Hajlamosak vagyunk a művészetet, a művészeti tereket misztifikálni, de ettől még a Gothár-ügy nem kifejezetten színházi jelenség, hiszen a színház is csak bizonyos emberek munkahelye, ahol olykor több időt töltenek, mint otthon, ezért jobb nekik, ha biztonságban érzik magukat benne. Ahogy a diák az iskolában, a tanár a tantestületben, a nővér a kórházban és a ministráns fiú a templomban.
Nem művészeti ügy a zaklatás és nem is ideológiai.
Nevetséges, amikor a kormánysajtó a balliberális színházi világ botrányáról beszél, miközben gazdapártjuk politikusainak ügyeit sem úgy minősítik, hogy az illiberális oligarchák szex- és drogbotrányai, meg a papi zaklatások kapcsán sem keresztény konzervatív pokolról tudósítanak. Változnak az idők és a szőnyeg alá söpört ügyek, meg a hamis hírek birodalma lassan lejár. A szélesebb körű társadalmi tájékoztatást érdemes megcélozni, mondjuk, ahogy a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) új, Biztonságos terek nevű kampánya. Közelebb kell hozni a jó megoldásokat a szexuális zaklatás és az egyéb hatalommal való visszaélés áldozatai számára, hogy ne a nyilvánosság bevonása legyen az egyetlen eszköz ahhoz, hogy meghallják a hangjukat.
Annál is inkább, mert az újnyilvánosság, a közösségi média sok esetben torzít és alkalmanként újra traumatizálja az áldozatokat is. Az is előfordul, hogy visszavonulásra kényszeríti az érintetteket.
Az új nyilvánosságban nehezen tud tovább lépni a színházi világ a milyen nagyszerű rendező vs mennyire erkölcsös ember problematikán. Pedig nem olyan bonyolult a dolog. Ha abból indulunk ki, hogy a rendező is ember, akkor van olyan rendező, aki nem használja ki a hatalmi helyzetét és inkább irányít, mintsem taperol és zsarol. Meg van olyan rendező, (politikus, masiniszta, tanár etc.) aki, ha csak teheti, kihasználja a lehetőséget az erőszakos közeledésre, mert valami nincsen rendben nála és ezt mindig is így csinálta, mert eltűrték neki. Ha ez az ember történetesen művész, akkor a tapló viselkedését magyarázhatja azzal, hogy a művészetéhez hozzátartozik, mint az orvosláshoz a lúg. De teljesen mindegy milyen művész, mert ebben a helyzetben nem más, mint egy veszélyes személyiség. Mások, az általa vezényelt emberek, illetve az áldozatai is magyarázhatják ezt úgy, hogy rendezői módszer, hiszen így tudják igazolni a maguk számára a szégyenteljes tűrést, vagy így tudják magyarázni az érintettségüket. De ettől még a színház nem egy szado-mazo parti, hivatalosan ugyanis nem arra neveztek be a dolgozók. Nem szabad kihagyni a sorból a túlzott jelentőségű háttérintézményt, amely szintén hajlamos szemet hunyni az erőszak felett a művészet és a hírnév érdekében.
Nem olyan régen történt, hogy
Andrij Zsoldak rendezőt Kolozsvárra tárt karokkal várták vissza,
hiszen a POSZT-on is díjnyertes lett az előadása, amelynek próbái során csúnyán megvert egy színésznőt. A jelentős művészt fel is jelentették a színészek, majd az áldozat is hirtelen fordulattal azt mondta, hogy oké, erőszakos volt, de még ő sem élt át ilyen művészi katarzist ezelőtt. Elhitte inkább, hogy a saját művészete is ettől javul, mert így könnyebb szembenézni a szégyenével. Van, aki otthon is tűri ezt a bánásmódot egy darabig, ugyanilyen alapon. Az is egy függőségi állapot, de ennek okait és következményeit ma már bőven leírja a pszichológiai szakirodalom.
A művészet nem ment fel a felelősség alól.
A civil pedig nem hülye, és ha azt látja, hogy a történetesen rendező férje, bátyja, apja, haverja, kollégája rendszeresen színésznőket, vagy színészeket taperol vagy üt, nem az jut eszébe erről, hogy azért teszi, mert mekkora nagy művész arc, hanem az, hogy feltehetőleg egy idióta, de legalábbis súlyos gondok vannak vele. Egy előadás, egy festmény, de egy emeletes torta sem jöhet létre emberáldozatok (értsd kék foltok, traumák) árán. Jó, most elég sötét a helyzet és rendszerszinten is támogatott az erőszak, a lealázás, de nem a magos Déva várát kéne felépítenünk, hanem a demokráciát.
