- Hogy bírjátok? - kérdeztem egyetemi kollégáimtól Athénban alig három héttel a rendkívül szigorú megszorító intézkedések március elejei első csomagja után. Hisz tudod - válaszolták -, itt csaknem minden családnak van valamilyen egyéb, nem kis részben a szürke- vagy feketegazdaságból származó jövedelemforrása. Persze mindannyian szívunk, de ez enyhíti valamennyire a megszorítások hatását.
A család, s tágabban a rokonság mindig is a görögök társas létének és életstratégiájának legfőbb terepe volt. Mint vállalkozás sem mai jelenség. E közösségek legjobb s nemritkán exportterméke hagyományosan a rendkívül mobil, szinte mindent elvállaló és igen rátermett (többnyire férfi) munkaerő. Figyelemre méltó, hogy az 1832-ben létrejött újkori görög állam ahelyett, hogy anyaországként magához vonzotta volna a határain kívül rekedt nagyszámú görögséget, inkább népességet exportált e görögök által lakott vidékekre. Ezen görög migránsok jelentős része rendkívül sikeres vállalkozónak bizonyult, ahogy a huszadik század elején lezajlott tengerentúli migráció résztvevői vagy a hatvanas évek németországi görög vendégmunkásai is. Megjegyezném, hogy e migráció esetében nem egyének, hanem rokonságok által átszőtt falvak, lokális közösségek alkalmazkodási stratégiáival van dolgunk. E kivándorlók még a tengerentúli migráció esetében is fenntartották kapcsolataikat az otthon maradottakkal, s hazautalásaikkal nem egyszerűen anyagilag segítették ki őket, de csökkentették az otthoni társadalmi és munkamegosztási struktúrákra nehezedő modernizációs nyomást is.
Abban nincs semmi meglepő, ha napjaink Görögországában egy görög jogászprofesszornak ügyvédi irodája, a politológus egyetemi tanárnak pedig közvélemény- és piackutató cége van. Az viszont már a hely szellemével függ össze, hogy a fenti professzorok családjai panziót is működtetnek valamelyik égei-tengeri szigeten. Az ilyen típusú többlaki és rendkívül rugalmas családi életstratégiák kiterjedtségét világosan mutatja, hogy az állami tulajdonú villamos művek valamelyik vidéki részlegének egyszerű villanyszerelője azon túl, hogy családja zöldség- és gyümölcsszükségletét maga termeszti meg, szobákat ad ki a turistáknak, miközben a települést behálózó rokonai segítségével egy kis tengerparti büfét is működtet, amelyben olcsó munkaerőként - persze be nem jelentett - albán bevándorlókat alkalmaz. Az állami iskolarendszer középiskolai tanára az esti előkészítő magániskolában a teljes tantervet lefedő kiterjedt rendszerben tanítja meg azt a tananyagot, amit kollégái elmulasztottak átadni a rendes oktatásban - és lehet, hogy még egy kis narancs- vagy olajfaültetvény bevételeivel is kiegészíti a család jövedelmét. Az egykor volt magyarországi szocializmus második gazdaságához hasonlóan ezek a megoldások egyáltalán nem a társadalom elesett rétegeit jellemzik. Inkább a középosztályba való felemelkedés sikeres módozataiként működnek.
S itt valódi sikerről beszélhetünk, hiszen Görögország az egykori szegény agrárországból alig néhány generáció leforgása alatt modern fogyasztói, szolgáltató társadalommá vált. A nyolcvanas évek elején még csak egyféle sört s talán ha kétféle kávét árultak. Ma nincs az a rigolyás turista, aki különleges kívánságaival meg tudná lepni egy átlagos görög kávézó felszolgálóit. A görögök életstílusa és életmódja néhány évtized alatt látványosan megváltozott, közösségi létüket meghatározó magatartás-kultúrájuk azonban alig. Ennek oka, hogy a fenti sikeres alkalmazkodási stratégiák bázisául mindig is a családi és rokoni kapcsolatok szolgáltak, következésképpen a görögök társas életét most is a személyes elkötelezettségek rendszere határozza meg.
Egy Karamanlisz és egy Papandreu
Csupán személyközi kapcsolatokra azonban nem lehet nagy szervezetek működését alapozni. A görögök önképét meghatározó legalapvetőbb sztereotípiák egyike, hogy nem jó szervezők. A több évtizeden keresztül lebukás nélkül működő November 17. nevű terrorszervezet esetében az átlagemberek körében is komolyan felmerült, hogy tagjai, még inkább vezetői nem lehetnek görögök, mert "mi nem vagyunk ilyen jó szervezők". A csoport tagjai azóta lebuktak, kiderült, hogy görögök, így a magyarázatot inkább az állam és bűnüldöző szerveinek alkalmatlanságában kell keresnünk.
S ezzel el is jutottunk a görög közösségi lét legneuralgikusabb pontjához, az állam működéséhez. Már a felületes megfigyelőnek is az a benyomása támad, mintha csak amolyan alkalmanként működő, s igen rosszul szervezett kampányállamról lenne szó. A politikai terrorizmus felszámolására, s ehhez a külföldi terrorizmusellenes szolgálatok igénybevételére is csak azért került sor, mert közelgett az athéni olimpia. Azóta azonban normálműködése részeként a görög állam nemhogy nem akadályozta meg, de azzal, hogy egy rendőr másfél éve lelőtt egy tizenöt éves középiskolást, maga is tevőlegesen hozzájárult újraéledéséhez.
Ám nem csupán arról van szó, hogy a nagy szervezetből felépülő államapparátus működtetése szintén nem megy a személyközi szinten működő görögöknek. Sokkal inkább az államhoz fűződő sajátos viszonnyal van dolgunk, azzal, ahogy az üzleti profitmaximáló családi stratégiákat mindig is kiegészítette az államhoz kapcsolódó járadékvadász mentalitás. Az államtól elnyerhető járadékjellegű jövedelmekhez pedig csak a politikai klientúra történetileg változó, de mindig jelen lévő kiterjedt mechanizmusai révén lehet hozzáférni.
A gyökerek minimum a 19. század közepéig nyúlnak vissza, amikor az eredetileg csak lokális befolyással rendelkező helyi elöljárók elérték a férfiakra kiterjedő általános választójog bevezetését. Ezzel helyi patronáltjaik, klienseik eleve adottnak vett szavazatát használták fel arra, hogy a parlamentbe bejutva az országos politika alakulásába is beleszólhassanak. Így kialakult a többpárti parlamentarizmussal összekapcsolt görögországi politikai paternalizmus első formája. Ez a forma azóta sem tűnt el, vidéken még most is erős, de fokozatosan háttérbe szorult, s a családok helyett inkább a pártokra alapozott klientúra-kapcsolatoknak adta át a helyét. Számos politikuscsalád persze megoldotta, hogy már csak a nevük miatt is könnyebben férjenek hozzá a klientúramechanizmusok működtetéséhez szükséges állami erőforrásokhoz. A második világháború óta a legsikeresebbnek e téren kétségtelenül a Papandreu és Karamanlisz család bizonyult.
A görög miniszterelnököt ugyanis nemcsak ma, de már 1945-ben is Papandreunak hívták. 1955-ben Karamanlisz lett a kormány feje, aki azok után, hogy 1965-ben megint csak örök vetélytársának, Papandreunak volt kénytelen átengedni a kormányfői pozíciót, 1975-ben, a hétéves katonai diktatúra bukása után már nemzeti hősként térhetett vissza a hatalomba. 1985-ben azonban megint csak egy Papandreut láthatunk a végrehajtó hatalom élén, hogy 1995-ben ugyancsak ő legyen a kormány feje. A legutóbbi egymást követő három választáson pedig - 2004-ben, 2007-ben és 2009-ben - szintén egy Karamanlisz és egy Papandreu gyürkőzött egymással a kormányzati hatalomért. Ma úgy tűnik, hogy a 2009. október 4-i parlamenti választást nagy fölénnyel megnyerő legfiatalabb Papandreura - az 1945-ös miniszterelnök unokájára s az 1985-ös kormányfő fiára - hárul az a feladat, hogy - legalább részlegesen - felszámolja a politikai klientúrának a politikuscsaládok kisebb-nagyobb klánjaira támaszkodó azon rendszerét, amelynek tulajdonképpen személyes politikai karrierjét is köszönhette.
300
Nem sok reményt fűzök a sikerhez. Az egyéni szinten rendkívül sikeres görögök ugyanis biztonságerősítő elemként kezelik, ha a család legalább egy tagja a közszférában nyert alkalmazást és teljesítményhez lényegében nem kötött, járadékjellegű jövedelmet húz az államtól. A görögök meghatározó része mindig is ezt várta el az államtól, s az ehhez való hozzáférés biztosítását a politikusoktól. Emiatt a görög államapparátus szükségképpen rendkívül felduzzasztott és alacsony hatásfokú. Még ez utóbbi is egybeeshet a görögök egyéni érdekeivel, hiszen családi vállalkozásaik vígan elevickélnek azokban a résekben, amelyek az állami szolgáltatások nemtörődömségéből keletkeznek. Az athéni központi rendőrség hétemeletes épületében például sehol sem lehet okmánybélyeget találni. Az értetlenkedő érdeklődőnek azonban készséggel elmondják, hogy a szemközti zöldségesnél kapható.
Az állam a járadék forrása, a politika az e járadékhoz való hozzájutás eszköze, az egyetemi diploma pedig erre feljogosító igazolás. Ez magyarázza, hogy az egyetemekre való bekerülésért óriási harc folyik, s az állami felsőoktatás ingyenességét megkérdőjelezhetetlen demokratikus vívmánynak gondolják, miközben senki sem akad fenn azon, hogy az óvodától a gimnáziumokig mindenütt lehetséges magániskolákat működtetni. 2007-ben az egyetemisták és tanáraik mintegy három hónapra elfoglalták és megbénították az egyetemeket csak azért, hogy meghátrálásra kényszerítsék a magánegyetemek engedélyezését tervező kormányt. Az állami szféra működését érintő reformoknak mindig nagy politikai áruk van. Jellemző, hogy bár pártja győzött a következő választásokon, a törvénytervezetet jegyző miniszter be sem jutott a parlamentbe.
Most persze nagy a baj. Épp ezért kampány van. Az adócsalás elleni küzdelem jegyében a parlament éppen törvénytervezetet tárgyal arról, hogy azokat a politikusokat, akik közvetve vagy közvetlenül offshore cégekben érdekeltek, vagyonelkobzással büntethetik. Az adóhatóság pedig éppen a napokban hozta nyilvánosságra, hogy egy belvárosi elit negyedben rendelő orvos éveken keresztül évi (!) 300 eurós jövedelmet vallott be, miközben az átlagos havi közalkalmazotti bér 1100 euró körüli. A legfigyelemreméltóbb persze, hogy ez eddig az adóhatóságnál sem szúrt szemet senkinek. Ez a kampány még eltart egy darabig. Hogy ebből lesz-e újfajta működés, az most még nem tudható. Ehhez az kellene, hogy a személyes viszonosságok és elkötelezettségek évszázados, egyéni szinten igen jól működő rendszerét felváltsa a belsővé tett univerzális közösségi normák iránti bizalom és persze engedelmesség. Amíg ez nem következik be, addig a potyautas jellegű egyéni stratégiákkal kapcsolatos erkölcsi fenntartások ostobaságnak, a törvények pedig továbbra is legyőzendő akadálynak minősülnek majd. A görögök, ha a konjunktúra úgy hozza, lehetnek megint nagyon sikeresek egyéni életükben, de e változás nélkül közösségi céljaik elérése továbbra is ábránd marad.
Az éttermekben és a kávézókban két éve tilos dohányozni Görögországban. A hamutartók azonban még csaknem mindenütt kint vannak...
A szerző szociológus.
A válság kelet-európai dimenzióiról lásd az Orient Express, Pánik és populizmus c. publicisztikát!
