Minden a Sorsé, szeressétek
Õt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
(Ady)
Az utóbbi időben a magyarországi politikai közbeszéd témáivá lettek a politikatudomány, sőt a politikai filozófia olyan elméleti kérdései, mint a gyülekezési és a szólásszabadság. Ennek a folyamatnak a kezdete igazából a desperádó-vezérkar kordonbontási akciója volt. A cselekmény résztvevői ugyanis azt jelölték meg tettük indítékaként, hogy a helyzet (a kordon fönnállása) törvénytelen volt. Erről a kérdésről nem nyitunk vitát, mert ami itt igazán figyelemreméltó, az valójában a másik állításuk, hogy ti. ha ők esetleg nem jogszerűen jártak is el, akkor is megvolt tehát hozzá a - valamilyen értelemben vett - joguk. Nos, a magyar nyelvben van egy megfelelő szó az ilyen cselekmények jelölésére: az ilyesmit úgy hívják, hogy önbíráskodás. Mármost, hogy az önbíráskodás legitimálásával általában mik is a desperádóvezér céljai, erre még vissza fogunk térni. A közvetlen cél azonban egészen világos, és tulajdonképpen csaknem meg is valósult ott mindjárt: visszaengedni az Országház előtti térre a szélsőjobboldali sovinisztákat, és ezzel ismét létrehozni ott a tavaly őszi őrült, bár a jelenlegi szabályok által kétségkívül megengedett állapotokat.
Mert úgymond a gyülekezési jog és a szólásszabadság égbekiáltó korlátozása, ha ott nem lehet tüntetni. Ugyan miért? Netán nincs más hely Budapesten, ahol a gyülekezési jogot és a szólásszabadságot gyakorolni lehet? Nyilván van. John Stuart Mill klasszikus megfogalmazása szerint az egyetlen indok, amelynek alapján korlátozni lehet az egyének cselekvési szabadságát: mások sérelmének megakadályozása (A szabadságról, 27. o.). Indokolható lenne az elv alapján egy idevágó, technikai jellegű korlátozás? Tekintve, hogy számos demokratikus ország államhatalmi centrumainak közelében a gyülekezési jogot és így a szólásszabadságot ténylegesen korlátozzák a közhatalom normális működésének érdekében, a kérdésre egyértelmű a válasz. További technikai indokként szokott még fölmerülni a szabad közlekedés "aránytalan" akadályozása. Mihez képest? Ha egy hidat eltorlaszol egy tüntetés, lehet mondani, hogy van másik híd; de azért érdemes lenne meghallgatni azoknak a véleményét, akik nem tudnak átmenni az Erzsébet hídon, s akár csak egy híddal arrébb kell kínlódniuk az ottani torlódásokkal. ("Elkerülő útvonal" egyébként akkor is lenne, ha az összes fővárosi hidat tüntetések zárnák el - legföljebb el kellene menni Dunaföldvárig.) Azt a kérdést pedig szintén érdemes lenne egyszer föltenni, hogy egyáltalán miért a gyülekezési jog körébe tartozik az autós útlezárás? Mi lenne, ha az erre szervezkedő autósok inkább egy autóparkolóban vagy még inkább egy út melletti nyílt mezőn gyakorolnák a gyülekezési és szólásszabadságukat?!
*
A gyülekezési és szólásszabadság tehát igenis korlátozható, és nemcsak térben, de időben is. Mert - tegyük föl - a környéken lakóktól és/vagy az arra közlekedőktől ideiglenesen elvárható, hogy egy ideig a saját szabadságukat korlátozzák a tüntetők szabadságának javára. Ideiglenesen, de nem folyamatosan. Hogy itt hol húzódnak a határok, megint csak technikai, bár nem könnyen megválaszolható kérdés. Ahogyan nem mondhatjuk, hogy se ezen a téren, se azon, se ezen az útvonalon, se amazon nem lehet tüntetni, mert akkor végül tényleg nem lesz hely sehol, ugyanúgy nem mondhatjuk azt sem, hogy egy gyűlés vagy tüntetés ne tartson tovább 5 percnél, mert akkor eleve lehetetlenné válik. Habár igen okosnak tekinthetjük azt az ötletet, hogy a fővárosban valahol jelöljenek ki egy korlátozatlan "Hyde-parkot", ahol bármikor és bármeddig tüntethet és szónokolhat bárki, praktikusan mégiscsak számolnunk kell a város közterein megjelenő tüntetőkkel. Hogy melyek lehetnek ezek a közterek, és hogy mennyi ideig lehet őket átengedni a közérdek úgymond aránytalan sérelme nélkül, ez - ismételjük - technikai kérdés. E technikai kérdés eldöntésére pedig a világ minden normális országában a rendőrség hivatott, megfelelő - nálunk azonban jelenleg hiányzó - törvényi szabályozások alapján.
De éppen a rendőrség az, amely most folyamatosan a szélsőjobboldal és az ezt rohamcsapataként fölhasználó desperádószövetség támadásának kereszttüzében áll. (A szélsőjobbnak való arcátlan hízelgés legújabb gesztusa az árpádsávos zászló legitimálása, mondván, hogy nincs rajta nyilaskereszt - nos, ha Budapest utcáin hatalmas vörös zászlók tűnnének föl, mondhatná-e bárki, hogy ezek nem a kommunizmusra emlékeztetnek, hiszen nincs rajtuk sem ötágú csillag, sem sarló-kalapács?) A kórus naponta üvölti tele a világot Debrecentől Brüsszelig arról, hogy a magyar rendőrség a - természetesen illegitim - kormány parancsait teljesítő terrorszervezet. Kétségtelen: a magyar rendőrség ma még fölös számban követ el hibákat, hiszen nem rendelkezik azzal a tapasztalattal, mint az amerikai, a brit, a francia, a német, az olasz. Majd ha fog - és ha megkapja hozzá a megfelelő támogatást, akkor fog -, pontosan tudni fogja, hogyan kell minden fölösleges kímélet és ugyanakkor minden fölösleges agresszivitás nélkül leszerelni egy, a törvényes kereteket túllépő utcai megmozdulást, s hogy olyankor nem az a kérdés: gumibot vagy gumilövedék, hanem az, mikor és hogyan használják őket.
*
Mert egy tüntetés soha nem pusztán a gyülekezési jog és a szólásszabadság egyszerű és ártatlan gyakorlása. Éppúgy, mint más vonatkozásban a sztrájk, a tüntetés is egyfajta nyomásgyakorlás; keményebben fogalmazva: egyfajta zsarolás és az ellenfél megfélemlítése. Azt mondja: ha nem teljesítitek a követeléseinket, akkor mi itt maradunk eddig meg addig, míg csak már nem bírjátok majd tovább. A tüntetés e nyomásgyakorló, fenyegető funkciója annál egyértelműbb, minél inkább odajuthat azok közelébe, akik ellen irányul. Ezért megengedhetetlen, hogy bárki ellen a lakása előtt tüntessenek. Ez ugyanis nyílt terrorisztikus fenyegetés. Olvassunk csak bele még egy kicsit Mill szövegébe! "Azt a véleményt, mely szerint a szegények éhínségének a gabonakereskedők az okai, vagy amely szerint a tulajdon rablás, nem szabad háborgatni, míg egyszerűen csak a sajtó útján terjed. Ám igazságosan lehet büntetni, ha szóban adják elő egy izgatott tömegnek, mely egy gabonakereskedő háza előtt gyülekezik, vagy ha ugyanennek a tömegnek röpirat formájában juttatják el." (Uo., 111. o.) És alkotmányunk őrének volt képe leírni, hogy a politikusok - aktuálisan: baloldali politikusok - kötelesek azt is eltűrni, ha magánemberi mivoltukban zaklatják, nemhogy őket magukat, de a gyerekeiket is!
Ezen a ponton világosodik meg az önbíráskodásnak mint hősies cselekedetnek a desperádóvezéri dicsőítése. Ha az önbíráskodás keretében szabad lebontani egy törvénytelen kordont, akkor a különféle "törvénytelen" törvények (például az egészségügyi törvény) és azok elkövetői, egyáltalán a mindenféle bűnösök és gonosztevők, népnyúzók és hazaárulók stb. ellen is föl lehet így lépni. Az önbíráskodásnak azt a fajtáját, amikor ez történik, lincselésnek hívják. Ne legyenek kétségeink: ha a debreceni meg vásárhelyi tüntetők a kezükbe kapták volna a miniszterelnököt vagy az egészségügyi minisztert, nem narancsokat és nem jelképes akasztófákat használtak volna. Mentség persze mindig van: a jogos fölháborodás hozta őket ilyen állapotba. Hát persze. Nem láttunk még bűnözőt úgy állni a bíróság előtt, hogy ne ismerte volna el általánosságban a törvények érvényességét - csak éppen mindig megtalálta azt a speciális indokot, ami miatt neki azt a bűnt el kellett követnie.
*
Ámde nem jogos-e a nép ítélete? Vajon a demokrácia nem a népszuverenitáson alapszik-e? Az egyik desperádó-alvezér föl is tette a kérdést: hogyan lehet egy demokráciában valakit egyáltalán populizmussal vádolni? Persze, a "nép" szó mindkét kifejezésben tényleg szerepel. Csak éppen a populizmus nem törvények által szabályozott demokráciát jelent, hanem úgymond "közvetlen" népuralmat. Amikor manapság a desperádóvezér arról fecseg, hogy a magyar demokrácia kiüresedik és formálissá válik, ugyanazon a vonalon mozog, mint Robespierre és Lenin az egyik, Mussolini és Hitler a másik oldalon. És az, hogy a társadalmi szerződés időnként felülbírálható, vagyis lehetségesek forradalmak, persze szintén igaz. Csakhogy forradalmat nem demokratikus, hanem abszolutisztikus, autokratikus, diktatórikus rendszerek ellen csinálnak. A demokrácia ellen végrehajtott "forradalomnak" államcsíny a neve.
A kettő között a felszínen nincs mindig látható különbség. Tömegek mindkettőben részt vehetnek. Bár a forradalom esetében a népet általában olyan tömeg szokta képviselni, amelyik rosszul öltözött, de jóarcú, becsületes emberekből áll (legalábbis egy ideig), a puccs esetében meg jól öltözött, de rosszarcú, sunyi alakokból. Vezetni is egy radikális kisebbség vezeti a forradalmat is, meg a puccsot is: egy olyan kisebbség, amely magát általánosságban a nép képviselőjének tolja föl. Rousseau klasszikus megkülönböztetése szerint a volonté de tous (mindenki akarata) nem föltétlenül ugyanaz, mint a volonté générale (általános akarat): az előbbi csak az egyének akarata, az utóbbi a közösségé. Az elv szépen hangzik, csak egy baj van vele: hogy ki képviseli az általános akaratot a formális többséggel szemben, nem lehet megmondani, s így ez a legkülönfélébb államcsínyek és diktatúrák igazolásaként szokott funkcionálni, ahol az általános akarat megtestesülése a Vezér vagy a Párt.
A formális, "pozitív" jog kétségkívül nem minden. Habár a konzervatív gondolkodás Burke óta többször rámutatott, hogy minden tényleges ("pozitív") jog történetileg alakult, a liberális hagyomány ragaszkodott a természetjog elképzeléséhez, legalább abban az értelemben, hogy ez a pozitív jogrendszerek mércéjeként kell funkcionáljon. Az azonban, hogy egy desperádó-"politikatudós" kijelentse: a természetjog alapján jogosak pártjának formális jogilag törvénytelen akciói, a polgárháború ideológiájának meghirdetése. Mert mit is ír erről a politikai filozófia legnagyobb klasszikusa, Hobbes? Szerinte a természeti állapotból (amely nála, a közismert kifejezéssel, "mindenki háborúja mindenki ellen") az emberek egy társadalmi szerződés által lépnek ki, s ebben lemondanak a politikai jogaikról, egyes természeti jogaikról azonban kétségkívül nem: "Ezért van néhány olyan jog, amelyet értelemszerűen se szavakkal, se más jellel senki fel nem adhat, vagy át nem ruházhat. (É) Az olyan megállapodás, amely szerint nem védem meg magamat erőszakkal az erőszak ellenében, mindenkor érvénytelen. (É) De akár tagja volt a gyülekezetnek, akár sem, akár kikérték hozzájárulását, akár nem, vagy alá kell vetnie magát a többiek határozatának, vagy megmarad abban a hadiállapotban, amelyben korábban volt, és amelyben bárki, anélkül, hogy jogtalanságot követne el, megölheti." (Magyar 2. kiadás, 174., 179., 212-213. o.) A természeti, azaz "hadiállapotba" (a polgárháború állapotába) visszahullani Hobbes szerint a legroszszabb zsarnokságnál is rosszabb. Bár Locke szelídebb elméletében a természeti állapot nem hadiállapot, annak veszélye mégis folyamatosan fönnáll benne.
*
Aki tehát a fönnálló törvényes rendet kérdésessé teszi, s a formális "pozitív" joggal szemben a természetjogra hivatkozik, az vagy forradalmár, vagy puccsista, s ha sikerül kellő számú tömeget megnyernie, a polgárháború felé nyitja meg az utat. A forradalmaknak megvan a maguk romantikája - mottónkat is egy forradalmi versből vettük. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk őket, a szörnyűségek tömegére bukkanunk, és minél inkább egy spontán földindulásról van szó, annál inkább. Az ugyancsak szörnyűségekkel teli államcsínyek azonban csak a résztvevőik számára romantikusak. A desperádóvezér nyíltan egy olyan - bizonyos szempontból mitikus - személyiséget tekint a példaképének, aki "gyujtogató, csóvás ember" volt. Említett alvezére pedig kifecsegi: eljön majd az a nap!
Ennek a napnak az előkészítésére szolgál az egész mostani kampány. A desperádók ugyanis nem bírják kivárni a normális parlamenti ciklus végét: nemcsak mert a kormány netán mégiscsak sikeres lehet a négy év alatt, de mert nekik már előbb pénzre van szükségük. Mivel azonban olyan ostoba kormány nincs, amelyik ne a saját, hanem az ellenzék számára kedvező időpontban írjon ki előrehozott választásokat, az alapvető cél a kormánykoalíció képviselőinek megfélemlítése, hogy azok kihátráljanak a gyűlölt miniszterelnök mögül (akinek soha nem bocsátják meg sem a kettős állampolgárság megakadályozását, sem a televíziós megszégyenülést). A rendőrség folyamatos szidalmazása is azt a célt szolgálja, hogy azon a napon ne merjen vagy tudjon majd ellenállni. Hiszen a Vezér megmondta nyíltan: ha nem megy alkotmányos úton, akkor megy majd anélkül! A polgárháborúk hírhedt proskripciói már tavaly ősszel megkezdődtek, nemrégiben pedig már nyíltan terrorisztikus atrocitásokra is sor került. A desperádólogika szerint nekik már önmagában az is megéri, ha "ama napig" folyamatos hadiállapotban tartják az országot.
