Mráz Attila

Ki viszi át a szabadságot?

Ki volt a 100 éve született John Rawls, és mit üzen a mai Magyarországnak?

  • Mráz Attila
  • 2021. március 17.

Publicisztika

Mekkora vagyoni egyenlőtlenségeket tűrhet meg egy szabad társadalom? Miért nem elég a politikai szabadságjogok formális védelme, miért kell érdemi lehetőséget is biztosítani a gyakorlásukra? Lehet-e helye polgári engedetlenségnek egy alkotmányos demokráciában? És a vallásos alapú politizálásnak egy világnézetileg semleges államban? Hogyan kell (és hogyan lehetséges) egy sokszínű társadalom alkotmányát, politikai intézményeit megalkotni?

Ezeket a szerteágazó kérdéseket a 20. század utolsó harmada óta az intézményesült liberális és egalitárius politikai filozófia szinte kivétel nélkül az idén 100 éve született John Rawls munkássága nyomán (is) tárgyalja.

A fenti kérdések java része természetesen régóta mozgatja a modern politikai gondolkodást – Szent Ágostontól Hobbeson vagy éppen Marxon át Martin Luther Kingig egészen különböző válaszkísérleteket szülve. Mégis, az angol–amerikai tudományos világ – és az egyre inkább Európában is annak hatása alá kerülő filozófiatudomány, különösen pedig a liberális politikafilozófia – elsősorban Rawlsnak köszönheti, hogy ezeket a kérdéseket átmentette a jelenbe, és a kortárs, tudományos igényű politikai filozófia számára feldolgozható, feldolgozandó kérdésekké formálta.

Ez az átmentés önmagában sem volt triviális feladat. Az 1960-as évekig az érdemi – elvekről, értékekről való – politikai filozófia útját az Atlanti-óceán mindkét partján kettős akadály zárta el. Egyfelől az angol–amerikai filozófia saját, nyelvfilozófiai érdeklődése folytán leg­inkább a vallási térítőtevékenységgel vagy kocsmai eszmecserékkel egyenértékűnek, vagy­is a „filozófia” névre méltatlannak tekintett minden olyan vitát, amely elvekről és értékekről szólt – ahelyett, hogy az elvekről és értékekről szóló nyelvet elemezte volna. (Metapolitika, metaetika oké; politika, etika nem oké, már ami a filozófiai vizsgálódás tárgyait illeti.)

Másfelől a politikai intézmények értékelésének nyelvezete az angol–amerikai egyetemi világban végtelenül elszegényedett. A haszon­elvű (utilitárius) szemlélet – részben a jóléti közgazdaságtani gondolkodás elterjedésével párhuzamosan – egyeduralkodóvá, magától értetődő értékszemléletté vált progresszív társadalomtudományi berkekben. E szemlélet lényege, hogy ama közpolitikák, elosztási mechanizmusok, intézményrendszerek igazságosak, amelyek összességében a legnagyobb hasznosságot – jólétet, boldogságot stb. – hozzák a politikai közösség számára. Rawls számára ez az igazságosság téves felfogása. Sőt: nem csupán rossz válasz ez, hanem alapvetően elhibázott kérdésfeltevést jelez.

Amikor ugyanis azt kérdezzük, milyen intézmények lennének igazságosak, egyebek közt a következőket szeretnénk tudni. Mikor kell vagy lehet egyáltalán az egyén jólétét, életterveit, autonómiáját feláldozni a közösség nagyobb összjólétéért cserébe? (Netán az egyéni szabadság terjedelme is igazságossági kérdés?) Akkor is nagyobb összjólétre kell vagy lehet törekednünk egy társadalomban, ha ezért szélsőséges társadalmi, gazdasági egyenlőtlenségekkel fizetünk? (Esetleg az egyenlőség problémái is társadalmi igazságossági kérdések?) Az utilitarizmus problémamentesnek feltételezi az egyén és a közösség viszonyát, a közösségen belüli egyenlőtlenségekről pedig szintén nem sokat tud mondani azon túl, hogy hatékony eszközök-e vagy sem az összjólét növelésére. A haszonelvű szemlélet tehát az igazságossági kérdéseket lényegében aggregációs feladványoknak tekinti. Ezáltal viszont – mutat rá Rawls – az utilitarizmus éppen a modern politikai filozófia legfontosabb kérdésfelvetéseit söpri szőnyeg alá vagy alacsonyítja puszta technokrata diskurzussá: az egyén és a közösség egymáshoz való viszonyának tisztázását, a szabadság és egyenlőség összeegyeztetését egymással és további politikai értékekkel.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.