Bajnai Zsolt

A harmadik lépéssel indított parti

A kormányfő önkormányzati ötleteiről

  • Bajnai Zsolt
  • 2009. február 5.

Publicisztika

Elképesztő, hogy egy ekkora országban 26 ezer önkormányzati képviselő van! Számuk megfelezésével akár 52 milliárd forintot is lehetne spórolni az adófizetőknek egyetlen ciklus alatt! A miniszterelnök vasárnapi bejelentései óta a felületes szemlélőnek ismét úgy tűnhet: a hazai önkormányzatiság rákfenéje a rengeteg képviselő. De most végre eljött az igazság pillanata!

Nem szeretném a miniszterelnököt és híveit elkeseríteni, de ha ezt a kormányfő komolyan gondolja, akkor vagy rosszul informálják, vagy életében nem látott még magyar önkormányzatot, esetleg pótcselekszik. A gazdasági válság kedvezőtlen hatásainak megfékezése apropóján előadott önkormányzati reformgondolata könnyen okozhat több kárt, mint amennyi hasznot, és megvalósulása a valóban elodázhatatlan átalakítást újabb évekre lehetetlenítené el.

 

Tudomásul kellene végre venni, hogy amikor valaki a helyi önkormányzatokról beszél, akkor két különböző dologról értekezik: a választott képviselőkből álló testületekről (politika) és a hivatalnokokból álló polgármesteri hivatalokról (közigazgatás). Ha csak az előbbihez nyúlunk hozzá, akkor az égvilágon semmit nem tettünk, csupán szereztünk egy rakás politikai ellenfelet, még a saját táborunkban is - ami miatt aztán épp egy valódi reformkísérlet hasalhat el.

A magyar önkormányzatiság legsúlyosabb, és elsők között megoldandó problémája a polgármesteri hivatalok tájékán keresendő. Ezekből valóban nem kellene cca. 3200. Tényleg vicc, hogy a legkisebb települések is fenntartanak egy legalább háromfős hivatalt, ahogy az is komédia, hogy egy közepes méretű településen 40-50, egy nagyobb városban, fővárosi kerületben pedig több száz fős polgármesteri hivatal működik. És akkor még nem beszéltünk az önkormányzatok által létrehozott különböző gazdasági társulásokról, amelyek sok esetben önkormányzati feladatot látnak el lényegében önkormányzati pénzből. Nem találtam adatot az ilyen helyen dolgozókról, de nem túlzás azt mondani, hogy a képviselők akár négyszeresére is rúghat a létszámuk (a magyar lakosság egy százaléka!). Van ennyi jól képzett szakemberünk? Szükségünk van ekkora apparátusra? Biztos, hogy az egymástól pár kilométerre lévő települések mindegyikén kell saját adóügyes, gyámügyes, anyakönyvi hivatalos, pénzügyes, bérszámfejtő, kézbesítő - és sorolhatnám a posztokat? Biztos, hogy minden városban mindent és mindig újra fel kell találni?

Erre bizonyosan nincs szükség. Ahogyan nincs szükség minden kistelepülésen önálló iskolára (mert képtelenek megfelelő színvonalon oktatni), saját postára (mert nem gazdaságos), helyi rendelőre (mert nem lesz rendes az ellátás), ugyanúgy nem kellene minden faluban, városban polgármesteri hivatal sem. Az általam közelebbről ismert településeken a képviselők tiszteletdíja körülbelül 2,5 százaléka a hivatal működési költségeinek. Kiszámolható, hogy a hivatalok megfelezésével mekkora összeget spórolhatna az ország. Ez lenne az igazi önkormányzati reform egyik legfontosabb lépése.

Csakhogy ez manapság kizárt, vagy legalábbis nehezen elképzelhető. Ehhez ugyanis komoly politikai konszenzus kellene, aminek első lépése, hogy a helyi - települési - politizálás mibenlétéről másként kezdjünk gondolkodni. (Egyébként ez a másként gondolkodás sem lenne kis teljesítmény húsz év beidegződései után!)

Mindaddig, amíg a települési önkormányzatok révén a helyi politizálás az országos politika hátországát képezi, nem lesz reform. Amíg egy politikus országos erejét helyi "beágyazottsága" adja, addig nem lesz reform. Amíg a polgármesterek egy-egy kiskirályság élén trónolnak, amíg a parlament egyik legerősebb lobbicsoportja, a képviselő-polgármestereké pártszínektől függetlenül a status quo fenntartásában érdekelt, addig a reform első lépése is kétséges. Amíg működtethető úgy az ország, hogy az önkormányzatokat senki nem felügyeli, rájuk senkinek és semminek nincs hatása - olykor még a józan észnek sem -, amíg döntéseiket semmi nem írhatja felül, addig ne álmodjunk a reformról.

Egy nagyobb településen ugyanis politikai kérdés, hogy ki az iskolaigazgató, ki szállíthatja a szemetet, ki működtetheti a közétkeztetést, ki szervezheti a temetéseket, a helyi közlekedést. Aki ilyen pozícióhoz, megbízáshoz jut, az hálás lesz. A hála működteti azt a szívességi rendszert, ami kisegíti a pártokat a választási kampányok idején, ami a pártot működtető kiskádereknek megélhetést biztosít. A mai hazai politikai piramisnak ez az alapzata. Amíg a települések politikai kifizetőhelyként funkcionálnak, ne álmodjunk az olcsóbb és hatékonyabb működésről.

Első lépésként a közigazgatásból - a polgármesteri hivatalokból - ki kellene tessékelni a politikát és a pártokat. A közigazgatás, valamint a települések alapvető működtetése nem függhet a választott - bizottsági szinten delegált - képviselőktől. Az ilyesmiket intézzék hozzáértő és felelősségre vonható szakemberek. Az ezekre a területekre fordítható pénzek elosztása ugyancsak ne a választott képviselőkön múljon, mert akkor ismét csak a politikai szívességrendszernél fogunk tartani.

 

Az ám: ha nincs minden településen polgármesteri hivatal, akkor viszont melyiken legyen?

Idézzünk föl néhány esetet a közelebbi és a távolabbi múltból! Emlékeznek, micsoda balhék voltak a hetvenes-nyolcvanas években abból, hogy az összevont téeszek központjai hol legyenek? Vagy hogy miként dőlt el a körjegyzőségek és az iskola-összevonások idején - szintén a múlt század nyolcvanas éveiben - az új intézmények helye? Vagy amikor a rendszerváltás után az utca egy-egy oldalát birtokló két kerület az egységes utcatáblában sem tudott megegyezni? És megvannak az úgynevezett kistérségi balhék, amikor az erősebb települések jártak jól azzal, hogy náluk valósul meg a fejlesztések többsége?

Mi alapján dőlne el tehát, hogy hol legyen az összevont, több település ügyeit intéző hivatal és az általa felügyelt intézmények sora? Hová és mennyi jusson a fejlesztési forrásokból? Ha ezt a reform során az eddigi magyar szokásoknak megfelelően az erősebb kutya és az urambátyámelv szerint döntenék el, akkor a települések jelentős része rosszul járna, lakóik pedig, jogosan, megsértődnének, ellenségeivé válnának a változásnak. Tehát nem elég azt mondani, hogy kevesebb hivatal legyen, hanem előtte ki kell találni, hogy az egy hivatal gondnoksága alatt működő települések között az esélyegyenlőség miként optimalizálható. Mert az nem lehet kérdés, hogy csak akkor van értelme a reformnak, ha ez az elv nem sérül. Az sem lehet vita tárgya, hogy egy ilyen rendszer kidolgozása - ami a második lépés a partiban - nem megy egyik vasárnapról a másikra.

De legyünk optimisták, és tegyük föl, hogy az elv konszenzusos módon kidolgozható, a politikusok felülemelkednek magánérdekeiken - például amiatt is, mert megnyugtatóan rendezték a pártfinanszírozást, tehát nem kell a települések vagyonát csapolni -, a hivatalok száma csökken, majd néhány év elteltével valóban olcsóbb és jobb lesz a magyar közigazgatás.

 

Itt térjünk vissza a miniszterelnök javaslatára, arra a kérdésre, ami a harmadik lépést motiválhatja: minek ennyi képviselő és képviselő-testület? A hivatalok átszervezésével párhuzamosan - de csakis akkor - erről is mondani kell valamit.

E sorok írója a hazai településhálózatot megőrzésre érdemes, történelmileg kialakult rendszernek fogja fel: a települések, az ott lakók ügyeinek jelentős részéről igenis helyben kell határozni, aminek a legjobb fóruma egy választott testület. Ami lehet akár a mai képviselő-testület is; létezése ugyanis nem zárja ki a hivatalok fentebb vázolt reformját.

Nem az a baj, ha egy település polgárai maguk közül választhatnak első embert, ha a közös ügyeik megtárgyalására testületet állítanak fel. Még akkor sem, ha ezek a testületek elsődlegesen nem a pénzek elosztásával foglalkoznak, hanem közigazgatási munkát végeznek szakértelem nélkül. Még így is lehet számtalan értelmes és hasznos feladatuk: eldönthetik például, hogy a rájuk eső fejlesztési forrásokból előbb ipari parkot akarnak, vagy főteret szoborral; legyen a város határában szemétlerakó vagy ne; kapjanak pénzt a helyi civil szervezetek vagy sem, és így tovább.

Az persze nem vitatható, hogy ennyi képviselőre és ekkora testületekre nincs szükség. Ámbár a városokban több ezer emberre jut egy képviselő, míg vidéken előfordulhat, hogy mindössze pár tucatra: és ezen a miniszterelnök vasárnapi ötleteiből kibogozható számok sem változtatnak. (Bár a kétfős, polgármesterrel kiegészült testület ötlete a hónap tréfája címre pályázhat. Elképzelték már, hogy egy ilyen testület határozatképességéhez mi kell?)

A képviselő-testületek száma, a benne ücsörgők létszáma és a rájuk költött közpénz között nincs szoros összefüggés. Vannak olyan szegény települések, ahol évek óta senki nem veszi fel a tiszteletdíját, vannak olyanok, ahol gazdasági okokra hivatkozva csökkentették a képviselői járandóságokat, és persze léteznek olyanok is, ahol a tiszteletdíj az egyik legfontosabb kérdés, a számoknak és a kifizetési módoknak csak a fantázia szab határt. Ha tehát megfelezzük a képviselők számát, nem fog az önkormányzatiság automatikusan feleannyiba kerülni! Engedjük meg, hogy - a ma is létező korlátok között - erről azok döntsenek, akik mégiscsak a saját idejükből szentelnek órákat a közös dolgok intézésére!

 

A miniszterelnök vasárnapi, önkormányzatokra vonatkozó bejelentésével számomra nem is az a legnagyobb baj, hogy egyből a harmadik lépéssel indítaná a partit. Hanem az, hogy a kétharmados önkormányzati törvényt, amelyben a testületek létszámát szabályozzák, az ellenzék és a polgármesteri lobbi miatt nem tudja majd átvinni, a más törvényekben való farigcsálás várható eredményét meg jól mutatja a közigazgatási hivatalok szétverése. A testületi tagok fizetésének a szabályozását meg lehet próbálni - de mivel ez helyi hatáskör, borítékolható az alkotmánybírósági csörte; és az önkormányzati törvény módosítása nélkül amúgy sem érne semmit az egész.

A szerző volt önkormányzati képviselő.

Neked ajánljuk