Kálmán C. György

A harmadik százalék

Kultúra, kormány, pénz

  • Kálmán C. György
  • 2010. szeptember 2.

Publicisztika

"Jaj, te, én annyira, de annyira szeretem az ... államtitkárságot!" - Olyan mondat ez, ami aligha hangozhat el (hacsak nem ironikusan); a nyelvészek az ilyen megnyilatkozások elé szoktak csillagot biggyeszteni, jelezvén, hogy (grammatikailag, lexikailag stb.) nem megfelelő (s ezért soha senki nem is használja őket).

Persze, nyelvtanilag (s egyéb formális módon) nincs ezzel a mondattal semmi baj - csak egyszerűen ilyet nem mondunk, ahogyan nem szokás kezitcsókolommal köszönni a csecsemőknek, szavalni a szatócsboltban, iskolában felelés helyett csevegést kezdeményezni. Az államtitkárságokat-minisztériumokat nem(csak) azért nem szereti senki, mert számos kellemetlenséget okoz(hat)nak, fukarok, és amúgy sem áll jól a szemük se, hanem mert - legjobb esetben - csak annyira lehet őket szeretni, mint a busz lépcsőjét: nehéz volna nélkülük, de ha megvannak, érzelmeket aligha váltanak ki.

A kulturális államtitkár már hivatalba lépése után nem sokkal vérig sértődött azon, hogy egyesek bírálni merészelték, ezért legutóbbi interjújában (irodalmijelen.hu) durcásan panaszolja föl, hogy "akik most jajveszékelnek, nem fognak ekkora hangerővel ünnepelni, amikor kiderül, hogy még sincs igazuk". És mennyire jól látja. Senki nem tud felhőtlenül örülni annak, ha valamikor jóval később, elkeseredett viták után mégis megkapja azt, amit már jóval korábban megígértek neki. Nem lesz őszintén hálás, nem zárja a szívébe azt, aki (ha csak időlegesen is) kibabrált vele, s olyan tevékenységekre kényszerítette, amiktől irtózik (mert nem ez a dolga): könyörgésre, sunnyogásra, törleszkedésre, tiltakozásra, akciózásra. Tényleg nem fognak a független színházak nagy hangerővel ünnepelni, sőt jócskán megkeseredett szájízzel nyúlnak majd a pénz után - már amelyik még megéri, hogy megkaphassa és használhassa.

Amit a közigazgatási-politikai zsargon "zárolásnak", "a kifizetés felfüggesztésének" nevez (és még pár hasonló kifejezéssel ír körül), az - jól tudjuk - nem jelent egyebet, mint hogy pénzt márpedig nem kapsz, sem előbb, sem utóbb, orrod tőle fokhagymás; megvonjuk, punktum. Ezt azonban ilyen nyersen nem szokás közölni, hiszen úgy tudjuk, ami meg van ígérve (megpályázva és elnyerve), az jár. A "zárolás" természetesen nem a jelenlegi kormány (és még csak nem is a kulturális tárca) leleménye - nagyon régóta, változatos formában és a legkülönbözőbb intézményi szinteken zajlik a játék: megígérjük, még le is szerződjük, esetleg valamit folyósítunk is, aztán slussz - csap elzárva, coki. Volt ilyen sok korábbi kormányzat (minisztérium, önkormányzat, egyéb testület) idején is, az se volt se jobb, se elegánsabb. Ehhez képest - de csakis ehhez képest - jó hír, amit újabban a kulturális államtitkár ígér, hogy ezúttal mégis ideiglenes zárolás lesz, és nem elvonás.

*

A korábbi kormányok miniszteriális trükkjeihez képest a mostani helyzet annyiban más, hogy egyfelől az elvonások nagyon durvák, másfelől egyszerre jelennek meg, s hogy mindennek valamilyen országos (bocsánat: nemzeti) gazdaságpolitikai retorika szolgál megalapozásául. Nem a tárca (stb.) költekezett túl, hanem az ország van nagy bajban, ezért mindenkinek, aki részese a Nemzeti Összefogásnak (vagy Egyetértésnek, vagy Centrumnak, vagy Egységnek stb. - márpedig ki nem az?), hozzá kell járulnia a kiadások csökkentéséhez. Ahol pénz van, onnan el kell venni (sajnos, mit tegyünk, őszinte bánatunkra) - márpedig az olyan homályos funkciójú és gonosz intézményeknél, amelyek a magyar ember csőrét régóta bökik, mint a bankok meg a minisztériumok, van pénz. Az emberek pénzéhez nem nyúlunk, áh!, dehogy - csak a bankokat adóztatjuk meg, és a lassan átláthatatlan nagyságúvá és szerkezetűvé nőtt gigaminisztériumokat kötelezzük takarékoskodásra.

Az embereket ez nem érinti, végül is csak minisztériumokról van szó (meg bankokról). Ezekkel meg csak a baj van. A minisztériumokban öltönyös semmittevők vakaróznak, nagy kocsikkal járnak, utazgatnak, és papírmunkát végeznek, el kell tőlük venni a pénzt. Olcsóbb közigazgatást, hát nem ezt akartuk?

A politika kedveli az olyan homályos és bátran gyűlölhető kategóriákkal elfedni az intézkedések lényegét, mint amilyen "a közigazgatás" ("a közkiadások", "a minisztériumok" - valamint "a bankok" stb.). Így aztán van rá remény, hogy fel sem tűnik: amit a politika akként kommunikál, hogy a minisztériumokon spórolunk, az voltaképpen a minisztériumok által kezelt pénzt jelenti, a kultúrafinanszírozástól a kórházak támogatásáig, a sportegyesületek pénzelésétől az iskolai és egyetemi költségvetésig. Ideig-óráig sokaknak nem fog feltűnni, hogy az elvonások - így vagy úgy, valamelyik területen - a mi zsebünket érintik majd. Dühösek leszünk majd a kórházakra, rendelőintézetekre, és közben egyébként is lépten-nyomon azt halljuk majd, hogy "azok" (még a forradalom előttiek) tönkretették a magyarok egészségügyét. Az egyetemistákat (különösen azokat, akik nem fizetnek) nem rázza meg, hogy kevesebb oktató lesz, akik nem telefonálhatnak és nem fénymásolhatnak, minden kényelmetlenségükért és a színvonalesésért legfeljebb az egyetemi vezetést okolják majd. És végül persze: a színház (általában a kultúra) keveseket érdekel, még kisebb a köre azoknak, akik az alternatív-független szférára odafigyelnek - a bejáratott kőszínházak meg alig emelnek árat, hát akkor mi a probléma? Ami meg a bankokat illeti: ugyan többek aggódnak amiatt, hogy a bankadót a pénzintézetek a betétesek kamatain, kezelési és rendelkezésre állási (stb.) költségein, s efféle hasonlókon spórolják majd meg - nehezen átlátható az a negyed-fél százaléknyi emelés, istenkém, pár forinttal több, nem ebbe rokkanunk bele. És hát a bankok a hibásak, meg az a sok pohos, szivarozó milliárdos, fene a belüket.

Szóval elég könnyű sok mindent lenyomni az egyesült, összefogott, centrális nemzet torkán, az egyik fél megfelelő szóhasználata, a másik kellő tompultsága elég hozzá. És akkor senkinek, egyik félnek sem kell belegondolnia abba, hogy éppen most éljük fel jelenlegi értékeinket és jövőbeli lehetőségeinket.

Amikor a kulturális államtitkárság rengeteg már megítélt pénzt vett el azoktól, akik a törvény szerint a VI. (struktúrán kívüli, független, alternatív, közhasznú társaságként működő, nem hivatalos stb.) előadóművész-csoport körébe tartoznak, ez a húzása nem csak álnokságról és cinizmusról tanúskodik (emberileg), nemcsak törvénytelensége miatt szembeötlő (jogilag), hanem a kultúra működésének teljes meg nem értéséről, vakságról, süketségről, hogy ne mondjam: kulturálatlanságról tanúskodik. Régóta nyilvánvaló (és évtizedek óta naponta tapasztalhatjuk), hogy a kultúra értékei (legyünk óvatosak: elsősorban) a peremen teremtődnek, az újdonság mindig a még nem bevett, bejáratott, elfogadott intézmények (és művészek) felől érkezik; a mainstream kultúra akkor jár jól, ha odafigyel arra, mi folyik a "széleken", és utat enged a hatásnak. A kulturális pezsgés - amit nagyon sokszor a "nem hivatalos" események, társulatok, művészek indítanak be és tartanak mozgásban - fontos nemzeti érték, alapja lehet annak, hogy minél több művelt, képzett, kreatív ember lakja ezt az országot, emellett idegenforgalmi vonzerő és jövedelmező exportcikk. A Nyugatról idetelepedő (vagy akár csak a pénzét ideküldő) üzletember nemcsak az autópályát, a közbiztonságot vagy a bankrendszert figyeli, hanem igenis hízeleg a hiúságának, ha színtársulatok, táncszínházak, galériák, irodalmi presszók vagy mindenféle művészeti ágaknak helyet adó műhelyek vannak a kiválasztott városban - még ha csak sznobériából is, és amúgy esze ágában sincs kultúréletet élni.

*

Ezért - többek között ezért - a kultúra támogatása (minden kultúráé, az úgynevezett "alternatívé" is) minden kormány kutyakötelessége és elemi érdeke. Sehol a világon nem működik e nélkül a kulturális élet. De a mostani keserű tapasztalat újragondolásra kell, hogy késztesse mindazokat, akik kicsit is odafigyelnek a művészetre: az állam a legnagyobb, de megbízhatatlan és gyanús mecénás, mert aki éppen a politikai hatalom birtokosa, mindenféle szeszélyes eszmék szerint dönthet a pénz elosztásáról, vagy akár el is vonhatja a támogatást. Részint automatizmusokra, részint szakemberek testületi döntésére van szükség. (Ehhez a törvények részben már megvannak - csak hát, mint látható, megszeghetők.)

A kulturális élet szereplőinek és a kultúra iránt érdeklődőknek tehát minél kevesebb teret szabad engedniük a hivatalos pénzosztogatóknak - akik, tudjuk, olykor összevissza beszélnek mindenféle butaságot genetikáról, egyes művészeti ágak állapotáról, keleti orientációról, miegymásról, ítéletet alkotnak a videoinstallációk honi helyzetéről, és ha a nyakukba sóznak egy megszorítási tervet, vállalják, hogy súlyos sebet ejtenek a gondjaira bízott kultúra fontos szegmensén. Sose bízzunk a politikai hatalom jóságában. Amit csak lehet - helyettük tegyünk meg.

Mert van valami halvány reménysugár - de az lehet, hogy életveszélyes. A civil társadalomnak (a nézőknek, olvasóknak, zenehallgatóknak) egyre kevésbé kell hagyni a kultúra állami irányítóit a kultúramecenatúra közelébe kerülni; ki kell venni a kezükből a kegyúri hatalmat. Évek kemény munkájával talán sokan meggyőzhetők lennének arról, hogy - mondjuk - havi bérük egy százalékát egyenesen, rendszeresen utalják át kedvenc színtársulatuk, táncszínházuk, könyvkiadójuk, galériájuk, folyóiratuk, zenekaruk számára (határokon belül és kívül egyaránt). Az önkormányzatoknak sokkal komolyabb szerepet kellene vállalniuk a területükön működő kulturális szereplők támogatásában. És - ami a legfontosabb - el tudnám képzelni, hogy egy-egy áruházlánc vagy multinacionális gyár megvegye például Bozsik Yvette-et vagy Pintér Bélát - nem azért, hogy vidám üzemi majálisokon szórakoztassák a dolgozókat, vagy hogy ügyesen építsék be az előadásba a cég dicséretét, hanem hogy büszkén tehesse közhírré: a magyar kultúrát pártfogolja. Ha bármi eredménye volna egy efféle mozgalomnak - mondom, ehhez bizonyára évek kellenek, meg sok-sok propaganda (de azért már most, azonnal lehet indítani az átutalásokat) -, akkor viszont a kulturális kormányzat két dolgot tehet. Vagy elégedetten hátradől, és regisztrálja, hogy többé-kevésbé elműködget a kultúra magától is, nem kell különösebb pénzt költeni mindarra, ami nem tartozik közvetlenül az állami szférához; jól jön majd az a pénz máshol. Lesz helye, nem kell félni. Megszabadul egy gondtól, de éppen ezért esze ágában sem lesz védőhálót nyújtani, és meghagyja a finanszírozás alacsony szintjén azt, amit eddig támogatott (magyarul: tengődjön csak annyiból, amennyit összekoldul). Még roszszabb változat az, ha az ekként megspórolt pénzt mégiscsak elkölti - de ekkor nem kell már a pályáztatási, értékelési, ellenőrzési macera, kapnak a csókosok meg a politikailag közeliek, nem kell többé törődni azokkal, akik ilyen-olyan adományokból úgy-ahogy ellébecolnak.

Neked ajánljuk