Szomorúsággal vegyes dühvel olvastam Elek István írását az MTA körül kialakult helyzetről. Azt írja, érthető, hogy az egyetemek nem szolidárisak az MTA-val, mert
- az MTA sem volt velük szolidáris, és egyébként is végre „leszállhatna a magas lóról”;
- az MTA-kutatók mindig jobb helyzetben voltak, mint az egyetemi kollégák; és
- szerinte jó megoldás volna, ha az MTA-kutatók az egyetemek alá kerülnének, mert az „MTA oktatói sem járnának rosszul, továbbra is kutathatnának kedvükre”.
Végül pedig már azt vizionálja, hogyan kellene szétosztani az MTA-t jogosan megillető pénzt. Ez is egy vélemény. Az Akadémiai Dolgozók Fórumát (ADF) többek között éppen azért hoztuk létre, hogy a régi sérelmeket meghaladva, új fejezetet nyissunk a kommunikációban.
Előbb cáfolom Elek István állításait, majd röviden ismertetem álláspontunkat.
- Elek téved, amikor azt állítja, hogy azért nem szolidárisak az egyetemek, mert az MTA „nem állt ki az egyetemek mellett”. Ajánlom figyelmébe azt a több száz szolidaritási nyilatkozatot és támogató levelet, amelyeket részben Lovász László elnök úrnak, részben az akadémiai dolgozóknak küldtek határon innen és túlról, sok esetben egyetemek. Nem valós tehát az állítás, hogy az MTA felé nincs szolidaritás.
Érdemes elgondolkodni azon is, hogy az MTA-val szembeni vád megállja-e a helyét.
Miért nem szolidárisak az egyetemek az Akadémiával?
A közbeszéd ma az MTA átalakításáról szól. Az ellenzék támad, a kormány reagál, ahogy szokott. Van minden, tiltakozás, tüntetés, aláírásgyűjtés, de leginkább a szobák mélyén zajló pusmogás, hőbörgés, egyéni felháborodás. A nem a tudásiparban dolgozó ismerősök arról faggatnak, hogy mi ez. Miért tiltakoznak a tervezett átalakítás miatt? És miért hallgatnak az egyetemek?
Az MTA és annak dolgozói ugyanis szolidárisak voltak a felsőoktatásban dolgozókkal. A CEU-s tüntetéseken számos kollégával találkoztam, Lovász László pedig elsők között szólalt meg a CEU védelmében. Nehéz azonban azok mellett kiállni, akik maguk is félnek megszólalni.
Amikor a szörnyű egyetemi kancelláriai rendszert bevezették, valóban hallgattunk – de tegyük hozzá gyorsan, maguk az egyetemek sem szervezkedtek. Ez a bénultság ugyanis – vagy, ahogy a pszichológusok nevezik, tanult tehetetlenség – sajnos ragadós.
Ami pedig azt a bizonyos magas lovat illeti: ez a mondat meggyőzött arról, amit a szöveg olvasása során korábban is éreztem, ti. hogy a szerző nincs tisztában az MTA működésével. Elek István az MTA-n kéri számon a szolidaritást, de az nem derül ki, hogy pontosan melyik egységére gondol. Ez azért lényeges kérdés, mert a szerző által is emlegetett Tématerületi Kiválósági Program (TKP) elsősorban az MTA kutatóhálózata ellen irányul.
Hely hiányában csupán emlékeztetnék arra, hogy a kutatóhálózatban dolgozóknak, akiknek az egzisztenciájáról épp zajlik a vita, az átlagéletkora 41 év. Pályájuk első felében lévő kutatókról van tehát szó, esetükben magas lóról beszélni azt jelzi, hogy a szerzőnek fogalma sincs az intézményről, amelyről véleményt alkot. Jó lenne, ha legalább a tudományos szcéna tagjai nem mosnák össze az akadémiai dolgozókat az akadémikusokkal. Utóbbiakat egyébként szintén olcsó általánosítás egységes csoportként kezelni. Szolidaritás tehát igenis van, de ennél még több kell!
- A Palkovics-terv esszenciáját az irigység felbuzdítása adja. Szűk látókörű azonban az, aki ebbe az átlátszó csapdába önként besétál. Ez nem most kezdődött.
Én 2013-ban kezdtem az akadémiai pályafutásomat. Már akkor is szánalmas és felháborító volt az oktatói-kutatói szféra bértáblája, és azóta sem történt jelentős javulás. Úgy tűnik, nincs világos kép az egyetemi szférában arról, milyen bérekért dolgoznak a kutatók. Csupán egyszer hangzott el az elmúlt hetek interjúiban, hogy az akadémiai kutatóhálózat tudományos kutatóinak átlagosan nettó 190 ezer forint a havi juttatása.
| ||
Lássuk meg, hogy egyaránt méltatlan körülmények között dolgozunk mind az akadémiai, mind az egyetemi szférában. Amikor mi napi 8 órában „kutatunk kedvünkre”, akkor az eredményeinket mindig a köz szolgálatába állítjuk – akárcsak az oktatók. Nem oktatunk, vagy nem annyit (ld. 3. pont), de csinálunk helyette mást: létrehoztunk például egy olyan nonprofit könyvkiadót, amely mára a humán stúdiumok eredményeinek egyik legfontosabb közreadójává vált, készítünk adatbázisokat, szerkesztünk folyóiratokat, szervezünk konferenciákat, tartjuk a kapcsolatot a hazai és határon túli tudományos műhelyekkel, doktori védések bírálói vagyunk, pályázatokat írunk és bírálunk, csak hogy pár tevékenységünket említsem.
A mi eredményeinket elsősorban az egyetemeken hasznosíthatják, tulajdonképpen az egyetemi kollégák keze alá dolgozunk. Lehet vitatkozni arról, hogy – akárcsak Menenius Agrippa meséjében – a gyomor vagy a kéz végzi-e a fontosabb munkát, és melyikünk melyik szereplőnek felel meg ebben az analógiában, de ez végső soron nem változtat a lényegen: együtt erősek vagyunk, külön elpusztulunk.
A cél közös! A közös bértáblánkat pedig sürgősen rendezni kell! Vádaskodással, egymásra mutogatással csak azok malmára hajtjuk a vizet, akik az egyetemi szféra önállóságát is megnyirbálták. Ezzel szemben meggyőződésünk, hogy épp a közös érdekek nyomán kialakítandó minél szélesebb körű szolidaritás vezethet eredményre.
- Elek István írásából úgy tűnik, mintha az akadémiai dolgozók „kedvükre kutatgatnának”, és nem akarnának oktatni. Az igazság az, hogy az akadémiai dolgozók 40 százaléka részt vesz a felsőoktatásban, de aki nem, azok közül is sokan szívesen tanítanának, ha volna rá lehetőségük.
A mai helyzetben az oktatásban részt venni vagy úgy lehetséges, hogy a kutató
- elveszi valaki elől az állást az egyetemen,
- ingyen, altruizmusból oktat.
Akárhogyan is nézem, ezek egyike sem alkalmas arra, hogy a túlterhelt egyetemi oktatók válláról levegye a terhet. Ha minket átterelnének az egyetemekre, egészen biztos, hogy az mind az egyetemi, mind az akadémiai dolgozók csoportos leépítésével járna együtt.
Valóban ezt akarjuk? És utána? A szerző, bár belátja, hogy az MTA pénze önmagában nem oldaná meg az egyetemek problémáit, azért készséggel megpróbálkozna ezzel a lehetőséggel. Nem számol azonban azzal, hogy a történet az MTA kivégzésével nem fog véget érni. Mit gondol Elek, vajon ki a következő? Az ADF a megalakulásától azt hirdette, hogy a TKP-t vissza kell vonni, mert az a hazai kutatások támogatására alkalmatlan és méltatlan. Alkalmatlan, mert nem képes hozzájárulni Magyarország gyenge innovációs teljesítményének javítására. Méltatlannak pedig azért is nevezzük, mert a Palkovics-terv nyílt célja a különböző tudományterületek és intézmények összeugrasztása.
Az MTA kutatóintézeteinek dolgozói ezt megértették, így születhetett meg házon belül egy, a mai elkeseredett közhangulatban kivételes dolog: szolidaritás humán- és természettudósok között. Ez nagy eredmény, de még kevés. Hosszú távon szükség lesz az egyetemekkel, a közgyűjteményekkel való összehangolt mozgásra is.
Tudjuk, hogy a mostani helyzet az egyetemi kollégáknak sem jó. Nekünk sem jó. Mi lenne, ha rácáfolva a várakozásokra nem egymás nyakának ugranánk, hanem együtt dolgoznánk ki a megoldást? Nincs még késő. Állva halni biztosan nem.
Szolidaritást! Kölcsönös szolidaritást!
A szerző az MTA tudományos munkatársa, az Akadémiai Dolgozók Fórumának egyik alapítója.
