Hasznos tudnivalókat mellékelt a vízmű a számlájához. Nem is árt időnként ismételni ezeket, mert a szolgáltatás nem csak komfortot, hanem bosszúságot is hozhat.
Saját érdekünkben jó ismerni a csatorna használat vagy a téli fagymentesítés rejtelmeit. Van azonban a kiadványban egy költői kérdés, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, így hangzik:
Miért kell kifizetni a csőtörés esetén elfolyt vízmennyiséget?
Néhány sorral lejjebb ráerősít:
Tudta Ön, hogy az elfolyt víz költsége a felhasználót terheli?
Amikor vízmérő leolvasás után horribilis számla érkezik, és tudjuk, hogy nem locsoltunk, a kádcsapot sem felejtettük nyitva, akkor biztos, hogy valahol csőtörésünk van. Ilyenkor a legtöbb esetben a víz a talajba vész, és alkalmunk lesz megcsodálni, hogyan képes 50-100 köbméter ivóvíz rövid idő alatt nyomtalanul eltűnni az anyaföldben.
A horribilis számla azonban a vízszolgáltatási díjról szól, és nem az „elfolyt víz költségéről”, amint az a tájékoztatóban szerepel. Az elfolyt víz költsége ugyanis a kárba ment energia, amivel a házunkig szivattyúzták a vizet, de ott a talajba veszett. Ennek a villamosenergiának a költsége kb. 10 százaléka a vízdíjnak, ennyi kár éri csőtörésnél a szolgáltatót,
de a tízszeresét számlázzák ki ilyen esetekben!
Érdekes a szolgáltató indokolása; azért kötelezik a fogyasztót, mert a lukas cső az ő ingatlanán, az ő tulajdonában van. Jogos a kérdés, az utcai csőtöréseket ki fizeti? Ott a nagyobb keresztmetszetek miatt sokkal több víz tűnik el.
| ||
A választ a vízdíj kalkulációban kell keresni. Minden vízmű szolgáltató és politikai felügyeletének réme a vízveszteségi mutató, amely egy időszakban a fogyasztóknak kiszámlázott és a kutakból kitermelt vízmennyiség hányadosa. Hazai viszonylatban mintegy 30 %-al több a termelés, mint az értékesítés. A különbség abból ered, hogy nem minden elfogyasztott víz van korrekt módon megmérve, másrészt, elfolyik a csövekből, mielőtt a fogyasztóhoz érne.
Az elfolyt víz, amint már fenn említettem, tényleges kárt jelent, de ennek költségtényezője a vízdíj megállapításakor már figyelembe lett véve, különben már üzemi szinten veszteséges lenne a szolgáltatás. Más szóval, minden csőtörésen elfolyt vizet is a fogyasztók fizetnek,
benne van a szolgáltatás árában!
Régóta keresik a felek az igazságot a témában, amióta a piacgazdaság miatt a vízdíj számottevő tétel lett a háztartásokban. Korábban, a vonatkozó jogszabályok némi kapaszkodót nyújtottak a problémás esetek kezeléséhez, lehetővé tették például az átlagos fogyasztás számlázását a vitatott esetekben.
A várva várt vízi közmű szolgáltatási törvény 2011-ben – nyilvánvalóan a rendkívül erős szakmai lobbi nyomására – nemes egyszerűséggel ejtette a témát. Dodonai módon annyit mond, a számlázás a vízmérőn alapul (!). Nem szabályozza a kártérítést, teret engedve a monopolhelyzetű szolgáltató bevételnövelő törekvéseinek.
A Fővárosi Vízművek korábbi gyakorlata, amely mintegy a lelkiismeretét könnyítve, a csőtörésekből befolyó vízdíjat egy közcélú alapítványnak adományozta, arra utal, tudatában vannak a többletbevétel vitathatóságának.Jókora kanyarokat vett a vizes cégek életútja a rendszerváltás óta, de az etikátlan gyakorlat nem változott. Először megbomlott az ország néhány szocialista nagyvállalatának hegemóniája, hogy az önkormányzatok állhassanak össze kisebb-nagyobb regionális szolgáltatókká, majd a magántulajdon is betette a lábát multinacionális befektetők képében.
Jelenleg éppen ellentétes folyamat zajlik,
újra csak az összevont, köztulajdonban lévő nagy szolgáltató a mindenható. Ennek megkérdőjelezhetetlen indoka éppen a vízdíj, „a multi ne emelhesse azt kényére-kedvére, hogy azután kivigye a hasznot”…
Ezzel szemben, a csőtörésre számlázást éppen az állami szolgáltatók űzik a leglelkesebben, feltehetően, az újabban érzékelhető, rezsicsökkentés okozta finanszírozási gondokat enyhítve.
Nyilvánvalóan helyes cél a vízszolgáltatók vízveszteségi mutatóinak csökkentése, azaz, a szolgáltatás lopások és csőtörések mérséklése. Az első egy büntetendő cselekmény, a második viszont üzemzavar, senkinek sem jó, sőt, súlyos katasztrófát is okozhat. Elegendő, ha az olykor alámosott házak összeomlására gondolunk.
Nem véletlen, hogy a vízveszteség csökkentése a vezetői prémiumok egyik feltétele. Ami az ügyintézők szintjén a cég érdekeként jelenik meg, így is kezelik a véget nem érő, amúgy esélytelen reklamációkat. Pedig, a vízveszteség csökkentése nem a vízmű, hanem a vízfogyasztók érdeke, mert ők viselik a terhét.
Nagy tévedés a csőtörés büntetése a fogyasztónál!
A magántulajdonú hálózat megfelelő karbantartását a szolgáltatás felfüggesztésével lehetne kikényszeríteni, ahogy az más közműveknél szokásos. Egyébként is, az Európai Uniós ajánlás szerint a vízmű a szolgáltatás minőségéért a vételezési helyig, azaz a vízcsapokig felel.
| ||
A vízbajnak nevezhető felfogásnak és szolgáltatási gyakorlatnak nem csupán pénzügyi vonatkozásai vannak. Rossz állapotú, elöregedett közműhálózat éppen azokban a régi, leamortizálódott ingatlanokban vannak, amelyeknek tulajdonosai és lakói leginkább tehetetlenek a jövedelmi viszonyaik és társadalmi helyzetük miatt. Őket sújtják leggyakrabban az elfolyt vízre vonatkozó, olykor többszázezer forintra rúgó vízdíjszámlák.
A közmű díjtartozásból származó követelések nem ritkán az ingatlanok elárverezéséhez, áron aluli értékesítéséhez vezetnek, tetézve az amúgy is számos társadalmi igazságtalanságot. A közműves szennyvízelvezetés és ivóvíz szolgáltatás alapvetően kulturális és civilizációs kérdés, lételem. Működtetése nem okozhatja senkinek az ellehetetlenülését. A politika gyakran riogat az ivóvíz készletek kimerülésével, az igazi, napi vízbajainkkal szemben meg közömbös. A jogalkotónak sürgős dolga van a rendezésében!
(A szerző a Duna Menti Regionális Vízmű Zrt. egyik vezetője volt 2005-ös nyugdíjazásáig, 1990 és 1994 között Solymár polgármestere volt.)
