A hazug humanizmus veszélyei - Izrael és az erkölcs

  • Vári György
  • 2009. február 5.

Publicisztika

Gázából a múlt szombaton és vasárnap újabb rakéták hullottak Izraelre. A rakétatűz felújítását "határvillongások" előzték meg, ezekben Izrael egy katonáját elveszítette. A két fél által egyoldalúan deklarált tűzszünetet a Gázai övezet területéről sértették meg. A Hamász nem vállalta magára a provokációkat, nem tudni, ki lőtte ki a rakétákat. Egyesek szerint a szombati rakéta típusa (Grad) a Hamász arzenáljára utal, Amos Yadlin, a katonai hírszerzés vezetője ugyanakkor azt hiszi, hogy a Hamász kezdi megérteni, milyen súlyos veszteségeket szenvedett, óvatosabbá vált, és valóban más szervezet lehet az elkövető. Vári György

Gázából a múlt szombaton és vasárnap újabb rakéták hullottak Izraelre. A rakétatűz felújítását "határvillongások" előzték meg, ezekben Izrael egy katonáját elveszítette. A két fél által egyoldalúan deklarált tűzszünetet a Gázai övezet területéről sértették meg. A Hamász nem vállalta magára a provokációkat, nem tudni, ki lőtte ki a rakétákat. Egyesek szerint a szombati rakéta típusa (Grad) a Hamász arzenáljára utal, Amos Yadlin, a katonai hírszerzés vezetője ugyanakkor azt hiszi, hogy a Hamász kezdi megérteni, milyen súlyos veszteségeket szenvedett, óvatosabbá vált, és valóban más szervezet lehet az elkövető.

Fel kell tennünk a kérdést, hogy ebben az esetben vajon mi a teendője egy makulátlan mintademokráciának? Támadhatja-e a Hamászt katonailag addig, amíg nem tudja bizonyosan, hogy ők állnak az események hátterében? (Tehát amíg a Hamász maga nem vállalja magára az akciót; minden más legfeljebb megalapozott feltételezés lehet.) Ha nem, akkor ezentúl mindenki annyi rakétát lőhet-e ki Izrael területére civilek életét veszélyeztetve, amennyihez kedve szottyan, feltéve, hogy nem emeli magasba utána a kezét, hogy "én voltam, ide lőjetek"? És ha becsületesen, önként jelentkezik az elkövető, akkor lehet-e válaszolni, vagy előbb fel kell szólítani, hogy legyen szíves lakott területen kívülre fáradni, hogy a rá mérendő ellencsapás ne veszélyeztesse civilek életét? És ha nem akar engedelmeskedni, akkor hagyni kell-e az egészet a fenébe?

Az utóbbi hetekben több petíció érkezett elektronikus postaládámba, nagyon különböző állásfoglalásokkal. Mindegyik szöveg közös erénye volt azonban, hogy kételytelen erkölcsi emelkedettséggel mondta meg a feleknek, mi a teendőjük, ha a tartós béke útjára akarnak lépni. Egyiket sem akarózott aláírnom; egyedül megszólalni pedig, úgy éreztem, nem áll módomban, mert nekem ilyen kételytelen bizonyosságaim nincsenek, nehezen tájékozódom, túl bonyolultnak látom a helyzetet, a saját helyzetemet is. Magyar zsidó vagyok, Izraelhez másfajta kapcsolat fűz, mint nem zsidó honfitársaimat, ugyanakkor nem vagyok otthon Izraelben, rosszul beszélem a nyelvét, alig olvasom, nem voltam katona, nem hullanak házam körül alkalmanként rakéták. Az európai felvilágosodás gyermeke vagyok, mint mindannyian, nem tudom feladni törekvéseimet a kritikai önvizsgálatra, szeretnék, ha indokolt, "sajátjaimmal" is kritikus lenni. Sajátjaimnak azonban nem nevezhetem nyugodt szívvel Izrael állam polgárait, hiszen nem osztozom a sorsukban, kritikám csak egy kívülálló kritikája maradhat. Zavartan látom ugyanakkor, hogy nem tudok azonosulni a humanista Európa Izrael-kritikájával, de nem tudok azonosulni Izrael feltétlen támogatóinak kritikátlanságával sem.

Ami fenti kérdéseimet illeti: semmi nem áll tőlem távolabb, mint hogy gúnyolódjak. Rám is, mint minden érző emberi lényre, hatással voltak a Gázából közvetített képek, és én is úgy gondolom, hogy igazságos háború nem létezik, legfeljebb elkerülhetetlen. Természetesen én is úgy gondolom, hogy egyetlen ártatlan ember halála épp elég ahhoz, hogy indokolhatatlanná tegyen minden olyan erőfeszítést, ami a halált előidézte. Én is éppen úgy gondolom, mint a Misna (a szóbeli Tannak nevezett hagyomány első kodifikált része - a szerk.): mindenki tartozik azt gondolni, hogy érte, az ő születése kedvéért teremtetett a világ. Ivan Karamazovval tartok én is: ha Isten teremtett világában egyetlen kisgyermek is szenved, akkor a Teremtés többé nem igazolható, érvénytelen.

Mindezen fundamentális erkölcsi megfontolásoknak azonban akkor van értelmük, ha nem a szemünk behunyását, hanem a kinyitását szolgálják. Csak akkor, ha humanizmusunk nem részvétlenségünk, nemtörődömségünk vagy rosszindulatú cinizmusunk álruhája. A fenti kérdések feltétele és a megválaszolásukat célzó valamiféle javaslat nélkül ugyanis magasztos erkölcsi értékítéleteink, emelkedett európai humanizmusunk fabatkát sem érnek, üres, szemforgató frázisok csupán. A probléma voltaképpeni szemügyre vétele nélkül is mindig kész és mindig oly igen humanista erkölcsi ítélet legjobb esetben is kikerüli ezeket a kérdéseket.

"Az erő aránytalan használatáról" szóló figyelmeztetés mintapéldája az ilyesminek. Ennek a bugyuta, álméltányos és álkritikai próbálkozásnak a tökéletes helyzetidegenségét mutatják meg az utóbbi napok. A rengeteg áldozattal járó, katonailag sikeres hadművelet nem tudta elérni kitűzött célját, hisz az izraeli civilek továbbra is rakétatűz alatt vannak, és a rakétával támadók növelnék a kapacitást és a hatótávolságot. A hadjáratra tehát mondhatjuk azt is, hogy céljához képest aránytalanul kevés erőt alkalmazott, célját ugyanis nem érte el. (Igaz, friss, ám meg nem erősített hírek szerint a Hamász hajlandó egy Egyiptom által kidolgozott egyéves tűzszüneti javaslatot elfogadni.) Az aránytalanságra hivatkozni valójában a mérlegelés és a gondolkodás, tehát a voltaképpeni kritikai attitűd elutasítása. Ez a magatartás az európai lelkiismeret megnyugtatását fontosabbnak tartja a helyzet megértésénél, és magára hagyja Izraelt erkölcsi dilemmáival, nagymértékben hozzájárulva ahhoz, hogy a zsidó állam ezeket a dilemmákat rosszul kezelje. Ez az értetlenség Izraelt mindinkább arra készteti majd, hogy saját helyzetének összemérhetetlenségét hangsúlyozza, hogy azzal utasítson vissza minden kritikai észrevételt: "lennétek a mi helyünkben", szóval felfüggesszen mindenfajta diskurzust. Egyre több ilyen megnyilatkozást hallottunk az utóbbi hetekben izraeli vezetőktől. Ehud Olmert a felújult rakétázást kommentálva egyenesen azt mondta, gúnyosan utalva a szóban forgó panelre, hogy "aránytalanul fogunk válaszolni". Minden ilyen megnyilatkozás növeli Izrael izolációját, magárahagyottságának tudatát, kétségbeesését és önigazoló hajlamait, rontja Izraelnek és igen nehéz körülmények közt élő palesztin szomszédainak amúgy sem túl jó esélyeit az elviselhetőbb életre.

Az európai szemforgatás legszemléletesebb és legtaszítóbb példája azonban az újra előkerülő holokauszt-párhuzam. Ennek a felemlegetése egyre kevésbé a szélsőjobboldal gyalázatos privilégiuma, magas diplomáciai és értelmiségi körökből is hallhattuk már. Ez a mérlegelést, gondolkodást öntudatosan elutasító, kizárólag a hatásra játszó, képtelen cinizmus azért különösen aljas és ostoba, mert az európai tudat egyik legnagyobb szégyenbélyegét használja arra, hogy Izrael ellen fordítva üdén erkölcsi döntőbíróvá lehessen újra, és visszanyerhesse végre kedvenc pozícióját: a moralista képmutatóét. Ilyenkor mutatkozik meg, hogy a keresztény Európa lelkiismerete számára a holokauszt csak teher, hogy nem érzi a szégyenben rejlő erőt, az esélyt, hogy - Kertész Imre szavával - a holokauszthoz kapcsolódó szégyen újra érvényessé teheti a kontinens keresztény kultúráját.

Jogos lehetne a figyelmeztetés: a holokauszt nem erkölcsi biankó csekk Izraelnek minden eddigi és leendő cselekedetéhez. Nem az. Csakhogy ez a "figyelmeztetés" maga a leggátlástalanabb módon teszi eszközzé a holokausztot, ártatlan gázai gyermekek halálát használva fel arra, hogy megszabaduljon terhétől. Hasonló hevességű és kegyetlenségű nemzetközi konfliktusok esetén soha nem kerül elő ilyen gyorsan ez a szó. Izraeli holokauszt: ennek van valamilyen felszabadító pikantériája. Aki erkölcsi ítéletet mond, az, ugye, feddhetetlen, mi több, nagyon-nagyon jó és felelős, ezért aggódik oly nagyon. Ezeknek a kijelentéseknek a hatása éppen ellentétes azzal, mint amire állítólagos szándékuk irányul. Izraelt nem az önvizsgálathoz segítik hozzá, hanem ahhoz, hogy jogos sértettségében könnyebben tekinthessen el az ilyesmitől. Izrael gyakran felelőtlen, gyakran követ el bűnöket, éppen úgy, mint az összes többi állam, nehezebb helyzete miatt bizonnyal többször is. Településpolitikája - és még sok minden más - szerintem például joggal bírálható. Azt, hogy ebben a háborúban valóban mindent megtett-e azért, hogy mérsékelje a civil áldozatok számát, nem tudjuk, minden kérdéses esetet ki kell vizsgálni, ha szükséges, akkor az elkövetőket felelősségre kell vonni.

Az öreg földrész kritikája azonban jórészt nem erre irányul, hanem saját jó lelkiismerete visszaszerzésére; és így nem is önvizsgálatot eredményez, hanem jogos sértődést és nyomában indokolatlan önfelmentést, hiszen "ezeknek hiába magyarázkodunk". Amennyiben Izrael rendre azzal szembesül, hogy a világ, legkivált Európa nem kívánja mérlegre tenni cselekedeteit, és miközben "aránytalan válaszokat" kér számon rajta, addig maga a legcinikusabb álhumanizmus nevében elképesztően aránytalan ítéleteket hoz, többé már végképp nem fog odafigyelni arra, mit beszélnek neki. Európa felelőssége, hogy kíséreljen meg részt venni valódi alternatívák kidolgozásában, és pontos, megalapozott kritikai észrevételeket tenni, Izrael tényleges lelkiismeretévé válni, ha már erkölcsi ambíciói vannak. Ennél azonban, amit most csinál, azt is jobban teszi, ha csöndben marad. A részvétlen és üres álhumanizmusnak ugyanis nagyok a veszélyei, és a helyzet amúgy sem könnyű.

Figyelmébe ajánljuk

Szálldogálni finoman

Úgy hírlik, a magyar könyvpiacon újabban az a mű életképes, amelyik előhúz egy másik nyuszit egy másik kalapból. A szórakoztatás birodalmában trónfosztott lett a könyv, az audiovizuális tartalom átvette a világuralmat. Ma tehát a szerző a márka, műve pedig a reklámajándék: bögre, póló, matrica a kisbuszon. 

Ja, ezt láttam már moziban

Dargay Attila ikonikus alkotója volt a világszínvonalú magyar animációs filmnek. A Vukot az is ismeri, aki nem olvasta Fekete István regényét, de tévésorozatain (Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász stb.) generációk nőttek fel, halála után díjat neveztek el róla. Dédelgetett terve volt Vörösmarty klasszikusának megfilmesítése. 

Desperados Waiting for the Train

  • - turcsányi -

Az a film, amelyikben nem szerepel vonat, nos, bakfitty. S még az a film is csak határeset lehet, amelyikben szerepel vonat, de nem rabolják, térítik vagy tüntetik el. Vannak a pótfilmek, amelyekben a vonatot buszra, tengerjáróra, repülőgépre, autóra/motorra, egészen fapados esetben pedig kerékpárra cserélik (mindegyikre tudnánk több példát is hozni). 

Lentiből a világot

Nézőként már hozzászoktunk az előadások előtt kivetített reklámokhoz, így a helyünket keresve nem is biztos, hogy azonnal feltűnik: itt a reklám már maga az előadás. Kicsit ismerős az a magabiztosan mosolygó kiskosztümös nő ott a képen, dr. Benczés Ágnes Judit PhD, MBA, coach, csak olyan művien tökéletesre retusálták, kétszer is meg kell nézni, hogy az ember felismerje benne Ónodi Esztert.

Crescendo úr

A Semiramis-nyitánnyal kezdődött koncert, és a babiloni királynőről szóló opera szimfonikus bombákkal megtűzdelt bevezetője rögtön megalapozta az este hangulatát. Szépen adta egymásnak a dallamokat a klarinét, a fuvola, a pikoló, a jellegzetes kürttéma is könnyed fesztelenségét domborította Rossini zenéjének, akit a maga korában Signore Crescendónak gúnyoltak nagy ívű zenekari hegymászásai okán. A Danubia Zenekarra a zárlatban is ilyen crescendo várt.

A miniszter titkos vágya

Jövőre lesz tíz éve, hogy Lázár János a kormányinfón közölte, megépül a balatoni körvasút abból az 1100 milliárd forintból, amit a kormány vasútfejlesztésekre szán. A projektnek 2023-ban kellett volna befejeződnie, és egy ideig a gyanús jelek mellett is úgy tűnt, hogy minden a tervek szerint alakul: 2021. június 18-án átadták az észak-balatoni vasútvonal Szabadbattyán és Balatonfüred közötti 55 kilométeres, villamosított szakaszát.

Ahol mindenki nyer

Orbán Viktor magyar miniszterelnök hétfőn baráti látogatáson tartózkodott a szomszédos Szlovákiában, ahol tárgyalásokat folytatott Robert Fico miniszterelnökkel és Peter Pellegrini államfővel. Hogy miről tárgyaltak, arról sok okosságot nem lehetett megtudni, az államfő hivatala nem adott ki közleményt, posztoltak egy kényszeredett fotót és lapoztak; a miniszterelnök, Orbán „régi barátja” ennél egy fokkal udvariasabbnak bizonyult, amikor valamiféle memorandumot írt alá vendégével; annak nagyjából annyi volt a veleje, hogy Fico és Orbán matadorok, és reményeik szerint még sokáig azok is maradnak (Robert Fico szíves közlése).

„Inkább magamat választom”

A Budaörsi Latinovits Színház fiatal színésze a versenysport helyett végül a színház mellett döntött, és ebben nagy szerepe volt Takács Vera televíziós szerkesztőnek, rendezőnek is. Bár jelentős színházi és ismert filmes szerepek is kötődnek hozzá, azért felmerülnek számára a színház mellett más opciók is.

Az irgalom atyja

Megosztott egyházat és félig megkezdett reformokat hagyott maga után, de olyan mintát kínált a jövő egyházfőinek, amely nemcsak a katolikusoknak, hanem a világiaknak is rokonszenves lehet. Ügyesebb politikus és élesebb nyelvű gondolkodó volt, mint sejtenénk.