A Fidesz aktivistái és szimpatizánsai körében már a második forduló éjszakáján kialakult a viszonylag egyértelmű álláspont, hogy Orbán Viktor pártja a választást Mikola István és részben Semjén Zsolt miatt veszítette el. Õket emlegették első lendületből az elbukott budapesti egyéni jelöltek; Mikola szinglihordázása és az ötmilliós szavazatimportról szóló eszmefuttatása fölött borongtak a kampányban (szocia-lista és liberális kollégáikhoz hasonlóan) tényleg a lelküket kitevő aktivisták. A Fidesz és a KDNP megválasztott képviselőinek első munkaértekezlete után aztán Deutsch-Für Tamás nyilvánosan is hangot adott annak a kritikának, ami az ülésen állítólag Semjén és Mikola kijelentéseivel szemben megfogalmazódott. Afölött könnyen napirendre térhetünk, hogy az összes, általunk fellelni bírt szemtanú szerint a népszerű kommunikációs guru nem mondott igazat. Ám a Fidesz vereségéért Mikolát és Semjént kárhoztató jobboldali híveknek nincs igazuk. Érvelésük nagyjából annyira helytálló, mintha a Kádár-rendszer bukásáért Grósz Károly fehérterrorozását vagy a Szakszervezetek Országos Tanácsának balos elhajlását tennénk felelőssé.
A zavaros gondolkodású Mikola, valamint a koherens világképpel rendelkező, zárt logikai rendszerben mozgó Semjén szereplése nem okozója, hanem tünete a jobboldal válságának.
Sem Mikola miniszterelnökhelyettes-jelöltsége, sem a Fidesz és a KDNP választási szövetsége nem következhetett volna be Orbán Viktor döntése nélkül - ami pedig a kontroll nélküli elnöki hatalomgyakorlásnak, a Fidesz 2003-as "újjáalapítása" után megteremtett feltételeinek a következménye. Ma már - többek között a Fidesz-vezetés belső bírálatát névvel egyedül vállaló Illés Zoltánnak köszönhetően - közismert: Mikola jelöléséről nem csupán a közvélemény és a Fidesz választmánya, de a legszűkebb vezetés tagjai, valamint a "szövetségesek" vezetői is csak március 12-én, a választmányi ülés előtt néhány órával értesültek. Orbán azonban megtette, mert megtehette, hogy nem "egyenrangú szövetségese", a KDNP elnökét, de nem is a Fidesz elmúlt években legmegbízhatóbban teljesítő vezetőjét, Áder Jánost "javasolta" az országos lista második helyére, hanem a nagypolitikába általa visszahozott Mikolát. A választmány berzenkedett, majd bólintott - és az elnök újfent fölmosta pártjával a padlót.
Ha ekkora megrökönyödést nem is, de némi értetlenséget azért szült a KDNP formálisan egyenrangú szövetségessé tétele és szerepeltetése a szavazólapon. Pedig Semjén Zsolt - aki a kilencvenes évek Orbán-Torgyán vetélkedé-sének esett az áldozatául - a katolikus klérus messzemenő támogatásával, a Fidesszel szembeni masszív érdekérvényesítésnek köszönhetően tetőtől talpig újjászervezte pártját, amely ma 500 alapszervezettel és 15 ezer taggal a harmadik legszervezettebb politikai erő Magyar-országon; ráadásul most már saját parlamenti frakciója is van. Ám mindezt aligha hozhatták volna tető alá, ha a Fidesz - első pillantásra megmagyarázhatatlan módon - az elmúlt években nem engedett volna a katolikus egyházi vezetés nyomásának, és nem hagyott volna (újra) felnőni maga mellett egy kétségkívül szatellitpártnak szánt, de e szerepéből a választás után azonnal kilépő világnézeti politikai erőt.
Arra a kérdésre, hogy miért tett ilyet Orbán Viktor, valószínűleg ugyanott kereshetjük a választ, ahol Mikola villámkarrierjének a magyarázatát leljük: a magyar jobboldal krónikus ideológiai zűrzavarában.
*
A katolikus fundamentalista Semjén vezette KDNP-vel kötött választási megállapodás és a letűnt korok pedagógiáját (körmös), ideológiáját (kollektív tudattalan) és politikáját (az egyén "parttalan szabadságvágyának" állami eszközökkel történő korlátozása) képviselő Mikola pajzsra emelése az utolsó pillanatban kétségkívül kölcsönzött egyfajta, liberális szemmel meglehetősen riasztó arcélt az elmúlt években egyszerre kádárista és antikommunista, néha hiperetatista, máskor szélsőségesen piacbarát, Tusnádfürdőn nacionalista, az Európai Néppártban viszont integrációpárti Fidesznek.
Semjén és Mikola megnyilvánulásai azért kelthettek különös feltűnést, mert hosszú évek óta először fogalmaztak meg a fősodorbeli jobboldalon egyértelmű ideológiára vagy legalábbis határozott világképre épülő üzeneteket. A maguk kezdetleges módján helyettesítették mindazt, ami a Fideszből az elmúlt években kínosan hiányzott.
Egy gyűjtőpárt sem lehet mindenkié, nem képviselheti általában Az Embereket, nem írhat 3,2 millió honfitársunkkal közösen programot, egyáltalán: nem úszhatja meg annak eldöntését, hogy kikre számít és kikre nem. A Fidesz nem volt mindig Az Emberek Pártja: 1998-ban többé, 2002-ben már kevésbé, de a maguk erejéből boldoguló honfitársainkban, az ún. polgárokban vélte megtalálni célközönségét, hogy aztán évekre misztikus szubkultúrák gyűjtőhelyévé váljon, s mindenki politikai képviseletének próbálja mutatni magát.
Mikola és Semjén a maga különböző indíttatású megnyilvánulásaival elvégezte, amit Orbán Viktor szeretett volna megspórolni magának és pártjának: felhívta a figyelmet arra, amit a Fidesz elnöke a hiperpragmatikus kampány kulisszái mögött készített elő.
Hogy mi volt ez? Mikola István maga adott választ a kérdésre egy februári szegedi konferencián: "A Fidesznek kereszténydemokrata párttá kell lenni. Ezért kötött szövetséget a KDNP-vel (É). Elkezdődött egy ilyen megtérés. Nem megy gyorsan, de kínlódunk vele. Orbán Viktor azt mondta nekem: értsd már meg, hogy ez lesz a Kereszténydemokrata Néppárt. Mondtam neki: megértem, de akkor tegyünk is érte. Ez három-három és fél évvel ezelőtt volt." (Lásd: Hetek, valamint Hírszerző, 2006. március 31.)
Mikola mondatai nem keltettek különösebb feltűnést, pedig számot tarthattak volna az érdeklődésre, mert egyértelműen arra utalnak, hogy az ideológiamentes, a kádári kisembereket egzisztenciális paráztatással megszólítani vagy legalábbis otthon tartani igyekvő Fidesz nagyon is kemény jobboldali kurzust, Orbán Viktornak a már emlegetett márciusi zárt választmányi ülésen elhangzott szavai szerint "ideológiai harcot" készített elő az áhított remélt győzelem utánra. Ugyanitt Orbán egyértelművé tette: ehhez a harchoz keresett szövetségeseket reménybeli kormányában és a jobboldali parlamenti képviselők között Mikola, Semjén, Tellér Gyula és mások személyében, miközben ideológiamentes üzenetekkel próbálta eladni pártját megváltozott, az egykori hibákat újra elkövetni nem akaró politikai erőként. Ha úgy tetszik, azt a szerepet próbálta eljátszani a centrumban, illetve a baloldalon, amivel egykori szövetségesét, az MDF-et vádolta az első forduló után: a trójai falóét.
Mikola István és Semjén Zsolt - valószínűleg nem tudatosan, de - az utolsó pillanatban jó néhány honfitársunknak segített tisztán látni a kormányra készülő jobboldal valódi szándékait illetően - és bármennyire idegenkedünk az általuk képviselt világképtől, ezt mindenképpen a javukra kell írnunk. Azért pedig, ami a Fideszből lett, nem őket terheli a felelősség. Hanem azokat, akik alaktalan, nyúlós masszává változtatták a rendszerváltás egykor szépreményű képződményét, és akik valódi szándékaik leplezésével próbáltak meg baloldali támogatást szerezni egy anakronisztikus jobboldali kormányzáshoz.
A szerző a Hírszerző munkatársa.
