A verés, a bántalmazás, az alázás mindig ott volt

  • Kiss Noémi
  • 2021.11.06 13:53

Publicisztika

Akkor még, a nyolcvanas években másképp használtuk ezt a szót. Az erőszak pozitív, ösztönző jelentéssel bír. Inkább az erőn a hangsúly – erőnléti erőszak, a tréningben kitartást jelent és elszántságot, ami a sportoló alapmotivációja. Önmagad megerőszakolását, legyőzését.

A gyerekkorod megerőszakolását. Nyerni, elérni valamit, hajtani, jó állóképességgel felkészülni egy versenyre és bejutni a döntőbe. Az uszodai erőszak másik, negatív jelentésének nincs nyelve. Nem lehet és nem lehetett róla beszélni, így hallani sem, halk nyüszítés, csak kis sikoly volt. Hogy volna, hogy egyáltalán létezne, nem észlelték. Tudták, hogy van, de az nem rossz erőszak volt. Ami mégis rossz erőszaknak tűnt, egyhamar bagatellé vált. A sunyi erőszak így némul el.

A verés, a bántalmazás, az alázás. Pedig nagyon is ott volt. Még erősebb, még bántóbb ez az erőszak, hisz el van tagadva. Felismerni, észrevenni alig akarja (meri) valaki. Aki észlelte, azonnal szépítette, így tartozott mindez az uszoda természetes világához. A magyar úszás csodájához.

Egy szabályozott versenyen elért komoly eredmény olyan dicsőséggel járt akkoriban, ami szabad utazást, tréningruhát, olimpiai mackót, pénzt és határátlépést jelentett. Úszónak, edzőnek, masszőrnek, sportorvosnak egyaránt. A szabadulás hamis mámorát. Voltak túlkapások, de azoknak nincs jelentősége, hiszen nagy feszültségben él a sportoló. Túllépés a keleti blokkon, úgy, hogy a verseny dicsőségét a blokk kemény törvényei is honorálják. A testen elkövetett fenyítés államérdek, dicsfény, nem seb; a fájdalom elúszik, láthatatlan titok marad, belsővé tett baj – az intimitás zárt világában maradó rossz érzés, amit a sportoló úgyis elfelejt. (Pedig a test sosem felejt! Hah.) Ha pedig nem felejtené el, nem szívesen beszél róla, hallgat, mint a sír, mert szétforgácsolja az eszményt és a belső szabályokat.

*

Az úszást 1988-ban hagytam abba. Két évtizeddel később, amikor irodalmárnak és szociológusnak tanultam Miskolcon, egy konferenciára készültem. Elhatároztam, hogy Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvével szeretnék foglalkozni. Polcz Alaine elbeszélése 1991-ben jelent meg, tehát már a rendszerváltás után. Mészöly Miklós felesége memoárjában a II. világháborúban rajta elkövetett nemi erőszakról beszél meglepően tárgyilagos, tiszta és pontos nyelven. A tragédiát művében nemcsak a német és a szovjet katonákkal kikényszerített közösülés okozza, az elbeszélés minden egyes mozaikdarabkája az erőszak fényébe kerül: egy egyoldalú házasság; a férj kíméletlensége; a beteljesületlen szerelem; majd a menekülés Kolozsvárról. A csákvári bujkálás és a miniatűr emberi konfliktusok, valamint az elbeszélés kitüntetetten megrázó része egy lelkész lesz, aki a nőt betegágyán molesztálja. A könyv elolvasása rendkívül megrázó és egyedülálló élmény volt számomra. Azonosultam a beszélővel, ráadásul abban az időszakban mesélte anyám, hogy a mi családunkban is előfordult ilyesmi. Addig erről soha, semmilyen körülmények között nem beszéltünk, a hallgatás oka a szégyen. A szégyen hálószobatitok.

Gyerekek az uszodában

 
Gyerekek az uszodában
Fortepan.hu
 

Különös módon az erőszakról szóló narráció egésze nem törekszik valamiféle cél felé, mint általában az a történelmi memoárokban megszokott. A hagyományos önéletírások vagy emlékiratok formája rendszerint a fejlődésregények narrációját követi, itt viszont az elbeszélő szimplán kibeszél, hangot ad annak, ami történt vele. Sorolja az eseményeket a vallomásában. Inkább jeleneteket alkot, legalábbis jeleneteket rak egymás mellé, amin keresztül a háború néhány hónapja, mint egy film pereg le előttünk. A befejezés sem zárja le az utat, nincs tehát kijárat a semmibe. Ezért nincs is tulajdonképpen vége a könyvnek. Az elbeszélő a jövőt sem tekinti valamiféle végpontnak, kifutásnak. Nekem ebből az volt a legfőbb tanulság, hogy ennek, így, nem lehet vége. A nyitott vég azt jelenti, hogy az erőszak folytatódik. Vagyis valamilyen aktív módon meg kell tanulnunk az erőszakról beszélni. Be kellene avatkozni.

*

A nemi erőszakról szóló elbeszélések személye – vagyis az áldozat – kevésbé törekszik önmagát, jellemét és tudatalattiját egységes egészként felfogni. Még kevésbé akarja azt ilyen reflektáltan, hiszen tisztában van annak lehetetlenségével. Ehelyett, és talán épp ezért, sikerül neki a saját szemszögén keresztül a kollektív emlékezetet kiegészítenie, vagyis a hivatalos történelemelbeszélést módosítani bizonyos rajta elkövetett események szimpla kimondásával.

Hogyan beszéljünk hát az erőszakról? Van-e hozzá nyelvünk?

Évekkel később, amikor Simon Andrea sportújságíró megkeresett, hogy beszélgessünk az úszásról (akkoriban jelent meg Szepesi Nikolett botrányos könyve), szavakká vált számomra, hogy az életem egyik rejtett, elfojtott időszakában nagyon is jelen volt az erőszak – méghozzá az uszodai erőszak. Negatív előjellel. Hétéves koromtól tizennégy éves koromig versenyszerűen úsztam. Csapattársunk, Egerszegi Krisztina 1988-ban Szöulban tizennégy évesen olimpiai aranyérmet nyert 200 méter háton, olimpiai és Európa-csúccsal. S bár mindenki lelkesen és mámorosan fogadta ezt, most, felnőttfejjel, amikor elviszem két pici gyerekemet az uszodába, nem tudok felhőtlenül beleszagolni a klóros vízbe. Mindig van egy kis szorongás, a torok keserű lesz, a nyelés nehezebb. Hogy ezek a megszerzett érmek – akár egy országos bajnoki döntő vagy váltóban szerzett ifjúsági arany – nem a vitrinben lógnak, hanem valahol a pincénkben hevernek, a használt játékok között, annak nyomós oka van. De nem nevezném szerénységnek.

Az uszoda zárt világában természetes, köznapi esemény volt az erőszak, amit csak felnőttfejjel értettem meg – mert ez már az a bizonyos másik, sunyi „erőszak”. Ez az erőszak nem biztat, dicsér vagy támogat, hanem fenyít és rettegésben tart, feudális és patriarchális, tehát a jelentése is más kell, hogy legyen. Nem a fegyelemhez, a kemény munkához tartozik, hanem a rossz neveléshez. E nevelés pedig megkérdőjelezhetetlennek tűnt. Nem kérdeztünk és beszélgettünk róla, egy szót sem vesztegettünk rá.

Simon Andreával a Városligetben találkoztunk, sétáltunk, beültünk kávézni, aztán másnap újra felkeltem, elvittem óvodába a gyerekeket, és arra gondoltam, írok Andinak, hogy nem szeretném, ha közölné a lap (a vs.hu) a beszélgetésünket. Nem szeretnék emlékezni, megbántani, visszaütni, még mindig félek a szavaktól és tartok az emlékektől, magamban pedig most jobbnak látom feldolgozni ezt, mint a nyilvánosság előtt rinyálni. Teltek a hetek, nem hívtam, ő sem hívott. Na, elfelejtette, gondoltam. Aztán egyszer csak ott volt a postaládámban a beszélgetésünk, egy szóbeli, rövid mondatokból álló, világos szöveg, akárcsak az Asszony a fronton. Ennek nem lehet más a nyelve, csak közlő, mellérendelő. Így volt, ilyen volt az uszoda és a fenyítés. A sport és a gyerekek világa a ’80-as években. A cikk megjelent. De végig kérdés maradt bennem, változott-e ez a rendszer? Mi van a mai gyerekekkel, akik sportolnak? Hogy beszélnek velük az edzők? Hogy épül fel az úszósport felelős vezetősége? Kinek lehet szóvá tenni bármit? Ha jelen van, észrevesszük-e az erőszakot? Ezt a sunyi genyát?

A rendszer gerincét egyenesíti ki a törzs – az már mindegy, milyen áron.

Mert a testi fájdalom, a durva szigor és a feltétel nélküli alárendelés a dicsőség elfogadott mellékterméke volt a szocialista és a szovjet sportban.

Ahogy az úszástól búcsúzó Darnyi Tamás mondta 1994-ben Gyárfás Tamásnak adott tévés interjújában: „Elcsattantak pofonok”, ez volt a módszer. „A papucs az egy puha anyag, voltak annál keményebb dolgok is. A partvisnyél.” Lógós gyerekeknél komoly verések voltak. Az a kérdés, tette fel magának is a kérdést a többszörös olimpiai bajnok, „hogy a fenyítésre szüksége volt-e a gyerekeknek? Hogy lehet-e másképp eredményt elérni? Vannak országok, ahol ez elfogadhatatlan lenne.” És ekkor Darnyi is megbotlik, hangja elcsuklik, keresi a szavakat: Tamás bácsitól nagyon sokat kaptam. Szenvedélyesen szereti és tiszteli az edzőjét. Nekünk Kiss László volt az apa. Az edzésnaplók a világon egyedül­­álló könyvek – Széchy Tamás módszerét külföldről is „csodálták”. A csoda neve pedig a magyar úszás.

A Kiss László-ügy kapcsán még mindig azok a kérdések foglalkoztatnak, hogy lehetne úgy tanítani úszni, sportolni a gyerekeket, hogy ne legyen benne erőszakosság. Vagy hogy észrevegyük az erőszak sunyiságát. Azt a vékony határt, ahol a verbális vagy a fizikai nevelés bántalmazássá válik. Az edzőnek biztatni, dicsérni és támogatni kell – ezt könnyű kimondani, de mi van a gyakorlatban? Sajnos a gyakorlatban a felmérések szerint ma is jelen van az erőszak és a bántalmazás, és különösen rossz a helyzet az úszósportban. A változás egyik feltétele volna a Kádár-rendszer erőszakolt sporteszményeinek és edzői módszereinek a lebontása. Ma, amikor hetente járunk a gyerekekkel az uszodába, mi, szülők már végigülhetjük az edzéseket – a hang, a párbeszéd sportoló és edző között sokat változott a 80-as évek óta. Az uszoda világa – legalábbis látszatra – nyitottabb lett. A valóságban komoly tabuterhek nyomják a medence csempealját.

Úgy tűnik, és erre mutatott rá ez az ügy, hogy

a nők és általában a gyerekek, a versenyzők bántalmazása nincs egyértelműen elítélve a mai magyar úszósportban. Az ilyen magatartás mintegy része az élsportnak.

 

Sőt, az erőszak kapcsán sokkal inkább az áldozathibáztatás a jellemző reakció. Márpedig addig, amíg a sportvezetés – a piramis férfias csúcsa – döntéseit e régi beidegződések (és e régi módszerek emberei) irányítják továbbra is, ezután már egészen biztosan nem fogunk tudni a csodálatos magyar úszásról beszélni és teleírni az újságokat.

Kiss Noémi legfrissebb nyilatkozata az edzéseken történt bántalmazásokról itt olvasható:

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk