Hangnemet vált a Petőfi Rádió, hogy ellensúlyozza a nemváltást

Avagy miről dalol az új Petőfi, és hova úsztatja a magyar kultúrát Demeter Szilárd?

Habár emlékezetes gázkamrázós kiborulása óta azt ígérte, jól fog viselkedni Demeter Szilárd, a PIM, illetve PIÜ, azaz PKÜ, jobban mondva az MKA vezére (ezeket majd később kifejtjük), szerencsére ez közel sem azt jelenti, hogy hallgatásba burkolózna. Bár kétségtelen, hogy megritkultak a Mandineren az általa jegyzett humoreszkbe oltott propagandacélú mikroesszék, mégis, ha egy jót lehet komcsizni épp, azt nem hagyja ki a kulturális szféra kis nagyembere.

A napokban két irányból is visszhangzott a mondanivalója: egyrészt Béli Ádám kollégájával karöltve bejelentették, hogy (ismét) megújul a Petőfi Rádió (és csatolt részei), másrészt az általa gründolt Magyar Kultúráért Alapítvány térfoglalását aládúcoló mandineres interjúban is mondott ezt-azt. Egyikben sem volt sok köszönet, igaz, sok újdonság sem.

Alighanem kevesen vannak azok a szerencsések, akiknek most kellene bemutatni Demeter Szilárd tevékenységét, ők, ha idáig eljutottak, ne olvassák tovább, menjenek és élvezzék ezt a szép, esős őszi napot.

Aki már tapasztalt ezt-azt a demeteri dinamikából, annak mondjuk, hogy a sok mindent igazgató igazgató továbbra is azt csinálja, amivel a kezdetekben a szívünkbe zártuk: végtelen nagy blődségeket nyilatkozik, hogy azok farvizén a maga kis machinációit különösebb zavartatás nélkül el tudja végezni. Mindezt úgy, hogy az aktuális kampányretorikát is kiszolgálja teljes mellszélességgel. Illetve úgy, hogy mindeközben mondjon ezt is, azt is, kiszóljon ide is, oda is, ügyelve rá, hogy véletlenül se lehessen eligazodni rajta. Hiszen nem is az a cél, hogy tegyük fel, világos kultúrpolitikát folytasson, hanem, hogy minél több területet, szervezetet, ingatlant, forrást és titulust felszippantson – jól fognak azok még jönni nehezebb időkben.

Mondunk példát is az igazgató szellemi cikkcakkjaira: a Petőfi Irodalmi Múzeumba felülről történt benevezése után az állománygyűlést azzal indította, hogy ő 110 százalékig orbánista (vagy lehet, hogy 120-at mondott, részletkérdés). Aztán kisvártatva kijelentette, neki csak a teljesítmény számít, a politikai elfogultság nem. Majd azt is mondta, hogy aki politizál, nem jöhet be a PIM-be, de ugyanakkor a PIM léte szerinte eleve egy politikai „statement”. Na most akkor mi van?

Hasonlóképpen arról is szónokolt már nem egyszer (sőt, unalmasan sokszor), hogy számára az magyar író, „aki magyarul ír magyar olvasónak, és azt akarja, hogy száz év múlva is magyarok olvassák”. Vagyis azért szépen megmondja, ki milyen legyen. Magyarhírű kontra világhírű, ahogy emlékezetesen talajközeli gondolatfutamában kifejtette. Mindezek után azonban azt is leszögezte már egynéhányszor, hogy nem akarja megmondani senkinek, hogy mit és hogyan írjon (illetve zenéljen, fessen stb.). Ellenben a minap mégis megmondta mégpedig az általa sokszorosan nem értett kortárs líra kapcsán: „A kultúra funkciója szerintem elsősorban az identitás által biztosított immunrendszer erősítése. Ezt az üzenetet nem lehet érthetetlenül megfogalmazni.”

Tehát írók, írjatok érthetően (akármit is jelentsen ez), és írjatok az identitás által biztosított immunrendszer erősítésére. Ez már eleve úgy lett kitalálva, hogy ne jelentsen semmit. Csak hát a semmit is meg kell magyarázni, ugye, ilyen ez a kultúrkomisszár-biznisz. Demeter hangja ellenben nem remeg meg, hanem kifejti – most épp a Petőfi Rádió kapcsán, máskor más miatt – hogy miről is van szó.

Vagyis az „identitás által biztosított immunrendszer erősítése” lenne a Lánchíd, a gyengítése meg az óvodásokank propagált nemváltó műtét. Hát nem világos?

Eredetiben így néz ki a dolog: „Kétszáz évvel ezelőtt még voltak saját válaszaink a világ kérdései­re. Magyarul néztünk a világra. Ennek legerősebb szimbóluma a Lánchíd, ami közadakozásból, a kor legmagasabb technikai színvonalán épült, s átadása óta Magyarország jelképe.” Itt a válasz egyébiránt a Nyugat aberrált elveit firtató újságírói kérdésekre született, hiszen, ahogy Demeter mondja: „Mindeközben, ahol az iskolákba szabad bevinni az efféle érzékenyítést (a nemváltó műtétek iránt – a szerk.), ott négyszázszorosára nőtt az ilyen műtétek iránti igény.” De miért pont négyszázszorosára, honnan ez a statisztika, és ha már merünk nagyot álmodni, miért nem hat- vagy nyolcszázszorosára, vagy mindjárt ezerszeresére inkább?

De lépjünk tovább, ugyanis, ha értelmezni szeretnénk Demeter gondolatmenetét, azt mondhatjuk, a Nyugat hatásával szemben nekünk a magyar Lánchídra kell figyelnünk. Vagy valami ilyesmi, fejtse meg ennél pontosabban a drága igazgatóúr pszichológusa. Mindehhez csupán annyit tennénk hozzá, hogy nevezett híd építője egy bizonyos Clark Ádám volt, aki legalább annyira mondható magyarnak mint mondjuk May Károly vagy Verne Gyula. Ezek a dolgok egyszerűen nem így működnek, illetve így nem működnek, már elnézést.

Röviden térjünk vissza még a Petőfi Rádióhoz. Bejárta a sajtót a hír, hogy elküldtek néhány embert, és hoztak helyettük néhány másikat. Ez így szokott lenni. Amikor Harsányi Levente bekerült a Petőfibe, akkor valaki más került lapátra, most meg ő. So it goes. Demeter és Béli (ő a tévé felől jött, de most már tök elmosódtak a szerepek, mindegy is) legyártatott még bónuszba’ néhány új station voice-ot (Maday Gábor és Győrfi Anna hangján) meg szignált (ezt Walla Fanni danolja, de érdekes ez? nem, ugye.), ettől majd biztos marhára fiatalos lesz a csatorna, meg nemzeti. Nemzetifiatalos. Láttuk már ezt oda és vissza is, a szignálozást egy időben maga Ákos is űzte a Kossuthon, oszt’ abból is mi lett?

Tehát egyrészt azért kell most itt profilt igazítani, mert egyfelől nem volt eléggé nemzetiidentitás immunerősítő vagy milyen a csatorna, másfelől meg nem volt elég fiatalos. Most majd lesz mindkettő, nyilván. Közben a rádió (és a hozzá tartozó tévé) át lett költöztetve a PIM-vezér kedvenc rendezvényhelyére, az A38 hajóra, amit rossz nyelvek szerint úgyis felúsztatnak majd hamarosan a Hajógyári-szigethez, az egykori Vizoviczki- maholnap Demeter-birodalom partjaihoz. Minden a helyére kerül.

„Ezek szerint a Petőfi Irodalmi Múzeumnak tévéje és rádiója lesz?” – kérdezi minderre nem ám az ellenzéki sajtó, hanem a házilap, a Magyar Nemzet újságírója. És a válasz Demetertől: „Petőfinek lesz!” Hát, így megy ez, kérem.

Mindeközben azért érdemes emlékeztetni arra is, hogy volt már saját monstre tévéműsora Demeternek, szintén az A38-ról nyomatták, nem is győzött utána bocsánatot kérni a főigazgató, mert a rosszul (vagy túl jól?) castingolt vendégek olyanokat találtak mondani, hogy: „Ha nem öltél meg legalább egy németet, már elvesztegetted azt a napot.” Továbbá: „Nagy lehetőséget szalasztott el Európa a békésebb jövő felé vezető úton a németség teljes likvidálásával.” Ennek a műsornak azóta a helyét sóval hintették be, de majd a Petőfi rádió/tévé biztosan ügyesebb lesz ebben is. Alighanem erre céloz Béli igazgató úr is, amikor a fiatalokkal kapcsolatos műsorpolitikájukat a nyugati métellyel szemben fogalmazza meg úgy, ahogy azt bármelyik kommunista KISZ-titkár vagy tanácselnök is megirigyelte volna: „Alattomos módon hálózzák be a fiatalokat. Aztán olyan érzékenyítő tartalmakkal oltják be őket, ami komolyan megzavarja az érzelemvilágukat.”

De megintcsak nem ez a lényeg, mert hát milyen az a fiatal, akit evvel fel lehet tüzelni? Ha így akarnak az x-től lefelé bármilyen generációt megszólítani, isten áldását kérjük a próbálkozásukra. Tolják csak szépen ebbe a könnyűzene társadalmasítására szánt tízmilliárdokat, meg az irodalom népszerűsítésére leakasztott jóval kevesebb, de még mindig többmilliárdos apanázst.

Ami érdekesebb ennél, az a dolgok ki-, illetve beszervezése mindeközben. A szösszenetünk elején jelzett PIM-PIÜ-PKÜ és MKA képződmények ugyanis épp azt végzik el a kultúra területén, amit az egyetemi alapítványok végrehajtottak a felsőoktatásban. Kivenni állami kézből és betenni alapítványokba mindent, nehogy aztán egy véletlen beálló kormányváltás után maradjon a magyar államnak bármiféle kulturális infrastruktúrája. A Petőfi Irodalmi Múzeum, és a mellé rakott Petőfi Irodalmi Ügynökség, illetve a helyébe léptetett szélesebb hatókörű Petőfi Kulturális Ügynökség így zabálta be az irodalmi intézményrendszert. Majd erre jött rá a Magyar Kultúráért Alapítvány (főnöke Demeter, micsoda meglepetés!), és ez most már kisgömböcként töm magába dunaparti palotától Széchényi Könytáron át alkotóházi hálózaton keresztül fordítástámogatási irodáig és jazz-szalonig mindent.

Hogy ehhez mostantól a főkomisszár kedvenc hajójáról egy áramvonalasított (bár eleddig sem volt épp érdes a felülete) rádió új szignálja is felcsendül immár, valljuk be, nem olyan nagy dolog. Csak épp az egész életünk így múlik szépen el.