű bírság megfizetésével mászott csak ki macedóniai befektetéséből, nem valószínű, hogy sokat veszítünk Macedóniával fennálló egyéb gazdasági kapcsolataink megromlásával. Csakhogy egész eddigi Balkán-politikánk megrendül azzal, hogy a Macedónia NATO-felvételével és nyugati integrációjával szembeforduló politikus mellé állt a kormány.
Az eddigi megnyilvánulások egész mást üzentek. Szijjártó Péter a V4-ek októberi budapesti külügyminiszteri találkozóján – nagyon helytállóan – úgy nyilatkozott, hogy a Nyugat-Balkán biztonságának garanciája az EU- és NATO-csatlakozási folyamatok felgyorsítása. Az instabil és feszültségektől terhelt Nyugat-Balkán komoly kockázatot jelent Közép-Európának és egész Európának – vélekedett, jogosan, és hozzátette: a NATO decemberi külügyminiszteri találkozóján döntésnek kell születnie a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről Macedóniával, és aktiválni kell a tagsági akciótervet Bosznia-Hercegovina számára.
Pár nappal korábban Varsóban Szijjártó megerősítette, hogy Magyarország szorgalmazza a nyugat-balkáni országok európai uniós csatlakozási folyamatának határozott felgyorsítását. Ezek után hogyan lehet az e folyamatot ellenző politikust az ismert furcsa körülmények közepette hazánkba befogadni?
Felvethető, hogy Gruevszki kormányra jutott korábbi ellenzéke boszorkányüldözésének az áldozata, koncepciós perben ítélték el, és az ellene folyó további perekben sem számíthat korrekt eljárásra, tehát minden politikai megfontolást félretéve emberiességi okból kapott nálunk menedékjogot az a személy, aki korábban jó partnere, barátja volt a magyar miniszterelnöknek. De éppen a jövő héten szavaz az Európai Parlament arról a jelentésről, amely elismerően nyilatkozik Macedóniában a jogállamiság felé tett előrelépésekről.
A fideszes képviselők korábban jóváhagyták a jelentés szövegét, most mégis justizmordok fenyegetik Gruevszkit és számos politikustársát? A napokban azt hangoztatja a kormánypárti média, hogy Macedónia és személy szerint annak korábbi miniszterelnöke tartóztatta fel az Európába igyekvő migránsok áradatát, ezért is rászolgál a hálára. De Szerbiában elég sok migráns várja sorsa jobbra fordulását, ők alighanem Macedónián keresztül jutottak be, különben pedig a tömeges menekülést, illetve bevándorlást az EU pénzén főként Törökország tartóztatta fel, nem Macedónia.
És van még egy ok, amiért szerintem nem helyes a macedón belpolitikai vitában a jelenlegi kormány ellen foglalni állást. Még nem tudni, hogy mennyire lesz tartós a megegyezés Macedónia szláv többsége és jelentős albán kisebbsége között, de magyar szempontból igen fontos ez a precedens, az albánok eddigi jelentős kisebbségi jogainak (pl. Tetovóban albán egyetem) megszilárdítása de facto társnemzeti státus megadásával. Ilir Meta albán köztársasági elnök a közelmúltban Macedóniában járva nagyban hozzájárult a két szomszédos ország – eddig a kisebbségi ügyek miatt feszült – viszonyának radikális javulásához. Nem eminens magyar érdek az ilyen folyamatok, a biztató precedensek üdvözlése és erősítése?
És itt van a nagyobb horderejű ügy. A Zaev-kormány alatt Macedónia nagy lépést tett euro-atlanti integrációja, egyértelmű nyugati orientációja felé. Eddig minden magyar kormány minden balkáni állam esetében ezt a folyamatot támogatta. Sajnálatos, hogy Gruevszki szembefordult saját korábbi politikájával, és Moszkva felé vette az irányt – előbb kormányon, majd ellenzékbe szorulva is. Mely döntését saját pártjában is többen ellenezték, s ezért néhányan megszavazták az ország nevének megváltoztatását, vállalva a pártszakadást.
Még nem tudjuk, hogyan reagál a Gruevszkinek villámgyorsan megadott menedékjogra az Európai Unió és a NATO. Hogy nem tapsol hozzá, az bizonyos, de hogy elégedetlenségének mennyire ad hangot, az kérdéses. Afelől persze senkinek nem lehet kétsége, hogy az Orbán-kormány eddig bírált lépései egy újabbal gyarapodtak, és ebből semmi érdemi előny nem származik – még nekik sem.
(A volt külügyminiszter írása a Magyar Narancs 2018. november 29-i számában jelent meg, most közzétettük online is.)
