Árpád számára a jövő akkor kezdődött el, amikor fényképezőgépet kapott ajándékba a szüleitől. Édesapjával elment egy birkózóversenyre, fotózgatott, megörökített egy gyönyörű dobást, és a felvétel megjelent a helyi újság címoldalán.
Ez a sikerélmény alapozta meg a kapcsolatát a nyilvánossággal. A jó szemmel és íráskészséggel megáldott vajdasági fiúból újságíró lett. Könyvet írt Szeles Mónika teniszező pályafutásáról, egyik alapítója volt a CKM nevű férfimagazinnak, majd a millennium évében a magyar Playboy főszerkesztője lett. 2004-ig irányította a lapot.
Erről az időszakról A vetkőztető címmel regényt írt. Nem olvastam, de a bookline.hu ajánlása alapján érdekes lehet: „Némi túlzással ágyban dolgozik munkájából fakadóan Pósa Árpád is, aki nap mint nap csinos és adakozó kedvű modellekkel találkozott. Ismeretlen lányok és sztárok mondtak el neki bizalmasan olyan dolgokat, amiket egyébként eszükbe nem jutna újságíró előtt feltárni. Majd ugyanezen ismeretlen modelleket és sztárokat vetkőztette le a kamera előtt. Vajon csak a kamera előtt? (…) Kalandok a feltörekvő modellekkel. Válogatások és fotózások. A sztárok vetkőztetése. Mi az igazság a retusálásokról? Ki miért vállalta és mennyit kapott érte? Partik a Playboy-palotában Los Angelesben.”
Később a magazinkészítéstől a hírlapírás felé fordult. Irányította a Hír TV online részlegét, a Fejér Megyei Hírlapot. 2019 februárjában találkoztunk, kinevezték hozzánk főszerkesztőnek. Akkori munkahelyem, a Délmagyarország régebben francia, német, angol, majd amerikai tulajdonban volt, aztán Andy Vajna lett a gazdája, az idő tájt pedig már a szintén magyar Mediaworks egyik médiuma volt, közvetve pedig a Közép-európai Sajtó és Média Alapítványé. Amely azért jött létre, és kapta meg ajándékba 2018 őszén egyetlen napon az összes kormányközeli médiavállalatot, hogy „hosszú távon biztosítsa a nemzeti értékek és hagyományok megőrzését, tovább erősítse a konzervatív értékszemléleten alapuló írott és elektronikus sajtó véleményformáló szerepét…”
Árpád az egyik szerkesztőségi értekezleten felhívta a figyelmünket a Mediaworks jelmondatára, amely valamiért a Donald Trump-féle szállóige, az America first mintájára született meg: content first, vagyis a tartalom az első. Arról, hogy milyen tartalmat érdemes írni egy megyei napilapba, eltérő fogalmaink voltak. Ez néhány hónapig számított, aztán már nem. 2019 májusában, 25 év után egyik napról a másikra megszűnt a munkaviszonyom az újságnál.
Ez előtt volt még egy számomra emlékezetes esemény, a március 13-i sajtónapi vacsoránk. Késve értem oda, mert még le kellett adnom egy írást, így lemaradtam a főszerkesztő ünnepi beszédéről. A kollégák idézték fel utóbb, hogy Árpád azt mondta,
a Szabad sajtó egy utca Szegeden, ahol van egy hentesüzlet, amelyben mindig lehet kocahúst venni.
Ezt a lehetőséget pedig azért tartja nagy becsben, mert a barátaival szalámit szoktak készíteni a szabadidejükben.
Nem sokkal ez előtt lehetett olvasni Póré Lászlóról, a Dunántúli Napló korábbi főszerkesztőjéről, aki, miután Mészáros Lőrinc megvette a Mediaworksöt, állás nélkül maradt, és kolbászsütő vállalkozást indított Pécsen.
Kolbászt sok mindenből lehet készíteni, hagyományos szaláminak azonban az ártányok húsánál tényleg jobb a kocáké. Csak az nem volt világos a munkatársaim elbeszéléséből, hogy a Szabad sajtó utcai hentest fásult iróniával hozta szóba a főnökünk, vagy simán poénnak szánta a szabad sajtó ünnepén.
Bárhogyan is, nehéz volt elhinni, hogy tényleg ilyet mondott, mert Árpádot alig hallottam viccelni. Az írásai is komolyak. Amikor tavaly március 23-án négyötödös szavazatarány kellett volna ahhoz, hogy az Országgyűlés a házszabálytól eltérve azonnal tárgyalhasson a felhatalmazási törvényről, és 52 ellenzéki képviselő nem szavazata miatt meghiúsult a kormány terve, Árpád a Magyar Nemzetben írt erről. A jegyzet címe: Amikor tízmillió ember csendben a földre köp. Alcíme: Példamese unokáinknak az ötvenkét riherongy emberről. Ez egy levél az ellenzéki képviselőkhöz, ilyen mondatokból: „Tudják, Önök úgy tűnnek el majd a történelem süllyesztőjében, mint egy lepke szellentése a viharban.”
A szöveg – ahogy a többi általam olvasott munkája – koherens, nincs benne stílustörés. A szerző mindent meg tud írni, amit akar. Viszont nem akar sokat közölni.
Mintha nem találna élvezetet abban, hogy ír. Meglehet, én gondolom ezt rosszul, és örülni akkor kell, amikor az ember együtt van a barátaival, a kolbásztöltőt tekeri, vagy a másik végén áll, a tölteléket engedi a culáréba, és még csak véletlenül sem hozza szóba senki a munkát.
Árpád még nem dolgozott nálunk, és még magunk döntöttük el, miről írunk, hogyan, mennyit, amikor Csaba elköszönt tőlünk. Kereskedelmi tévéhez hívták szerkesztő-riporternek. A búcsú alkalmából elérzékenyült, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Évekig egy asztalnál ültünk, láttam a fejlődését. Fotóriporternek jött hozzánk, de tudtuk róla, hogy nem ez az egyetlen foglalkozása, társasházi közös képviselő is volt akkoriban. Megtanult írni. Látszott, hogy nagyon ügyesen talál témát, és vitába száll bárkivel, ha úgy érzi, neki van igaza.
A Szegedi Napló huszonöt éves jubileumára kiadott 1903-as emlékkönyv az újságírókat háromféle állatfajhoz sorolja. A vezércikkíró marha (ökör), a tárcaíró és költő birka, a riporter puli. Csaba tökéletes puli. Néztem, ahogy két hétig minden munkanapon reggel nyolc óra egy perckor fölhívja azt a titkárságot, ahonnan választ vár a kérdéseire. Kellemetlenkedett, imponáló rutinnal, és végül elérte, amit akart. Amikor nagy tömegben jöttek a menekültek, külföldi hírügynökségeknek küldte a képes beszámolóit.
Nemrég a Szegedi Ítélőtáblán találkoztunk, jött forgatni az operatőr kollégával. Elújságolta, kertes házban laknak, üvegházat épített, zöldséget termeszt benne. Apróra elmagyarázta, mikor veszi a palántát, hogyan gondoskodik róluk, hogyan piacozik. Tanul megint: klímaszerelő vállalkozást indít, hamarosan meglesznek a papírok. Ebből fog élni, ez most biztos szakma.
Persze, folytatja az újságírást is, de csak azért, hogy az urak sose dőlhessenek hátra nyugodtan.
Azóta elindította a vállalkozást. Látom a hirdetéseit. Videón mutatja be, milyen gyorsan szereli föl a klímát, miféle géppel szívatja falfúrás közben a port, hogy ne szálljon. Tiszta munka.
Persze, az is érdekel, hogyan él tovább a kormány által kézhez vett médiapiac; mi lesz, ha egyszer kiszorulnak az urak a hatalomból, de mégis szeretnének látszani a köztévében; és hogy a mostani ellenzék, ha győz, tisztességesebben viszonyul-e a sajtóhoz. Ám ezen a napon szerintem ugyanilyen lényeges kérdés, hogy mindenki jól érzi-e magát a szakmában vagy azon kívül, ott, ahova az utóbbi tíz évben eljutott.
