Az SZDSZ működése mindig is heves érzelmeket váltott ki pozitív és negatív értelemben egyaránt.
Ők maguk erősen hajlottak az önidealizálásra, így született meg a demokratikus rendszerváltozást egyedül kitervelő, végrehajtó és garantáló erő mítosza. Az SZDSZ az intellektuális és morális kiválóság, az elvszerűség és a politikai bátorság örökös bajnokcsapata: a „szürkeállomány”, a „tudjuk, merjük, tesszük” pártja. Bár mindez túlzásnak tekinthető, nem teljesen alaptalan.
A másik végletet a magyarság gonosz ellenségeiről szóló vad mítoszok képezik. Ők a „liberálbolsevikok”: az SZDSZ magát „a rendszer ellenzékének feltüntetve valójában mindig is a kommunisták meghosszabbított karja volt, az 1994-es koalícióval csak összenőtt, ami összetartozott” (Kis János összegzi így e „vaskos előítéletet”). „Judeoplutokraták”: a világot uraló nemzetközi hatalmi körök hazai szálláscsinálói, a „New York–Tel-Aviv-tengely” budapesti ügynökei (Csurka István). „Jakobinusok”: „A más politikai nézeteket, a más politikai kultúrát sose voltak képesek tolerálni (…) a másságot legföljebb marginális társadalmi csoportok esetében tűrték” (ez pedig a Kis szerinti másik előítélet volt az SZDSZ-szel szemben).
| ||
Közjogi értelemben fölösleges partner
E vádak (főleg az első kettő) alapvetően a nacionalista gyűlölködés vagy a sötét politikai manipuláció torzszüleményei, így virulenciájuk főleg terjesztőikre vet árnyékot – de mégsem teljesen légből kapottak abban az értelemben, hogy bizonyos létező dolgokat nagyítanak föl, fordítanak ki, torzítanak el, hamisítanak meg.
A demokratikus rendszerváltozás előkészítésében pionírszerepet vivő, majd annak alakulását is nagyban meghatározó értelmiségi-politikusi körből az első szabad választás megnyerésére esélyes nagy párt lett, de az ország kormányzása helyett végül be kellett érniük a legnagyobb ellenzéki erő státuszával. A második választásra azonban ezt is elveszítették, hisz ha megtartották volna, akkor ők lehettek volna a bukott helyére lépő új kormány vezető ereje. Ám – közjogi értelemben fölösleges – kis koalíciós partnerré válhattak csupán az abszolút többséget szerző kommunista utódpárt oldalán. A harmadik választást követően pedig már csak kis ellenzéki pártként folytathatták a szabaddemokraták, akik számára később két ciklusban is hely adatik a következő kormányokban, holott ekkor már a puszta parlamentbe kerülésük a tét, és ennek teljesítése egyre inkább csak politikai szövetségesük (nem érdekmentes) patrónusi szerepének volt köszönhető.
Az utolsó országgyűlési ciklusuk (2006–2010) a párt végső válsága és tragikomikus szétesése jegyében telt, olyannyira, hogy a következő választáson el sem tudtak indulni. E választás elhozta a régi nagy rivális, az MDF bukását is, mi több: velük bukott a demokratikus rendszer, melyet két évtizede – egymás ellenfeleiként, de közösen – létrehoztak.
Alakulhatott volna-e másképpen az SZDSZ sorsa? – tette föl a kérdést a belső kritikus, Kőszeg Ferenc 2000-ben. Ma, a teljes megsemmisülés után e kérdés sokkal indokoltabb – immár ezzel megtetézve: alakulhatott volna-e másképp a magyar demokrácia sorsa?
Önépítés
Ha válaszolni nem is tudunk, egy-két dolgot megkockáztathatunk. Kezdjük az elején. A demokratikus ellenzék olyan filozófusok, közgazdászok és szociológusok közül verbuválódott, akik a kommunista elmélet és rendszer belső kritikájától jutottak el annak megreformálhatatlansága, majd leváltása gondolatáig. Sokuk „családi hátterét a zsidó származás és a kommunista funkcionárius szülők jellemezték” – olvasható Körösényi András A magyar politikai rendszer című akadémiai monográfiájában. Ez táptalaja volt a velük szembeni ellenérzéseknek, majd galád támadásoknak.
| ||
Az ellenszenv természete, hogy viszonos: az MDF vezetőit (Antall Józsefet részben kivéve) nacionalistának, potenciális fasisztának, mucsai harmadik utasnak tartották a szabaddemokraták (ezt némelyek: Csurka, Für Lajos, Bíró Zoltán stb. utóbb visszaigazolták). A két nagy rendszerváltó párt – és a demokratikus berendezkedés – sorsát eredendően befolyásolta az idővel elvaduló ellenszenv; a Bibó-emlékkönyv (1980) és a monori találkozó (1985) kapcsán kialakult együttműködés átmenetinek bizonyult.
A szabad véleménynyilvánítást öncenzúra nélkül vállaló szamizdatozás elsődleges fontosságú volt a rendszerváltozás szellemi, morális és politikai előkészítésében. Ám ennek gyakorlása nemcsak szilárd liberális elvszerűséggel, de a félillegalitásból és a szűk urbánus kulturális közegből adódóan zárt elitmentalitással is párosult.
Ezért amikor a nyolcvanas évek végén politikai lehetőséggé vált a demokratikus többpártrendszer kialakulása, úgy tűnhetett, hogy – ha egyáltalán pártot alapítanak – a szabaddemokraták csak a nyugati demokráciákból ismert ideológiai elitpárt pozícióját célozhatják meg. Amely párt szigorúan őrködik a liberális értékek felett, az emberi jogokat fenyegető legkisebb veszélyre is hevesen reagál, érzékeny demokratikus szeizmográfként fontos szerepet tölt be a politikai életben, de nem pályázhat néppárti szerepre, legföljebb a mérleg nyelve lehet a jobb- és a baloldali kormányok váltógazdaságában. A ’87-es lakiteleki találkozón Konrád György még így beszélt: „Ennek a társaságnak, amelyik itt ül, kitüntetett felelőssége és fontossága van, mert többséginek tekintem. Többséginek és jelentőségében elsődlegesen mérvadónak.”
Az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásainak idején az efféle önleértékelésnek – érthetően – már nyoma sem volt, de az SZDSZ vezetői még jól szót értettek az MDF már Antall vezette delegációjával. 1989 nyarán azonban fordulat történt. Az akkori négy időközi választást sorra az MDF jelöltjei nyerték. Ez pedig előre jelezte az MSZMP súlyos vereségét a választásokon, és hogy a politikai vákuumba a társadalmi bázis és szervezettség terén a többi ellenzéki párt előtt járó MDF tud majd benyomulni. A „népiek” (nacionalisták, potenciális fasiszták stb.), akik a vezető állampárti reformer, a köztársasági elnöki posztra pályázó (szintén nacionalista) Pozsgay Imre szövetségesei (cinkosai). És ezt a magyar demokráciát fenyegető súlyos veszélyként élte meg az SZDSZ elitje.
E veszélyérzet inspirálta azt a hatalmas politikai tranzakciót, melyet négyigenes népszavazásként ismer a hazai politikatörténet. Amelynek során a cseppfolyóssá vált politikai közeg és a kivételes médiapozíciók kihasználásával magát a meg nem alkuvó, igazi rendszerváltó párt, fő riválisát pedig a kommunistákkal lepaktáló gyáva politikai alakulat pozíciójába tolta az SZDSZ. Mindeközben kis elitpártból pár hónap alatt a kormányzásra eséllyel pályázó nagy néppárttá transzformálódott a népszavazási kampány magasfeszültségében.
E kampány a közvélemény profi manipulálásának remek példáját is adta, minthogy központi állítása – a parlamenti választások előtt megválasztott elnök hatalma a leendő demokratikus kormányét bénítja meg – hamis volt: a köztársasági elnök kerekasztalnál elfogadott alkotmányos jogállása ugyanis kizárta ezt. (A manipuláció briliáns eszközeként ehhez társították a munkásőrségre, a munkahelyi pártszervezetekre és a vagyonelszámolásra vonatkozó – a parlament által közben már lezárt – kérdéseket, amelyek okafogyottá válva is nagy mozgósító erővel bírtak.) Mindez súlyosan megterhelte a két vezető demokratikus politikai erő törékeny kapcsolatát, de hosszabb távon csapdahelyzetet jelentett az SZDSZ számára is.
Súlyos törés
Az MDF-et kompromittáló, a választásokig erősített antikommunista kampány ugyanis nemcsak kontraproduktívvá vált és visszaütött a már túl radikálisnak tűnő SZDSZ-re, a „nyugodt erő” (MDF) győzelmét segítve elő, de súlyos törést eredményezett a liberális demokrata pártelit és a harmincezresre duzzadt, radikálisan antikommunista, de jórészt nem liberális, sőt nem is demokrata párttagság között. A párt által végeztetett felmérés szerint a tagságnak mindössze 5 százalékát tették ki azok, akik liberális értékeket vallottak társadalmi kérdésekben, s egyben piacpártiak is voltak.
Az SZDSZ-t ez az MDF-énél is „borzalmasabb tagság” tette hirtelen „nagy néppárttá” 1989/90 fordulóján. És ez bénította meg 1991-re. Ez vezetett Kis János lemondásához, Tölgyessy „puccsához”, polgárháborús patthelyzethez, majd Tölgyessy bukásához, a „komcsikkal kötött áruló” koalíció után pedig a párt elnéptelenedéséhez, szervezeti sorvadásához, törpepárttá zsugorodásához.
| ||
Lehet, hogy az SZDSZ sorsa már 1989-ben eldőlt? Hogy néppárti státusza csak egy grandiózus illúziókeltés nyomán előállított, rövid távon fönntartható látszat volt, aminek törvényszerűen ki kellett pukkadnia, mint a gazdasági realitásoktól elszakadt tőzsdei buborékoknak? A magam részéről mindenesetre hajlok arra, hogy a szabaddemokraták – továbbá a szabad Magyarország – végzetét a korai időszakban, azon belül is az egykori rivális MDF-hez s főleg az első demokratikus kormányhoz fűződő viszonyban keressem.
Tévutak
E viszony az éles (a szabaddemokratáknak súlyos csalódást hozó) 1990-es választási harc után átmenetileg normalizálódott, sőt történelmi jelentőségű megegyezés született a két párt között, mely hosszú távra megteremtette az ország kormányozhatóságának közjogi feltételeit. És ez jórészt annak a személyes nexusnak volt köszönhető, amely Antall és Tölgyessy között fönnállt. Sőt Antall és Kis között is, mely viszony a szembenállás dacára kölcsönös respektusra és beszélő viszonyra épült. (A pártelnök Kis János számomra abszurd távolmaradása a parlamenttől az utóbbit is ellehetetlenítette.)
28 éve még leült egymással vitatkozni két politikus, hogy a valódi kérdésekről beszéljenek
Ilyen volt az Antall József-Kis János-vita. Miközben ma leginkább az jelenti a politikai vitát, hogy Németh Szilárd és Molnár Zsolt megpróbálja egymást túlkiabálni az ATV stúdiójában, Orbán Viktor pedig azzal utasítja el a miniszterelnök-jelölti vitát, hogy annak nincs itt az ideje, 28 éve leült egymással egy asztalhoz a két legerősebb párt politikusa, hogy politikáról vitatkozzon.
Ám az MDF-es elit SZDSZ-es elittel szembeni ellenszenvét antiszemita érzület is táplálta, melynek a mélyén (nem indokolatlanul) kisebbségi komplexus munkált. Csoóri és Csengey jórészt kivételek voltak ez alól, Antall esetében pedig nyoma sem volt ilyesminek (neki végképp semmi oka se volt egyikre sem).
A két párt viszonya a taxisblokád idején romlott meg véglegesen, amikor az SZDSZ a legföljebb politikai hibát ejtő demokratikus kormány ellenében a demokratikus jogállamot és az ország életét megbénító törvénytelen lázadás oldalára állt – odaállítva köztársasági elnökét is. Az SZDSZ intellektuálisan első számú politikusa (Kis nem vált politikussá), Magyar Bálint is elismerte ezt – sajnos későn, a harmadik köztársaság bukása után. Szerinte a radikálisok nyomása „abba a helyzetbe sodorta a párt vezetését, hogy a taxisblokádról kiadott állásfoglalásában ne az alkotmányos rend fenntartásának fontosságát, hanem a kormány lemondásának szükségességét hangsúlyozza. Az MDF és az SZDSZ közti maradék bizalom elvesztésében (…) meghatározó szerepe volt ennek a nyilatkozatnak.”
A helyzet, ha lehet, tovább romlott az MDF-es kormányfő és az SZDSZ-es államfő alkotmányos kötélhúzása idején. A narratíva szerint az SZDSZ a szabad sajtóért harcolt az azt leigázni akaró hatalom ellenében. Holott ha hitték is, hogy Antall le akarja igázni a sajtót, azt biztosan tudhatták, hogy erre az adott viszonyok közt nincs esélye. Így valójában a maguk hegemóniával fölérő sajtóbefolyását védték, sőt erősítették a háborúval, melynek eszkalálódása tovább rombolta a kormány megítélését – főleg, hogy a túloldal ismét bevetette a maga „csodafegyverét”, az államfőt. Méghozzá – az Alkotmánybíróság ismétlődő állásfoglalásai szerint – oly módon, hogy Göncz Árpád sorozatban túllépett alkotmányos jogkörén.
Nemtelen eszközök
Mi több, a szabaddemokraták azon dolgoztak, hogy az államfői pozíciót a kormánnyal szembeni hatalmi ellensúllyá építsék ki a végrehajtó hatalmon belül! Ha nem lennénk szkeptikusak a küzdelem nemes célját illetően, akkor is rögzítenünk kellene, hogy a cél eléréséhez nemtelen eszközt vettek igénybe. Az alkotmányossághoz makacsul ragaszkodó Antall nem adhatta föl a kötélhúzást, holott politikailag (kis képzavarral) nyilvánvalóan ő húzta a rövidebbet.
A Demokratikus Charta már csak beteljesítette a folyamatot, amely az SZDSZ-t örökre elvágta a jobboldallal való normális viszony kialakításának esélyétől, és végleg hozzákötötte a baloldali utódpárthoz. Hiába szorította ki Csurkát a miniszterelnök, az „antifasiszta népfrontnak” össze kellett állnia – valójában az MDF és a kormány ellen. (Nota bene: a demokráciára „halálos veszélyt” jelentő szélsőjobboldali radikálisok 1,4 százalékot értek el a ’94-es választásokon.)
Mindezzel a legkevésbé se azt akartam elmondani, hogy reális lehetőségét láttam volna a rendszerváltó pártok szoros együttműködésének (a sokak által áhított 1990-es „nagykoalíciót” ma is naiv illúziónak tartom). Ami történt – ha nem is szükségszerű, de alighanem –, sorsszerű volt.
Nem gondolom, hogy az SZDSZ végzetes hibát követett volna el az 1994-es koalícióval. És azt sem, hogy ebből – tágabb értelemben az utódpárti baloldallal való stratégiai együttműködésből – bármikor ki kellett vagy lehetett volna lépnie. (Amikor végül ez 2008 tavaszán megtörtént, az már csak kutyakomédia volt.) Az SZDSZ a baloldalon, az MSZP mellett megtalálta a maga vállalható szerepét. Amit egy idő után a tényleg veszélybe került magyar demokrácia közös védelmében tölthettek be – sikertelenül. (Volt MDF-esként eljutottam odáig, hogy a választáson az MSZP jelöltjére és az SZDSZ listájára szavaztam, a politikusi mezőnyben pedig a minden tekintetben kitűnő Kuncze Gábor vált a kedvencemmé.)
| ||
Annyit azonban végezetül megkockáztatok, hogy a rendszerváltozás hajrájában, majd az első demokratikus kormány idején – annak ellenében – vitt eltökélt, olykor kíméletlen, konfrontatív politika érdemben járult hozzá nemcsak konkrétan az illető kormány, de általában a demokratikus kormányzás és a rendszerváltozással született új demokratikus világ gyors leértékelődéséhez is.
Így ahhoz, hogy a heves társadalmi kiábrándulás légkörében a posztkommunista utódpárt váljon váltópárttá, a demokratikus baloldal vezető erejévé, majd pedig az Orbán Viktor által elfoglalt és megrontott, immár valóban antiliberális és antidemokratikus jobboldallal szemben a demokrácia fő védelmezőjévé. Orbán a demokrácia elleni harcát így a „komcsik” és a „libsik” elleni „nemzeti küzdelemként” állíthatta be az obskúrus jobboldal, illetve a demokratikusan retardált magyar társadalom színe előtt.
Nem mondom, hogy e nélkül Orbán nem győzött volna végül, de így könnyebb volt neki.
(Debreczeni József írása a Magyar Narancs 2018. november 29-i számában jelent meg, most online is újraközöljük.)
