A kulturális élet színe-java még mindig a késő kádári elosztási gyakorlatokban és struktúrákban rögzült rutinokban lubickol. Még mindig az államtól, az udvartól, az éppen pozícióban lévő újraelosztóktól várják a vazallusok a jussukat. Mert megérdemlik!
Feltűnt valakinek? A kampány során senki sem vette szájára a "kultúrát". Rendben, egyszer-egyszer elhangzott, hogy politikai kultúra meg európai kultúra - de a magyar kultúra állapotával, szükséges reformjaival és támogatásával a pártpolitika egyszerűen nem foglalkozott. A választási programok természetesen egy-egy rövidebb pontot szenteltek a kérdésnek, ám ezek a kötelező körökön kívül alig mondtak valami lényegeset (főként az SZDSZ javasolt érdemi lépéseket, bár azok is csak valami zanzának tűntek). A kampány főszereplői a "nagy" kérdéseket rakták a retorika és az akciók középpontjába. A kultúra elsikkadt, de például a környezetkultúra és -védelem sem került napirendre. A panaszkultúrára (is) rímelő üzenetek között ezeknek nem volt helyük.
*
Vélelmem szerint a kultúra lehetett volna a választási programok egyik kiemelt fejezete. Nem reprezentatív fesztiválkodásra gondolok. Hanem arra, hogy a pártok kimondhatták volna: a kultúra segítségével javíthatjuk az életmódunkat, a kulturális együttműködésekkel európaibb ország lehetnénk, a befogadó és "hódító" kultúránkkal jobban járnának közösségeink és közérzetünk is. Noch dazu: a kultúra révén a versenyképesség is növekszik. Tévedés az, hogy egyszer csak versenyképes lesz az ország, majd utána fejlesztjük a kultúrának nevezett színes halmazt, mint bokrétát az ország kalapján. Hanem először kell a kulturált társadalom, amely tájékozott a maga módján, s ezáltal versenyképes is, akár itthon, akár külhonban. Hoszszú távon ugyanis mit érünk azokkal a baromi versenyképes szak-emberekkel, akik alig hordoznak valamit a hétköznapi és nyelvi kultúrájukban? Akik egy sikeres üzletkötés utáni fogadáson egy szót sem tudnak szólni mondjuk a zenei kultúráról, csak néznek bután a lazac felett?
*
Ha már így alakult, érdemes fontolóra venni, hogyan kezelje az új kormány a magyar kultúrát, milyen módon fogjon a reformhoz - azaz milyen kulturális politikát valósítson meg. Tudjuk, hogy van magyar kulturális stratégia, ám sem a korábbi tervezet, sem pedig az idén elkészült tanulmány nem lett a gyakorlati cselekvés része. Mint az új stratégia egyik szerzője azonban nem a múltat firtató "miértre" szeretnék koncentrálni, hanem a jövőt érintő "hogyanra".
Mert sok múlhat azon, ha elmaradnak a valódi reformok a kultúrában, ha a társadalmi integrációhoz szükséges kulturális biztosítékok továbbra is egy régies és gyakran feudális rendszerben maradnak. A kulturális élet színe-java még mindig a késő kádári elosztási gyakorlatokban és struktúrákban rögzült rutinokban lubickol. Még mindig az államtól, az udvartól, az éppen pozícióban lévő újraelosztóktól várják a vazallusok a jussukat. Mert megérdemlik! És ha valóban nemzetközi színvonalú és meghökkentő újítók jönnek, mi több, intézményesülni szeretnének, akkor a rendszerek jó ideig nem tudják kezelni az innovációt. Vagy a pályázatát nem tudja befogadni egyik kuratórium sem. Sajnos.
Többek között ezért is kell végre az asztalra csapni és eldönteni: akarunk-e igazi reformokat - mert ez nemcsak egy kormányzat felelőssége, hanem társasjáték -, vagy tovább maszatolunk? A hagyományra és szokásokra hivatkozva fennmarad-e a megkövesült struktúra, vagy lesz-e elég bátorságunk ezek helyett egy élettel teli kulturális környezetet fabrikálni? Vessük tekintetünket a következő másfél évtizedre, s ilyen perspektívában gondolkodjunk a reformokról, amelyekre nem a nullpontról kell készülődnünk.
Az új kormány számára a kulturális politika jelentős részben társadalompolitikai feladat: elő kell segítenie az igazságosabb részvételt a kulturális fogyasztásban, és több esélyt kell biztosítania az alkotók, a közösségi megmutatkozás és a tehetségek számára. Nem elég azon lírázni, hogy a magyar ember egyre több időt tölt a tévé előtt, és a plazakultúrák világában vesztegeti a szabadidejét: át kell gondolni, milyen kulturális közösségi programokat, versenyeket, fejlesztéseket kell meghirdetni, milyen szolgáltatásokat, eszközöket kell megerősíteni.
A kultúra állapota, csakúgy, mint a köztársaságé, nem kizárólag az államon múlik. Pillanatnyilag azonban arra van reális esély, hogy a reformok elsődleges kezdeményezője és kivitelezője az új kulturális minisztérium legyen - nem az NKÖM, hanem a KM. A civil társadalommal párbeszédképes új KM közvetíthet, akadálymentesíthet és szolgáltathat. A hatékonyabbá karcsúsított apparátussal teremt esélyt a kultúra révén, mozdítja elő a társadalmi újraegyesítést az elszegényedett rétegek és romák körében, kezd még több párbeszédet a fiatalokkal, részben a kortárs kultúra, részben a művészeti oktatás forszírozásával, és folytat nyitott kulturális diplomáciát, elsősorban a térségünkben és Európában. Hogy e célokat elérje, az átszervezésen túl meg kell valósítania, hogy a tárca a jelenlegi gondnoki-kifizetőhelyi állapotából kimozdulva sokkal kiegyensúlyozottabban támogassa az intézményeket és a programokat, s felszámolja a párhuzamos és értelmetlen rendszereket.
Az átvilágítás és átszervezés folyamata bátorságot és szigort igényel. Bátorság kell a tabukkal való leszámoláshoz, az erős lobbikkal való szembeszálláshoz, de ahhoz is, hogy többéves garanciát és nagyobb szakmai-gazdálkodási mozgásteret kapjanak a kiválasztott feladatok, illetve intézmények. Az elkövetkező évek során határozottan állást kell foglalni az állami gondoskodás mértékéről és határairól - az automatizált kifizetések és a velünk élő paternalizmus helyett. Nagyobb szigorúságot kell meghonosítani az előirányzatok szakmai nyomon követése, monitorozása, a pályázati eljárási szabályok betartatása terén. Szükség esetén precedensekkel kell bizonyítani, hogy a kiemelt gondoskodás csökkenthető, átcsoportosítható, még a hagyományos nemzeti intézmények körében is.
Az átláthatóságot és kiszámíthatóságot meghirdető kulturális politika nyilvánvalóan hozhat felzúdulást. Mert nem a szokásjog alapján fizet ki százmilliókat például az alig változó műsorrendű játszóhelyeknek, hanem csak a monitorozott és a fejlesztésben részt vevő intézményeknek juttat állami támogatást. A minisztérium persze továbbra is fenntart és működtet intézményeket, és ellátja a jogszabályokban meghatározott kulturális feladatokat. Nem dózerolja le és hinti be sóval a hagyományosnak nevezhető struktúrát, csak színvallásra és döntésre kényszeríti. Megalapozott és számon kérhető (modernizációs) terv elkészítését írja elő minden intézményének, s a párbeszédek és ellenőrzések dinamikájában hozza létre az új kulturális hálózatot.
Az új szerkezethez csak széles körű átvilágítás után juthatunk el. A következő hónapokban át kell tekinteni mindazon kulturális intézmények körét, amelyekben a központi költségvetési támogatás meghaladja a 25 százalékot. Az átvilágítás célja egyértelmű: föl kell tárni a kulturális intézménytámogatás körében a fő célok sérelme nélkül megtakarítható összegeket. Ezután az arra érdemes értékek és feladatok számára a korábbinál nagyobb biztonságot és perspektívát kell nyújtani, és ki kell alakítani a szakmai önállóság és a gazdasági felügyelet kívánatos egyensúlyát. Nem egyszeri áttekintésről van szó, hanem az intézmények állami támogatásának kezelését érintő re-formértékű váltásról. A folyamat beindítása és későbbi működtetése a mostaninál ütőképesebb szervezeti kapacitást igényel a kulturális tárcán belül, és feltételezi az intézményi partnerséget is.
*
Az új kulturális hálózat lényege a decentralizáció és a regionalitás: a kulturális igazgatás és működés súlypontja átkerül a régiók szintjére (a leendő hét régióban gondolkodva). A változások konkrétan az örökségvédelem (műemlékügy, régészet), a közgyűjtemények és a közművelődés területeit érintik, de ki kell terjeszteni a művészetekre is (pl. a Nemzeti Kulturális Alap, az NKA egyes funkciói a régiókba telepíthetők). Fejleszteni kell a kistérségi programokat, ezek jogi és gazdasági keretei mellett a kistérséghez tartozó települések közös pályázatainak lehetőségét. A regionális fejlesztési tanácsokban pedig erősítendő a kulturális jelenlét. A döntések szintjének átrendeződése nemcsak demokratikusabb és közelebb áll a helyi gyakorlatokhoz, hanem csökkenti a kiadásokat is.
Időről időre felvetődik az NKA átalakításának kérdése: most itt az idő a valódi reformra. Az alap elsősorban a független, civil kulturális akciókat támogatja, és mint ilyen, óriási felületen érintkezik a társadalommal. Elsődlegesen programokra irányul, de kisebb intézmények és egyéni alkotók számára is a működés egyik biztosítéka. Az NKA feladatait ehhez a realitáshoz kell igazítani. S innentől kezdve akár pontokba szedve sorjázhatnak a feladatok: föl kell emelni az elnyert összegek működésre fordítható hányadát; föl kell oldani a beruházásra vonatkozó teljes tilalmat; bonyolíthasson az NKA is fejlesztési jellegű pályázatokat egy új, transzparens rendszerben. És így tovább. Mindez indokolja az alap forrásainak a bővítését. A kulturális járulék, az NKA pénzügyi alapja a technológia fejlődésével új tartalomhordozókra vethető ki. Vagy más lehetőség: Európa számos országának mintájára a szerencsejáték-bevételek adott hányadát az NKA-hoz kell irányítani. És amit el szoktak felejteni: a miniszter nem csupán törvényességi felügyelője az alapnak. Azért is felel, hogy az NKA - az autonómia feladása nélkül - a kormányprogramnak a kultúrára vonatkozó elveivel összhangban jelöli-e ki saját céljait. Ezzel összefüggésben kell csökkenteni a miniszteri keretet.
Belementünk a részletekbe. Persze érdemes elidőzni egy olyan szervezetnél, melynek legalább 10 milliárdos a költségvetése, és ezernyi kapcsolat fűzi a társadalomhoz. Az NKA példája egyúttal azt is mutatja, finoman kell hangszerelni a reformok folyamát, hisz van, ahol rögtöni intervencióra, van, ahol aprólékos egyeztetésre kell sort keríteni.
A közművelődési rendszerben lévő párhuzamosságokat például egész ütemesen fel lehetne számolni: a "vasat" és "drótot" összekapcsoljuk, majd ki kell tölteni kulturális, mi több, interaktív digitális tartalmakkal. Magyarországon 2671 önkormányzati művelődési ház van (a közösségi terek és a nonprofit kulturális szervezetek száma is közel ezer). Az érdekeltségi rendszerek kidolgozásával kedvezményes hitelkonstrukciókat kell elindítani a helyi infrastrukturális fejlesztésekre és beruházásra, hogy valóban kulturális találkozóhelyek lehessenek e helyszínek. Hasonlóképpen gyorsan neki lehet fogni a befogadó színházi hálózat megszervezéséhez, hiszen konkrét, a szakma által kidolgozott tervek vannak rá. A magyar színházi életre több mint 14 milliárd forint állami támogatás jut évente (amibe a sokat látott Operát még csak bele sem számoltuk) - ennek tö-redékéből megvalósítható a befogadói rendszer.
*
A kultúra olyan sajátos áru, amelyet nem bízhatunk egészében a piacra. Kultúránk egyedi, globálisan nem "piacképes" elemeit - mint az anyanyelvünk - továbbra is állami eszközökkel kell védenünk. S eközben szeretnénk elérni, hogy egyre kevesebben csüggjenek az állam emlőin, szótlanul.
Tehát konszenzus kell. Ezért a most meghirdetett reformkornak 21. s nem 19. századi értelmet kell adni: ha egy tudatosan végigvitt reformszakaszban olykor forradalmi is a helyzet, el kell jutni a kiegyezésig. Mert tudjuk, a kiegyezés teremtheti meg a bezárkózás utáni nyitottságot, a modernizációt és majdan a társadalmi kohéziót.
A szerző a CEU oktatója, Bozóki András kulturális miniszter tanácsadója.
