Az Emberi Jogok Európai Bírósága (bíróság) első fokon ítéletet hozott Magyar László (kérelmező) ügyében. A kérelmező, 2002-es vádemelést követően, 2010-ben lett jogerősen elítélve, gyilkosság és betörés miatt, tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre. A kérelmező a bírósághoz fordult, azt állítva, hogy a magyar állam megsértette emberi jogait egyrészt azzal, hogy a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés embertelen büntetés, másrészt pedig azzal, hogy az ésszerűt lényegesen meghaladó idő után hozott ítéletet az ügyében. A bíróság mindkét ponton igazat adott a kérelmezőnek, és megállapította, hogy Magyarország megsértette az emberi jogok európai egyezménye által előírt embertelen, megalázó büntetésre vonatkozó tilalmat, valamint a tisztességes tárgyaláshoz való jogot. A tényleges életfogytiglani szabadságvesztéssel kapcsolatban azt is megállapította, hogy nem eseti jogsértésről, hanem rendszerhibáról van szó, amely csupán az ilyen büntetésekre vonatkozó szabályozás megváltoztatásával orvosolható.
A miniszterelnök felháborítónak nevezte az ítéletet, egy újabb bizonyítéknak arra, hogy úgy tűnik, Brüsszelben és Strasbourgban, tehát az Európai Unióban „a bűnt elkövető emberek jogait az ártatlan emberek jogai és az áldozatok jogai elé helyezik” (MTI). A Fidesz-frakció is közleményt tett közzé „Nem engedünk a tényleges életfogytiglanból!” címmel, amely szerint „ragaszkodik a tényleges életfogytiglanhoz, mert a bűnözőknek a börtönben a helyük”.
| | ||
| ||
A kormányfő és a kormánypárt reakciója két okból is bűnösen felelőtlen. Egyrészt félrevezeti a kormányzott polgárokat az ítélet és a bíróság jellegét, szerepét illetően, másrészt eltereli a figyelmet arról, hogy az ítélet szerint Magyarország a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetés szabályozásával megsértette az emberi jogok tiszteletben tartására vállalt kötelezettséget.
A miniszterelnök, olcsó politikai trükként, összemossa az Európa Tanácsot és az Európai Uniót, amely köztudomásúan két különböző intézmény, arról nem is beszélve, hogy a sérelmezett döntést sem egyik, sem másik, hanem a bíróság hozta. Csak emlékeztetőül: az Európa Tanács 1949-ben jött létre, a demokrácia elősegítésére, az emberi jogok és a jogállam védelmére, és – az unió 28 tagállamával szemben – jelenleg 47 tagja van, lényegében minden európai ország. Magyarország az Európa Tanácshoz 1990-ben csatlakozott, míg az unióhoz 2004-ben. Az Európa Tanács keretében dolgozták ki 1950-ben az emberi jogok európai egyezményét, amely a II. világháború borzalmaira adott európai válaszként hitet tesz amellett, hogy bizonyos alapvető jogokat semmilyen politikai cél érdekében sem lehet megsérteni. Az egyezményt nálunk 1993-ban hirdették ki, és jelenleg is hatályos törvény. Magyarország, minden más csatlakozó állammal egyezően, azt vállalta, hogy biztosítja az egyezményben meghatározott emberi jogok érvényesülését, és elfogadja azt, hogy az ezekkel kapcsolatos vitákat az emberi jogok kérdéskörében nagy tekintéllyel rendelkező bíróság jogosult eldönteni.
A szóban forgó esetben tehát – a miniszterelnök állításával szemben – nem az unión belüli politikai vitáról, vagy esetleg a brüsszeli adminisztráció egy nekünk nem tetsző intézkedéséről van szó, hanem arról a jogkérdésről, hogy Magyarország megtartotta-e az egyezményben vállalt kötelezettségét az emberi jogok védelmére. E kérdésben, az ennek eldöntésére hivatott bíróság első fokon azt állapította meg, hogy a magyar szabályozás sérti a fent említett emberi jogot. Nem egyszerűen két európai szervezet vagy két város (Brüsszel vs. Strasbourg), hanem két, jellegében alapvetően különböző intézmény összekeveréséről van szó. Míg az EU egy gazdasági és politikai intézményrendszer, a bíróság az egyezménnyel kapcsolatos jogsértések elbírálására hivatott független testület. A politikai osztálynak, azon belül különösen a kormányzó erőnek az lenne a kötelessége, hogy segítse a polgárokat annak a világnak a megértésében, amelynek részesei vagyunk, tudatosítsa sokoldalú elköteleződéseinket, és idehaza is következetesen képviselje azokat az értékeket, amelyek mellett Magyarország nemzetközileg elkötelezte magát. A miniszterelnök azzal, hogy a bíróság e döntését az EU intézkedéseként tünteti fel, megsérti e kötelességét, rövid távú politikai érdekei miatt meghamisítja a valóságot, félrevezeti a szavában bízó polgárokat, és ezzel a politikai kiskorúság állapotában akarja tartani, illetve visszavetni őket.
| ||
A miniszterelnök nem csupán félrevezeti a polgárokat, hanem azzal, hogy politikai megfontolások alapján vitatja a döntést, szembemegy a bírói függetlenség és a jogállamiság eszméjével is. Az egyezmény világosan megfogalmazza a védett emberi jogokat, s a bíróság több évtizedes gyakorlatában kialakult e jogok tartalma is. Természetesen minden új eset felvethet olyan szempontot, amely árnyalja a képet, és módosít az addig kialakult gyakorlaton, mégis azt mondhatjuk, hogy mára alapvetően kialakult és többé-kevésbé egyértelműen megmondható, hogy egy adott magatartás összhangban van-e az emberi jogokkal, vagy sérti azokat. Hazai emberi jogi szakértők – élükön a Magyar Helsinki Bizottsággal – a bevezetése óta állítják, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetése sérti az érintett elítéltek emberi jogait. Az embertelen, megalázó büntetés tilalmának az felel meg, ha még az életfogytiglan elítéltek számára is fennáll a szabadulás elvi lehetősége, rendelkezésükre áll az az intézményes lehetőség, hogy ügyüket meghatározott szempontok alapján időnként felülvizsgálják, aminek során értékelik, hogy továbbra is szükséges-e a fogva tartásuk.
Ennek ellenére a magyar kormány fenntartotta e jogsértő büntetést, sőt – az alkotmánysértés vádjának kivédése érdekében – azt bevették az alaptörvény alapvető jogokat tartalmazó rendelkezései közé (IV. cikk). Kétharmaddal persze sok minden megtehető, és a magyar Alkotmánybíróság mozgástere is szűkíthető, az egyezmény azonban semmilyen forradalmi törvényhozással nem írható felül, a bíróságot nem érdekli, hogy a panaszos által sérelmezett intézkedés az adott országban milyen politikai támogatást élvez. A miniszterelnök és a Fidesz viszont nem tud szabadulni a kétharmad bűvöletéből, s minden olyan véleményt és döntést, amely bírálja a jogalkotását, „a magyar emberek döntő többségének akarata” elleni támadásnak tekint, és harcot hirdet a megvédése érdekében.
Természetesen minden jogszabály értelmezése körül lehetnek viták, és a bíróság elsőfokú ítélete ellen is van jogorvoslati lehetőség, de mindez csak akkor legitim, ha annak elismerésén alapul, hogy az egyezmény alapján Magyarországot kötelezettségek terhelik, bárki, aki emberi jogaiban sértve érzi magát, a bírósághoz fordulhat, és abban a kérdésben, hogy történt-e jogsértés, bennünket köt a bíróság döntése. A kormányzó erőnek az ítéletre adott válaszában szó sincs arról, hogy Magyarország elismeri, hogy az elítélteket is megilletik az alapvető emberi jogok, és e jogokat biztosítja számukra. A kormányoldal az általunk vállalt kötelezettségekről szót sem ejt, politikai nyilatkozataiban nyoma sincs a bíróság iránti tiszteletnek. Egy esetleges jogorvoslat szabadságharcként, a független bíróság beállítása politikai szervezetként azt tükrözi, hogy a magyar kormányzó politikai erő számára nem csupán az emberi jogok nem élveznek különösebb tiszteletet, de általában sem fogadja el a jog uralmát, ami, saját alkotmányos szabályaink mellett, alapvetően ellenkezik az Európa Tanácsban való tagságunkkal is.
Ugyanebben a témában Uitz Renáta – ugyancsak kitűnő – cikkét e heti nyomtatott kiadásunkban olvashatja.
