n Azt mondja Medgyessy Péter, hogy az ellene folyó lejáratási kampányt a miniszterelnök emberei szervezik; majd a kérdésre, amely ezen mondatának értelmét firtatja, sejtelmesen csak annyit válaszol, hogy hát Kövér Lászlót nem tekintheti másnak, mint a kormányfő közvetlen munkatársának.
Bár Medgyessy bizonyítékokat nem sorakoztatott fel állítása mögé - hogyan is mutathatná ki, hogy irodájának feltörése bármilyen módon összefüggésbe hozható lenne a Gresco-szerződés nyilvánosságra kerülésével, pláne az akkori titkosszolgálati miniszter személyével; és Medgyessynek pont annyi fogalma lehet az Orbán és Kövér közötti munkakapcsolatról, mint bárki másnak ebben az országban: kevés - nem hinnénk, hogy nagyot tévedett volna.
Az eddigi "kampányesemények" dramaturgiai láncolata ugyanis leginkább a kövéri történelemszemlélet valamifajta real life drámaként való előadására emlékeztet. Az elmúlt hónap legjelentősebb színházi eseménysorozata - melynek publikuma a négymillió magyar választó - az emlékezetes temetői fütyörészéssel kezdődött. Az aggok kórusa elsősorban az érzelmekre igyekezett hatni, de kijelölte a további drámai cselekmények morális fundamentumát is, és ha kissé leegyszerűsítve, jelzésszerűen is, de utalt az eszmei mondanivaló főbb elemeire. Ezek szerint minden komcsi komcsi, a reformkomcsik, a szocik, sőt bizonyos megszorításokkal azok is, akik nem komcsik (vagy úgy tesznek, mintha nem lennének azok). És mivel a komcsik tudvalevőleg akasztattak, hát akasztattak a reformkomcsik, a szocik, sőt ezek a bizonyos nem komcsi komcsik is. A tétel bővebb kifejtése és historiográfiai megalapozása megtalálható többek között a Fidesz "A történelem főutcáján" című világmagyarázatában, amely markánsan tükrözi a párt jelenlegi alelnökének nézeteit. E szerint ´56-ban voltak, akik a polgári Magyarországot képviselték, és voltak a kommunista puccsisták. Az utóbbiak később összefogtak Kádárral, és ebből lett az MSZMP. Később megint szétmentek, és akkor lett belőlük az MSZP meg az SZDSZ, de persze végig egy követ fújtak (ezért is "nőtt össze, ami összetartozott" 1994-ben), és ahogy 1956-ban a pesti srácokat a forradalomból, úgy később, a kádárizmusban, majd pedig utána a "polgáriakat" igyekeztek kizeccölni minden jóból.
A dramaturgia eme rejtett elemeire egyébként a temetői incidens után az előadás több, ekkor színre lépő mellékszereplője is - amolyan rezonőrként - felhívta a publikum figyelmét, elég csak az igazságügyi miniszterre vagy Bayer Zsoltra gondolni.
De a Rákosi-rendszertől húzott folyamatos, egyenes vonal ekkor még csak 1989-ig ért. A második rész - a Gresco-ügy - az említett fideszes imakönyv ama tételét hivatott igazolni, miszerint az "emeszpés káderkör és kapcsolati háló itt-ott kimutathatóan bűnözői körökkel is érintkezett". A rendezői megoldás itt a középkori moralitásjátékok eszköztelenségét és egyszerű naivitását igazítja a modern kor igényeihez, ugyanakkor - bizonyos nyomozati szervek felléptetésével - kitágítja a szereplők körét is. Hát már hogyne lennének az emeszpés káderkörnek bűnözői kapcsolatai, ha egyszer maga a miniszterelnök-jelöltjük is bűnöző! Üzér ő, csak épp nem búcsúcédulákat, hanem befolyást árul! Bár lapzártánk idején még nem tudjuk, az ügyészség vagy a rendőrség elrendeli-e a nyomozást Medgyessy ellen, annyi biztos, hogy "foglalkoznak" az ügyével (feljelentéskiegészítést rendeltek el), és hogy emiatt maga Medgyessy is szereplője lett az előadásnak. Mint az ÁVO utódpártját vezető maffiózó, aki persze védekezik (és a rendező itt nyilván a sztanyiszlavszkiji beleéléses módszer erejében bízik). Quod erat demonstrandum.
Mindazonáltal végzetes leegyszerűsítés lenne mindezt merő "kampányfogásként" felfogni. Ez a történet nem pusztán a választási győzelem érdekében hazudja át a múltat, 1956-ot meg az azt megelőző és az azt követő kort. Ebből a történetből, amely szerint tehát Kövér László és a Fidesz jelenlegi választási ellenfelei gyilkosok, illetve részben biológiai, részben spirituális és morális értelemben gyilkosok utódai, ennélfogva konkrét bűnözők is, egy egész politikai cselekvési program bomlik ki. (Úgy, ahogy a demokratikus átalakulás a nyolcvanas évek végén épp az ´56-ról kimondott igazságból született meg; úgy, csak egész másképp.) Hogy a szocialistákat és a liberálisokat nem elég legyőzni a választásokon, de meg kell őket semmisíteni, örökölt és elkövetett "bűneik" miatt örökre kiiktatni a magyar politikából. Az ideál már rég nem (a Haider előtti) Ausztria, a vörösök és feketék valamifajta kiegyezésére alapuló váltógazdaság. Hisz nem az államszervezet többé-kevésbé fair és hatékony működtetése a cél, vagy a magyar választók (akik fele MSZP-szavazó) érdekeinek kiegyensúlyozott képviselete, hanem a Gonosz megbüntetése.
Ha ez a parlamentáris demokrácia keretei között nem megy, akkor mást kell helyette csinálni.
Még akkor is, ha ezt a mást rendesen elnöki diktatúrának nevezik.
