Gál András Levente, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) közigazgatási államtitkára a múlt héten interjút adott a kormanyzat.hu-nak. Ebből megtudhattuk, hogy további intenzív párbeszédet kívánnak folytatni a zsidóságot képviselő különböző szervezetekkel; Gál ennek lehetséges témáiról szólt. Az, hogy van olyan társadalmi csoport, szervezet, közéleti szereplő, akivel a kormány egyáltalán szóba áll, már önmagában is örvendetes. Ráadásul a pár száz ember által választott, önmaguknak mégis a teljes zsidóság képviseletét vindikáló Mazsihisz-vezetők mellett végre mások is szerepet kapnak a tárgyalásokon. "Terítékre került", mondja Gál az interjúban, "hogy megújítjuk a Mazsök kuratóriumát". Noha a kormány közalapítványok elleni támadása példája a mindenféle önigazgatással szembeni bizalmatlanságuknak, központosító kontrolligényüknek, a közalapítványként megtartott Magyar Zsidó Örökség Közalapítvány kuratóriumának "megújítása" akár indokolt is lehet: a kuratóriumi döntésekre a zsidó közvélemény nagy része szerint rátelepedett a Mazsihisz. (Erről lásd cikkünket: Igazodók, Magyar Narancs, 2010. szeptember 16.). Adjuk meg az esélyét, hogy a kormány ez egyszer nem pusztán elfoglalni kívánja a testületet, Fidesz-hű delegáltakkal kiváltani az eddigi kurátorokat.
Ám Gál ezután merészen témát vált, s alaposan el is rontja óvatosan bizakodó hangulatunkat: "Jeleztem a HDKE (a Holokauszt Emlékközpont - V. Gy.) képviselőjének, hogy át kell értékelni a kiállítás egy részét, mivel az úgy épül fel, hogy a különböző bevonulásokat mutatja, ami egy teljesen más jellegű dolog. Más, mivel nincs ok-okozati összefüggésben az, hogy a magyarlakta vidékek visszatérnek Magyarországhoz és oda Horthy Miklós kormányzó és a magyar hadsereg bevonul, azzal, hogy később menetben hajtották az embereket a halálba. Mindez olyan történelmi csúsztatás, amely felesleges feszültségeket kelt. Külön történelmi értékelés tárgya, hogy az első vagy a második bécsi döntés mennyire volt méltányos, mennyire volt okszerű és mennyire volt helyes korrekciója a trianoni békediktátumnak. Meg lehet nézni, hogy Márai Sándor hogyan ír ezekről az eseményekről például az Ajándék a végzettől című kötetében, és meg lehet nézni azt is, hogyan emlékezik meg a holokausztról, amit úgy aposztrofál: az aljasság, az irigység és a birtoklási vágy hajtotta. Sajnos a jómódú zsidó polgárság javait kívánta meg számos olyan ember, aki az aljasság irányába terelte a jogképességétől megfosztott Magyarországot."
E mondatok súlyához képest nincs túl sok jelentősége annak, hogy Gál nem figyelt az állandó kiállítás megtekintésekor: azon a szakaszon, amelyről beszél: először az őszirózsás forradalom egy pillanatát ábrázoló képet látunk. Ha Gál következetes volna, azt kéne mondania, hogy a kiállítás sugalmazása szerint a Károlyi-forradalom volt a magyarországi holokauszt ősoka.
*
De vajon mi köze van egyáltalán az államtitkárnak egy történeti kiállítás koncepciójához? Nem mintha nem szoktuk volna meg, hogy kormánytisztviselők saját hűbérbirtokukként kezelik a kulturális intézményeket; a kétharmad erre is felhatalmazást és nyilván hozzáértést is adott Gál András Leventének. Úgy tűnik, hogy a Holocaust Közalapítványt puszta feledékenységből mulasztotta el felszámolni a minisztérium: valójában személyesen Orbán Viktor kíván dönteni arról is, milyen vastagon kenjék a körözöttet a büfében. (Most szólunk, mielőtt még arra találnának hivatkozni, hogy a központi költségvetés finanszírozza a HDKE-t: a kétharmados többség nem a saját pénzét költi.) Csak remélni tudjuk, hogy ama kiváló történészek, akiket a KIM már ki is szemelt a jelenlegi kuratóriumi elnök és igazgató helyére, Haraszti György és Szita Szabolcs lesznek oly' öntudatosak, hogy erélyesen visszautasítsák a követelést. Ha Gál belebeszélhet szakmai elképzeléseikbe, előírhatja, milyen módon kell értelmezni a nemsokára talán általuk irányított intézményben a történelmet, akkor hosszú évek alatt felhalmozott szakmai tőkéjük egyetlen pillanat alatt lesz semmivé.
Nem árt tudnunk ehhez azt sem, hogy a szoros kapcsolatot a határrevíziós döntések és a zsidótörvények között például Randolph L. Braham feltételezte A magyar Holocaust című, nehezen megkerülhető monográfiájában. Szerinte a zsidótörvények "szimbolikus politikai ajándékok is voltak azért a politikai és diplomáciai segítségért, amit a Harmadik Birodalomtól" kaptunk. Megítélése szerint a zsidók akkori kitaszítása a nemzetből nagymértékben hozzájárult ahhoz, ami aztán 1944-ben történt. Vagyis az államtitkár a magyar holokauszt egyik még köztünk lévő, 90 felé közelítő túlélőjének és egyik legnagyobb kutatójának álláspontját minősítette "történelmi csúsztatásnak" a pökhendi tudatlanságnak azon magabiztosságával, ami a kormánytisztviselőknek alig egy év alatt szinte már retorikai védjegyévé vált. Természetesen lehet vitatni Braham álláspontját e kapcsolat szorosságáról, gondolkozni arról, milyen más események játszottak még közre mindabban, ami történt; hisz a történeti események ok-okozati összekapcsolása mindig értelmezés is. Elő lehet állni másik értelmezéssel - csak ahhoz a puszta hatalmi arrogancián kívül másra is szükség volna: történeti kutatásra. Az államtitkár azonban nem megérteni, hanem megparancsolni kívánja a múltat. Megérhettük ismét, hogy egy kormánytisztviselő elő kívánja írni a helyes történelmi emlékezet kánonját. Ez, ha nem pusztán meggondolatlanság, hanem valódi politikai törekvés, beláthatatlan károkat fog okozni. Ugyanis az ilyen döntések más csoportok emlékezetének kizárásával járnak - pedig a nemzeti közösség nem más, mint a különböző csoportemlékezetek egymással folytatott, figyelmes és empatikus dialógusa. Az államigazgatás egyetlen feladata, hogy az e folyamatos beszélgetésben közössé váló emlékezet tereit, intézményeit létrehozza és működtesse.
Gál viszont a nemzeti önismeretnek még az esélyét is csírájában fojtaná el. Azt a fájdalmas kettősséget kívánja a szőnyeg alá söpörni az államtitkár, hogy noha a trianoni döntés roppant igazságtalan volt, a Horthy-korszak revizionizmusa ettől még agresszív és korlátolt marad, és nem kevésbé szörnyű nemzeti tragédiákhoz járult hozzá. Gál fél ezzel szembenézni, ahogy fél belátni azt is, hogy nem "számos" rossz jellemű magánszemély felel csak azért, ami több százezer honfitársunkkal történt, hogy ennél sokkal komolyabb dologról van szó, hisz a zsidónak nyilvánított s ezzel a halálra kijelölt magyar állampolgárok elpusztításában nem "magánszemélyek" működtek közre, hanem a korabeli magyar állam, annak hivatalos szervei és hivatalnokai.
Márpedig, a kormányzati retorika nyelvén szólva, nemzeti nagyság és büszkeség aligha származhat abból, ha félünk szembenézni téves vagy rossz döntéseinkkel, mélységes nemzeti szégyenünkkel (mert ha van - és van - nemzeti dicsőség, akkor nemzeti szégyennek is kell lennie). Abból csak frusztráció és agresszió származik. Hatalmaskodás, gyanakvás, nagyotmondási kényszer. Itt, a szemünk előtt.
