Vízbaj: miért mi fizetjük a csőtörések méregdrága árát?

  • Dercsényi Péter
  • 2020. március 3.

Publicisztika

A politika gyakran riogat az ivóvíz készletek kimerülésével, az igazi, napi vízbajainkkal szemben meg közömbös.

Hasznos tudnivalókat mellékelt a vízmű a számlájához. Nem is árt időnként ismételni ezeket, mert a szolgáltatás nem csak komfortot, hanem bosszúságot is hozhat.

Saját érdekünkben jó ismerni a csatorna használat vagy a téli fagymentesítés rejtelmeit. Van azonban a kiadványban egy költői kérdés, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, így hangzik:

Miért kell kifizetni a csőtörés esetén elfolyt vízmennyiséget?

Néhány sorral lejjebb ráerősít:

Tudta Ön, hogy az elfolyt víz költsége a felhasználót terheli?

Amikor vízmérő leolvasás után horribilis számla érkezik, és tudjuk, hogy nem locsoltunk, a kádcsapot sem felejtettük nyitva, akkor biztos, hogy valahol csőtörésünk van. Ilyenkor a legtöbb esetben a víz a talajba vész, és alkalmunk lesz megcsodálni, hogyan képes 50-100 köbméter ivóvíz rövid idő alatt nyomtalanul eltűnni az anyaföldben.

A horribilis számla azonban a vízszolgáltatási díjról szól, és nem az „elfolyt víz költségéről”, amint az a tájékoztatóban szerepel. Az elfolyt víz költsége ugyanis a kárba ment energia, amivel a házunkig szivattyúzták a vizet, de ott a talajba veszett. Ennek a villamosenergiának a költsége kb. 10 százaléka a vízdíjnak, ennyi kár éri csőtörésnél a szolgáltatót,

de a tízszeresét számlázzák ki ilyen esetekben!

Érdekes a szolgáltató indokolása; azért kötelezik a fogyasztót, mert a lukas cső az ő ingatlanán, az ő tulajdonában van. Jogos a kérdés, az utcai csőtöréseket ki fizeti? Ott a nagyobb keresztmetszetek miatt sokkal több víz tűnik el.

Vízsugár tör fel az Északmagyarországi Regionális Vízművek Zrt. vízvezetékéből egy légtelenítő szelep meghibásodása miatt

Vízsugár tör fel az Északmagyarországi Regionális Vízművek Zrt. vízvezetékéből egy légtelenítő szelep meghibásodása miatt

Fotó: MTI/Komka Péter

 

A választ a vízdíj kalkulációban kell keresni. Minden vízmű szolgáltató és politikai felügyeletének  réme a vízveszteségi mutató, amely egy időszakban a fogyasztóknak kiszámlázott és a kutakból kitermelt vízmennyiség hányadosa. Hazai viszonylatban mintegy 30 %-al több a termelés, mint az értékesítés. A különbség abból ered, hogy nem minden elfogyasztott víz van korrekt módon megmérve, másrészt, elfolyik a csövekből, mielőtt a fogyasztóhoz érne.

Az elfolyt víz, amint már fenn említettem, tényleges kárt jelent, de ennek költségtényezője a vízdíj megállapításakor már figyelembe lett véve, különben már üzemi szinten veszteséges lenne a szolgáltatás. Más szóval, minden csőtörésen elfolyt vizet is a fogyasztók fizetnek,

benne van a szolgáltatás árában!

Régóta keresik a felek az igazságot a témában, amióta a piacgazdaság miatt a vízdíj számottevő tétel lett a háztartásokban. Korábban, a vonatkozó jogszabályok némi kapaszkodót nyújtottak a problémás esetek kezeléséhez, lehetővé tették például az átlagos fogyasztás számlázását a vitatott esetekben.

A várva várt vízi közmű szolgáltatási törvény 2011-ben – nyilvánvalóan a rendkívül erős szakmai lobbi nyomására – nemes egyszerűséggel ejtette a témát. Dodonai módon annyit mond, a számlázás a vízmérőn alapul (!). Nem szabályozza a kártérítést, teret engedve a monopolhelyzetű szolgáltató bevételnövelő törekvéseinek.

A Fővárosi Vízművek korábbi gyakorlata, amely mintegy a lelkiismeretét könnyítve, a csőtörésekből befolyó vízdíjat egy közcélú alapítványnak adományozta, arra utal, tudatában vannak a többletbevétel vitathatóságának.Jókora kanyarokat vett a vizes cégek életútja a rendszerváltás óta, de az etikátlan gyakorlat nem változott. Először megbomlott az ország néhány szocialista nagyvállalatának hegemóniája, hogy az önkormányzatok állhassanak össze kisebb-nagyobb regionális szolgáltatókká, majd a magántulajdon is betette a lábát multinacionális befektetők képében.

Jelenleg éppen ellentétes folyamat zajlik,

újra csak az összevont, köztulajdonban lévő nagy szolgáltató a mindenható. Ennek megkérdőjelezhetetlen indoka éppen a vízdíj, „a multi ne emelhesse azt kényére-kedvére, hogy azután kivigye a hasznot”…

Ezzel szemben, a csőtörésre számlázást éppen az állami szolgáltatók űzik a leglelkesebben, feltehetően, az újabban érzékelhető, rezsicsökkentés okozta finanszírozási gondokat enyhítve.

Nyilvánvalóan helyes cél a vízszolgáltatók vízveszteségi mutatóinak csökkentése, azaz, a szolgáltatás lopások és csőtörések mérséklése. Az első egy büntetendő cselekmény, a második viszont üzemzavar, senkinek sem jó, sőt, súlyos katasztrófát is okozhat. Elegendő, ha az olykor alámosott házak összeomlására gondolunk.

Nem véletlen, hogy a vízveszteség csökkentése a vezetői prémiumok egyik feltétele. Ami az ügyintézők szintjén a cég érdekeként jelenik meg, így is kezelik a véget nem érő, amúgy esélytelen reklamációkat. Pedig, a vízveszteség csökkentése nem a vízmű, hanem a vízfogyasztók érdeke, mert ők viselik a terhét.

Nagy tévedés a csőtörés büntetése a fogyasztónál!

A magántulajdonú hálózat megfelelő karbantartását a szolgáltatás felfüggesztésével lehetne kikényszeríteni, ahogy az más közműveknél szokásos. Egyébként is, az Európai Uniós ajánlás szerint a vízmű a szolgáltatás minőségéért a vételezési helyig, azaz a vízcsapokig felel.

false

 

A vízbajnak nevezhető felfogásnak és szolgáltatási gyakorlatnak nem csupán pénzügyi vonatkozásai vannak. Rossz állapotú, elöregedett közműhálózat éppen azokban a régi, leamortizálódott ingatlanokban vannak, amelyeknek tulajdonosai és lakói leginkább tehetetlenek a jövedelmi viszonyaik és társadalmi helyzetük miatt. Őket sújtják leggyakrabban az elfolyt vízre vonatkozó, olykor többszázezer forintra rúgó vízdíjszámlák.

A közmű díjtartozásból származó követelések nem ritkán az ingatlanok elárverezéséhez, áron aluli értékesítéséhez vezetnek, tetézve az amúgy is számos társadalmi igazságtalanságot. A közműves szennyvízelvezetés és ivóvíz szolgáltatás alapvetően kulturális és civilizációs kérdés, lételem. Működtetése nem okozhatja senkinek az ellehetetlenülését. A politika gyakran riogat az ivóvíz készletek kimerülésével, az igazi, napi vízbajainkkal szemben meg közömbös. A jogalkotónak sürgős dolga van a rendezésében!

(A szerző a Duna Menti Regionális Vízmű Zrt. egyik vezetője volt 2005-ös nyugdíjazásáig, 1990 és 1994 között Solymár polgármestere volt.)

Neked ajánljuk