Ki viszi át a szabadságot?

Ki volt a 100 éve született John Rawls, és mit üzen a mai Magyarországnak?

Mekkora vagyoni egyenlőtlenségeket tűrhet meg egy szabad társadalom? Miért nem elég a politikai szabadságjogok formális védelme, miért kell érdemi lehetőséget is biztosítani a gyakorlásukra? Lehet-e helye polgári engedetlenségnek egy alkotmányos demokráciában? És a vallásos alapú politizálásnak egy világnézetileg semleges államban? Hogyan kell (és hogyan lehetséges) egy sokszínű társadalom alkotmányát, politikai intézményeit megalkotni?

Ezeket a szerteágazó kérdéseket a 20. század utolsó harmada óta az intézményesült liberális és egalitárius politikai filozófia szinte kivétel nélkül az idén 100 éve született John Rawls munkássága nyomán (is) tárgyalja.

A fenti kérdések java része természetesen régóta mozgatja a modern politikai gondolkodást – Szent Ágostontól Hobbeson vagy éppen Marxon át Martin Luther Kingig egészen különböző válaszkísérleteket szülve. Mégis, az angol–amerikai tudományos világ – és az egyre inkább Európában is annak hatása alá kerülő filozófiatudomány, különösen pedig a liberális politikafilozófia – elsősorban Rawlsnak köszönheti, hogy ezeket a kérdéseket átmentette a jelenbe, és a kortárs, tudományos igényű politikai filozófia számára feldolgozható, feldolgozandó kérdésekké formálta.

Ez az átmentés önmagában sem volt triviális feladat. Az 1960-as évekig az érdemi – elvekről, értékekről való – politikai filozófia útját az Atlanti-óceán mindkét partján kettős akadály zárta el. Egyfelől az angol–amerikai filozófia saját, nyelvfilozófiai érdeklődése folytán leg­inkább a vallási térítőtevékenységgel vagy kocsmai eszmecserékkel egyenértékűnek, vagy­is a „filozófia” névre méltatlannak tekintett minden olyan vitát, amely elvekről és értékekről szólt – ahelyett, hogy az elvekről és értékekről szóló nyelvet elemezte volna. (Metapolitika, metaetika oké; politika, etika nem oké, már ami a filozófiai vizsgálódás tárgyait illeti.)

Másfelől a politikai intézmények értékelésének nyelvezete az angol–amerikai egyetemi világban végtelenül elszegényedett. A haszon­elvű (utilitárius) szemlélet – részben a jóléti közgazdaságtani gondolkodás elterjedésével párhuzamosan – egyeduralkodóvá, magától értetődő értékszemléletté vált progresszív társadalomtudományi berkekben. E szemlélet lényege, hogy ama közpolitikák, elosztási mechanizmusok, intézményrendszerek igazságosak, amelyek összességében a legnagyobb hasznosságot – jólétet, boldogságot stb. – hozzák a politikai közösség számára. Rawls számára ez az igazságosság téves felfogása. Sőt: nem csupán rossz válasz ez, hanem alapvetően elhibázott kérdésfeltevést jelez.

Amikor ugyanis azt kérdezzük, milyen intézmények lennének igazságosak, egyebek közt a következőket szeretnénk tudni. Mikor kell vagy lehet egyáltalán az egyén jólétét, életterveit, autonómiáját feláldozni a közösség nagyobb összjólétéért cserébe? (Netán az egyéni szabadság terjedelme is igazságossági kérdés?) Akkor is nagyobb összjólétre kell vagy lehet törekednünk egy társadalomban, ha ezért szélsőséges társadalmi, gazdasági egyenlőtlenségekkel fizetünk? (Esetleg az egyenlőség problémái is társadalmi igazságossági kérdések?) Az utilitarizmus problémamentesnek feltételezi az egyén és a közösség viszonyát, a közösségen belüli egyenlőtlenségekről pedig szintén nem sokat tud mondani azon túl, hogy hatékony eszközök-e vagy sem az összjólét növelésére. A haszonelvű szemlélet tehát az igazságossági kérdéseket lényegében aggregációs feladványoknak tekinti. Ezáltal viszont – mutat rá Rawls – az utilitarizmus éppen a modern politikai filozófia legfontosabb kérdésfelvetéseit söpri szőnyeg alá vagy alacsonyítja puszta technokrata diskurzussá: az egyén és a közösség egymáshoz való viszonyának tisztázását, a szabadság és egyenlőség összeegyeztetését egymással és további politikai értékekkel.