Mit várunk attól a kormánytól, amely a 21. században 16 évre csökkenti a tankötelezettség korhatárát, és amelyik a gimnázium helyett a szakképzésbe tereli a fiatalokat, az infotechnológia és kommunikáció korában pedig a kétkezi munka és az összeszerelés nagyszerűségéről – lásd: munkaalapú társadalom – papol? Mit várunk attól a kormánytól, amely fittyet hány a riasztó tanárhiányra, s ezt azzal kezeli, hogy – erősen rontva a tanítás minőségét – inkább összevon csoportokat?
Mit várunk attól a kormánytól, amely a versengő tankönyvek helyett egységesített és nem egyszer rossz minőségű, ténybeli hibáktól hemzsegő tankönyveket és tanulói munkafüzeteket rendszeresít? Mit várunk attól a kormánytól, amelyik elűzte a CEU-t, a térség legjobb egyetemét Budapestről, amely álalapítványivá tette a honi egyetemnek zömét, majd oda életük végéig kinevezte saját minisztereit és udvaroncait?
Mit várunk attól a kormánytól, amely az oktatásra rászabadította a Klebelsberg Központot és azokat a tankerületeket, amelyekre semmi szükség nincs, ellenben tele vannak a politikai lekötelezettjeivel és a mindig bólogató hűbéreseivel? Mit várunk attól a kormánytól, amely szép szóvirágaival felzárkózást hirdet a világ legfejlettebb országaihoz, ráadásul középhatalmi álmokat kerget, közben tudatosan hagyja lerohadni az oktatást?
Mit várunk attól a kormánytól, amely azt sem érti, hogy a gazdasági előrelépés és felzárkózás csak képzett emberekkel és sokkal jobb tudásszint meglétével valósítható meg, ami miatt – lásd: Finnország, Dél-Korea, Szingapúr – az oktatás mindenek feletti stratégiai ágazattá válik? Hol vagyunk ettől?
Mit várunk attól a kormánytól, amely már egy éve teljesen süket a tanárok és a diákok felvetéseire, követeléseire, sztrájkjaira?
Ettől a kormánytól semmi sem várható. A megoldás csupán az, hogy Orbánnak és kormányának mennie kell, még ha ez rövid távon nem is realitás.
Vajon a valóságtól elrugaszkodott vagy demagóg-e az a felvetés: a kormánypártok abban érdekeltek, hogy az ország szellemi nívója mind alacsonyabbra süllyedjen, mert a saját önös és partikuláris érdekeit, azaz hatalmon maradásukat ez garantálja? Ez a gondolatkísérlet nemhogy nem ördögtől való, hanem tények, számok, adatsorok, választási statisztikák sokasága igazolja.
*
A január 31-én éppen egy éve tartó tiltakozások kezdetével egyidőben adta be a Magyar Narancs és tőle függetlenül a Momentum azokat az adatigényléseket a Klebelsberg Központhoz (KK) és a tankerületekhez, hogy 2021-ben kik és mennyi jutalmat, vagy egészen pontosan „motivációs elismerést” kaptak. Noha ezt egy normális országban más- vagy harmadnapra megkaphattuk volna, nem ez történt.
Hosszú, több felvonásos csata bontakozott ki, amelyben az oktatásirányítás a legátlátszóbb és leghazugabb érvekkel próbált kitérni a válaszadás elől. A járványügyi veszélyhelyzetre hivatkozva mindannyiszor azt írták: az „igény határidőben való teljesítése veszélyezteti a tankerületi központ veszélyhelyzettel összefüggő koordinációs és adminisztrációs feladatai ellátását, így az igénynek, vagy az igény teljesítésének megtagadásáról szóló értesítés megküldésének újabb 45 napon belül tesznek eleget”.
Az időt húzva ugyanezt szó szerint még kétszer megismételték, miközben az soha nem derült ki, hogy miben is veszélyeztette volna a tankerületek működését ezeknek a kézen fekvő adatoknak a kiadása. Már csak azért sem, mert tavaly nem volt online oktatás az iskolákban, és nem győzzük hangsúlyozni, hogy közpénzekről, adófizetői forintokról volt és van szó.
Az időhúzás és a válasz elmaradását portálunk és az ellenzéki párt kezdeményezése nyomán vizsgálat követte, amelyet a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatósága (NAIH) folytatott le, ennek megállapításai mindenben elmarasztalták a KK-t és a tankerületeket. A vizsgálat lesújtó megállapításai nyomán végül kénytelen-kelletlen, de válaszoltak a kérdésekre. Ekkor derült ki, volt mit titkolni, ám ez a történet hű és egyben lehangoló képet adott arról, hol tart ma Magyarország és a honi demokrácia: a legkomolyabban kellett harcolni azért, hogy megtudjuk azt a különben normális körülmények között magától értetődő információt, hogy az adófizetők pénzéből kifizetett jutalomnak mekkora az összege.
Aztán kiderült, amit legrosszabb álmainkban sem feltételeztünk, a KK és a tankerület vezetői milliós jutalmakat kaptak. Az egyik állatorvosi lónak számító tankerület, a gyulai pedig megtette azt, amire keveseknek volt bátorságuk: a 2021-ben kiosztott jutalomból, a motivációs elismerésből egyetlen fillér sem jutott a felügyeletük alatt álló intézmények közel ezer tanárának, ellenben a tankerületi központ vezetője több milliós, míg 34 (!) munkatársa, a legtöbb esetben többszázezres jutalmat kapott. Erre nagyon visszafogottan csupán annyit tudunk mondani, hogy az arányosság és a méltányosság emberi, erkölcsi, etikai és szakmai követelményeit aligha sikerült teljesíteni. De pontosabb, ha azt rögzítjük, ez elképesztő pofátlanság volt.
A tanárok joggal érezhetik úgy, hogy levegőnek és hülyének nézik őket egyszerre,
miközben ők viszik a vállukon az oktatást, és hivatásszeretetüknek, áldozatkészségüknek köszönhető, hogy az még nem omlott össze. Mert a Fidesz-KDNP-től, a nemlétező oktatási minisztériumtól, Maruzsa Zoltán államtitkártól, a kormánypárti frakciótól, a 135 bátor embertől, a tankerületi vezetőktől és a Klebelsberg Központtól összeomolhatna.
*
Tudják, mi ma a legfőbb gondja a tankerületi vezetőknek? Nem, nem az oktatásszakmai kérdések megoldása, nem a PISA-eredmények javításának mikéntje, nem a szerethető és a modern világ kihívásaira válaszolni tudó oktatási intézmény megteremtése és nem a tanárok megalázóan alacsony jövedelmének emelése. Hanem az, hogy belső információk szerint a kormányzat az eddigi 60 tankerületből összevonások révén kevesebbet tartana meg. Ezért a tankerületi vezetők helyezkednek, igazodnak: felfelé nyalnak, lefelé taposnak, hogy kivételezett helyzetük és jövedelmük megmaradjon. Noha tudjuk,
ha holnap megszűnnének a tankerületek, akkor azt nagyjából senki nem venné észre. Ennyire „fontosak”.
Emellett a tankerületek minden kérdést, minden felvetést, minden mozgolódást, minden akciót, minden polgári engedetlenséget, minden sztrájkot, minden követelést, de minden pisszenést csírájában próbálnak elfojtani. Fenyegetnek, „letelefonálnak”, a szőnyeg szélére állítanak mindenkit, aki gyanús. Ebben a fortélyos félelem diktálta légkörben folyik ma az oktatás. A szabadság és a felvilágosultság levegője nem járja át az oktatási intézmények kisebb és nagyobb termeit. Ennek legnagyobb vesztesei a tanulók, akik a megfélemlített tanároktól és korszerűtlen tankönyvekből nem szerezhetnek korszerű tudást. (Tisztelet a szerencsére még számos kivételnek.) A diákok közül sokan köszönik, de nem kérnek abból az elfuserált projektből, amelyet 1990 óta mi itt csinálunk, s melyet közkeletűen Magyarországnak hívnak. Inkább előbb, mint utóbb, de elhúznak innen.
Az oktatáspolitika bármely rendű képviselői – fent, középen és lent – a hatalom komisszárjai, ezért is állították őket oda. Szakmai hitüket és hitelüket, önbecsülésüket régen elvesztették. Épp olyan cinikusak és hatalommániásak lettek, mint uraik.
Nem az iskoláknak, a tanároknak és az ott tanulóknak kellene a tankerületeket kiszolgálnia, hanem éppen fordítva.
Az ország súlyos gondjai közül egy, igaz a legfontosabbak közül való az oktatásé. A tanárok és a diákok egyedül nem győzhetnek. Mégis kiállásuk, követeléseik, hangjuk és harcuk sokat változtathat az összképen. Ez az összkép pedig ma egy rosszkedvű, alulteljesítő, a világ és Európa élvonalától fokozatosan lemaradó, szellemi árkokkal szabdalt, gyűlölködő országot mutat.
Nem azért születtünk és élünk, hogy ezt elfogadjuk.
