Jó kis utca ez. A házgyár kísérletképpen a nyolcvanas években szokatlanul nagy sorházi lakásokat épített itt, tisztára, mint Hollandiában: a földszinten konyha, nagy étkezős nappali, kamra, mosdó, az első emeleten három rendes szoba, fürdőszoba, beépíthető tetőtér, hozzá egy 5,5 méter széles, huszonméter hosszú kert, a sor két végén minden lakáshoz garázs. Mindez házgyári panelből, megfizethető áron, de pont ezért nem a legmagasabb minőségben – a gázszámla az azóta megcsináltatott szigetelés ellenére sokszorosa egy új építésű házénak.
Egy kis megfizethető magánlakópark a betonrengetegben – sokan laknak ennél rosszabb körülmények között, viszont ezt akkor még simán ki lehetett fizetni bérből-fizetésből.
A szomszédság persze nem valami szoros kapocs. Az ember nagyjából tudja, hogy ki melyik házban lakik, dolgozik-e még vagy már nyugdíjas; beszáll a koszorúpénzbe, ha meghal valaki, látja felnőni a gyereket. A garázsba menet van köszönés, télen simán kölcsönadja kirándulni a hóláncot, és persze közösen olcsóbb megcsináltatni a kerti locsolóvezetéket.
Azért kialakul egy képünk a másikról: az egyik mindig azonos időben indul reggelente, a másik csakis zárt fekete zsákban viszi ki a szemetet, a harmadik talán válófélben, mert soha nem mutatkozik együtt a párjával. Kis dolgok ezek, de az ember a szomszédját ismeri valahogy.
És egy százezres megyeszékhely ugyan nem falu, de elég sokan ismernek elég sok mindenkit, a nagyjából egy társadalmi körön belül lévők pedig, mondjuk így, tudnak egymásról.
-
Napok óta töröm a fejem, hogy ugyan mit is tudok Nánási Lászlóról, tudok-e valamit is egyáltalán? Még nem volt megyei főügyész, amikor odaköltözött, és igazából azt sem tudtam róla, hogy ügyész, de később, amikor megjelent a fényképe a kinevezésekor a lapokban, rögtön beugrott: ja, ő az a szigorú arcú szemüveges fickó az utca legelejéről. Harajka István volt előtte a megyei főügyész, de őt – több másik, a 62. évét betöltött kollégájához hasonlóan – Polt Péter behívatta 2000. október 17-én és felmentette tisztségéből. Fura pályázatot írt ki; a Magyar Narancs akkori cikke szerint „nemhogy a vezetői gyakorlat nem elvárás, de az ügyészi, bírói beosztás sem feltétele a megyei főügyészi poszt elnyerésének. Egy év szakmai gyakorlat alapján, a szakvizsga birtokában főügyész lehet tehát az, aki titkárkodott már valaha ügyészségen vagy bíróságon, vagy akár ügyvédi, közjegyzői irodában; aki jogtanácsosként vagy a közigazgatásban dolgozott megfelelő beosztású köztisztviselőként”. A nyolc főügyészi posztra majdnem 50 pályázat érkezett, Bács-Kiskun megyében 2001. február 1-jétől így lett Nánási László – alig 40 évesen – megyei főügyész. Simán megfelelt volna amúgy a szigorúbb követelményeknek is, akkortájt már a megyei ügyészségen dolgozott vezető ügyészként.
A világon semmilyen változást nem láttam rajta – mármint amiatt, hogy főügyész lett. Amikor reggelente olykor együtt nyitottuk az autónak a garázsajtót, egy kurta „jó reggelt”, vagy annyi sem, csak egy biccentés, ennyivel jeleztük, hogy ismerősök – szomszédok – vagyunk. Ő nem változott az eltelt majdnem húsz évben: ugyanaz a stílusú szemüveg, ugyanaz a frizura – nem rövidebb, de soha nem is hosszabb haj. Télen sapka. A házunkban csak egyszer járt, amikor véletlenül beletolatott a feleségem Suzukijába, és átjött kitölteni a papírokat (nem tudom, fontos-e, de felfigyeltem arra, hogy a nőknek nem kezét csókolommal, hanem egy rövid jó estéttel köszönt). Láttam, hogy a ház előtt ott parkol a szolgálati Škodája, tudtam, hogy van egy fia meg egy lánya; közben ők is felnőttek, sőt, nekik is lettek gyerekeik, szóval Nánásit idővel már az unokáival lehetett együtt látni. Én aztán elköltöztem az utcából (válás).
-
Fogalmam sincs, hogy politikai értelemben milyen nézeteket vallott. Sokan fideszesnek gondolták, hiszen Orbán első miniszterelnöksége idején, nem sokkal Polt Péter főügyésszé választása után kapta meg a kinevezését. Van egy ügyész ismerősöm, aki akkor azt mondta Nánásiról: „tisztességes, penge agy”. Igazából én csak egyet gondoltam róla: szigorú. Az ember hajlik arra, hogy a komoly, szinte sohasem nevető szemüveges férfiakat szigorúnak, kérlelhetetlennek, netán merevnek tartsa.
Azt mindenki tudhatta, hogy jó koponya; PhD-fokozatot szerzett, az Ügyészségi Szemle szerkesztőbizottságának tagja volt, jogtudósi munkásságát a Magyar Tudományos Művek Tárában 128 tételt ismertetve 13 oldalon át sorolják. Kedvenc témája volt régi jogászok munkásságának felelevenítése, és szívesen írt jogtörténetet is.
A megyében 2001 februárja óta ügyek ezreit vitték bíróság elé. Érdekes a Zuschlag-per, amelyben személyesen Nánási akadályozta meg – az államtitokról és a szolgálati titokról szóló törvény megfelelő rendelkezései alapján –, hogy a Lamperth Mónika belügyminiszter kabinetirodáján dolgozó Lusztig Péter (aki korábban megyei rendőrfőkapitány volt) tanúvallomást tehessen egy lehallgatott telefonbeszélgetéssel kapcsolatban. Ebből akkor ki-ki fura politikai kombinációkat gyártott, de én biztos vagyok abban, hogy a főügyész, kiváló jogtudósként, úgy járt el, ahogyan kellett, mert a törvény ezt és így írta elő a számára. Aki közelebbről ismerte, mindenki ezt mondta: neki csak a törvény számított, semmi más. A Törvény.
Voltak persze más ügyek is bőven. Kecskeméten egy bizonyos – azt is mondhatnám, fideszes, de legalábbis a Fideszhez közel álló – kör hajdan mindent elkövetett, hogy ne épülhessen meg a Nagytemplom mögött a Malom üzletközpont, ám a végén Nánási tartott egy sajtótájékoztatót, amelyen bejelentette: nincs jogi akadálya a beruházásnak. (Amúgy azóta már a Malom – is – Mészáros Lőrincé.)
-
A dolgok szokásos rendjébe illő döntésnek tűnt, hogy Nánási László 2011. augusztus 20-ára megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetést – 51 évesen, karrierje csúcsán.
Már elköltöztem az utcából, de így is teljesen meglepett, amikor a helyi Hírösvény azt közölte 2019. november 15-én, hogy Polt Péter azonnali hatállyal leváltotta a megyei főügyészt és a helyettesét. Mivel a történteket a Legfőbb Ügyészség egyetlen szóval sem kommentálta, elkezdődtek a találgatások. Ezek leginkább egy olasz vágóhídkirály hazai ügyéhez kapcsolódtak, és a sejtetések lényege az volt, hogy Nánásit vagy az olasz vette meg, vagy mások, hogy az olaszt lehetetlenítse el – ez az ún. narratíva máig tartja magát a sajtóban. Máskülönben ezeket a hülye spekulációkat Polt Péter is megcáfolta; és aki annak idején olvasta (vagy most elolvassa) a híreket, különösen pedig Polt egy parlamenti válaszát, az laikusként is pillanatok alatt megérti, miről beszélek.
A tény annyi: Polt fölmentette Nánásit, erre ő otthagyta az ügyészséget. Fogalmam sincs, hogy ajánlottak-e neki bármilyen munkát a szervezeten belül, csak az a biztos, hogy kilépett. Bármit is tett – vagy nem tett meg – Nánási László, az ügy egyfelől volt olyan súlyú Polt Péter számára (vagy olyasvalaki számára, aki nála is magasabb polcon van), hogy fölmentse, viszont annyit biztosan nem „ért” az egész, hogy büntetőföljelentés legyen belőle. Simán azonnal le is tartóztat(hat)ták volna, ha lett volna rá bizonyíték, hogy Nánási bűnös, de mivel semmi törvénytelent nem tett, a kirúgáson túl semmit nem csináltak vele.
Bennem azért fölmerül, hogy az a rendszer, amely, ugye, egyetlen emberét sem hagyja az út szélén, őt az út közepén hagyta, a sárban. Egy főügyészt. Aki, a már említett Narancs-cikket idézve, Györgyi Kálmán egykori legfőbb ügyész szavai szerint „akkora úr a megyében, hogy engedélye nélkül a nap sem mehet le”. Egy jogtudóst. Ha ez nem furcsa, akkor semmi sem az.
-
Néhányszor az elköltözésem után is találkoztunk az utcában. Felemeltem a kezem, intettem neki. Biccentett. Nem láttam 60 évesnek, pont annyi volt pedig. Mások az utcából – most – azt mondják: hirtelen mintha megöregedett volna tavaly év vége óta. Ők többször látták, és talán jobb megfigyelők nálam.
Annyit tudok csak – de ennek is most, halálának hírekor néztem utána –, hogy PhD-fokozatával Nánási a leváltása után a Budapest Főváros Levéltáránál helyezkedett el segédlevéltárosként. Megnéztem a Fővárosi Levéltár nyilvános honlapját, két helyen is szerepel a neve: tényleg az volt. Segédlevéltáros lett. Én úgy mondanám: hagyták, hogy legalább segédlevéltáros lehessen.
Az utcában senkinek, akivel beszéltem, fogalma sincs, hogy miért lett öngyilkos vasárnap hajnalban. Nekem viszont eszembe jutott, hogy 1980-ban az újságíró-iskolában az első óráján Mester Ákos a hírírásról tartott előadást; a legnagyobb titok az, mondta, hogy helyes sorrendben kell a hírfogyasztóval közölni az újdonságot. Ennek jegyében a vasárnapi kecskeméti hírnek így kellett volna megjelennie: Önkezével vetett véget életének Nánási László, a Fővárosi Levéltár segédlevéltárosa, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjének kitüntetettje, volt Bács-Kiskun megyei főügyész.
Ez az egy mondat és a szavak e sorrendje talán mindent tartalmaz. Egy életutat és egy lehetséges magyarázatot.
A szomszédai nem tudják, ki szólt a rendőrségnek. A házánál jó páran összegyűltek, a helyszínelés drámai zajai kihallatszottak, és látták, amikor végül koporsóban elvitték a holttestét. Az utcában sok mindent mondanak: van, aki szerint, ha egy leváltott főügyész – akinek joga van/volt fegyvert tartani – nem főbe lövi magát, hanem másképp végez magával, akkor az olyan, mint egy kiáltás. Nem tudja senki, van-e búcsúlevél. Én nem hinném, hogy tényleg fontos lenne. Nem számít. Már nem.
A hatalom rúgta ki alóla a sámlit – ezt is beszélik az utcában. Persze, csak félhangosan, körbenézve, hogy hallja-e esetleg más.
De valójában senki nem tud semmit. Én sem. Hiszen, sokadszorra ismétlem, nem igazán ismertem. Köszönő viszonyban voltunk csak. Szomszédok.
