n Közgyűlést tartott a Magyar Írószövetség. Hogy nincsenek forradalmi idők, azt a heveny érdektelenség is mutatja, amely e vasárnapi kultúrprogramot kísérte. Pedig választás is szerepelt a műsoron, sőt még a vezető politikusokkal történő parolázás és pörlekedés elvi lehetősége is. Egy miniszter (oktatási) és egy pártelnök (szocialista) volt ott.
Tulajdonképpen az történt, amit nagyjából várni lehetett: a semmi. A két periódus után leköszönt elnök, Pomogáts Béla - ha már regnálása idején nem tette - távoztában szeretett volna örökül hagyni némi változást, ahhoz azonban, hogy keresztülvigye a választmány és elnökség karcsúsítását (71 és 7 helyett 41 és 5 lett volna a cél, a hatékonyság nevében), illetve a közvetlen elnökválasztás bevezetését, nem volt ereje.
Ez a szervezet magától nem bír megújulni.
És nincs, aki megújítsa. Nyilván, mert tagjainak többsége nem is érzi a szükségét. Azok, akik érezték volna, de reménytelennek tartották az egészet - és mellesleg nem akartak egy levegőt szívni bizonyos pályatársaikkal -, már rég kiléptek, és új írószervezetet alapítottak. Akik szintén rosszul érezték benne magukat, de türelmesebbek, maradtak, ám változtatni nekik sincs erejük.
Marad is minden a régiben. Az úgynevezett "fiatal" korosztályból senkit nem szavaztak be a 71 fős választmányba. Lehet, hogy nem kéne generációs kérdésként kezelni ezt, de egy ilyen szervezet egészségének inkább használna, mint ártana, ha idősebb tagjai maguk közé engednék, sőt hívnák a fiatalabbakat is. Akik viszont önmaguk előbbre mozdításához kevesen voltak. Mostantól ugyanúgy a partvonalon kívülről morgolódhatnak majd, mint eddig, amikor mondjuk a választmány kurátorokat jelöl pénzosztó testületekbe, és senki nincs ott, aki.
De ez sem új. És valahogy ezután is lesz. Lesz új elnök is, és valahonnan kerül majd pénz a székházra is. Mert az a legfontosabb, alighanem.
