Az átláthatóság döntően befolyásolja a vállalatfelvásárlások és -összeolvadások esélyét, és ezen keresztül az egész gazdaság fejődését.
A felzárkózó országokban, különösen a demokratikus berendezésűekben a helyi kis- és középvállalatok kialakulása, megerősödése és dinamikus tulajdonosváltása fontos motorja a gazdaság fejlődésének. A cégek életgörbéjük során rendszerint éretté válnak a felvásárlásra; esetleg a továbblépéshez van szükségük tőkéstársra vagy új tulajdonosra. Ez nemcsak az innovációban, hanem az iparban és a szolgáltatásban is így van. Ez ad lehetőséget a vállalkozóknak arra, hogy újra és újra ott fejtsék ki a gazdaságra pozitív hatásukat, ahol a legtehetségesebbek: a vállalkozásalapításban és -indításban. Az USA-ban, Izraelben például sokan már a harmadik, negyedik technológiai cégüket viszik a tőzsdére vagy adják el valamelyik multinacionális nagyvállalatnak, hogy aztán mindig új területeken új vállalkozásba fogjanak. (Ezzel szemben például a német gazdaság egyik súlyos, de kevésbé közismert problémája a családi kis- és középvállalkozások generációváltása. A német cégtulajdonosok hajlanak arra, hogy ne adják el a vállalatukat, amikor pedig ez lenne az ésszerű: a második, harmadik generáció átveszi ugyan az üzletet, de belőlük már gyakran hiányzik a tehetség.)
A mai (illetve a válság okán: a tegnapi) magyar viszonyok között azokért az átlagos cégekért, amelyek nem kecsegtetnek extrém növekedéssel, körülbelül az éves nyereség ötszörösét hajlandó kifizetni egy olyan vásárló, akinek a tranzakció nem fontos stratégiai lépés, hanem inkább egy kockázatokkal, de extra hozammal is kecsegtető befektetés. (A kiszámíthatóbb nyugat-európai gazdaságokban, vagy akár a gyorsabb növekedéssel kecsegtető Távol-Keleten ez a szorzó - sajnos - magasabb.) Az ilyen tranzakciók és befektetők léte rendkívül fontos a gazdaság számára, a fejlett országokban ezzel foglalkozó társaságok százai működnek a piacon. Nekik köszönhetően - például egy hirtelen betegség, haláleset vagy kecsegtető másik lehetőség esetén - nagyon rövid idő alatt ésszerű áron ki lehet szállni szinte bármilyen cégből.
Ahhoz azonban, hogy ez a dinamika, ez a piac működhessen, a vevőnek tudnia kell, mit kínálnak neki. Ezt a lehetőséget veszítik el a magyar vállalkozások és a magyar gazdaság, amelyet a kelet-európai átlagnál is kuszább könyvelésű cégek népesítenek be.
A magyarországi kis- és középvállalatok könyvei a legjobb szándék esetén is ritkán tükrözik valós gazdasági helyzetüket. Ezeregy okból - de leginkább a számla nélküli eladás és vásárlás, illetve a bérek nem teljesen szabályos kifizetése miatt. Ezért számos külföldi szakmai befektető eleve nem is tud mit kezdeni ezekkel a cégekkel. De ha akad is vevő, a kockázatok miatt e vállalatokat egy hasonló nyugat-európai vagy akár transzparensebb módon vezetett, könyvelt kelet-európai céghez képest csak sokkal alacsonyabbra lehet beárazni. A kockázatok nemcsak, sőt nem is elsősorban az adóhivatal vizsgálatainak a kockázatát jelentik, hanem azokat is, amelyek a valós cégműködés ismeretének a hiányából fakadnak.
A szürke működésnek emellett több közvetett, ám nem kevésbé kárhozatos következménye van. Az egyik ilyen a növekedési gát. Az a cég, amely bevételének és eredményének számottevő részét nem a könyvein keresztül realizálja, nyilvánvalóan nem kap hitelkeretet, vagy csak sokkal kevesebbet. A másik dimenzió a félelem, az óvatosság. Ha a szürkén működő cég egységnyi nyereséget hoz, a tulajdonos-vezetőt aligha motiválja bármi, hogy dupla forgalmat érjen el másfélszeres nyereséggel, mert ekkor a kockázata lehet, hogy inkább háromszoros lesz.
Ha ezek a vállalkozások megfizetnék a munkaerő szabályszerű költségeit (ezeknek persze a mainál alacsonyabbnak kell lenniük, ezt mindannyian tudjuk), akkor a munkaerő relatíve értékesebb jószággá válik, érdemesebb lenne oktatni, megszervezni a munkáját, kiváltani technológiával. Az így felszabaduló munkaerő a munkaerőpiacon kelendő áru lenne, és ugyancsak serkentené a gazdaság növekedését (hiszen ma a munkaerőhiány és a munkanélküliség párhuzamosan van jelen).
*
Hogyan is gondolkodhat ma Magyarországon egy kisebb cég tulajdonosa? A cégen keresztül ki tudja fizetni a saját és a család rezsijének (autók, mobil stb.) jelentős részét, és emellett - egy szolid bejelentett részt is belekalkulálva - havi 1-5 millió forintot keres. Ez szinte biztos, hogy jövőre is összejön; és valószínűleg a következő évben is. És akkor még mindig lesz egy - igaz, rosszabb állapotú és nem túl perspektivikus - cége. Eladni - mint láttuk - talán a nyereség ötszöröséért adhatná el: amivel nem csak az a baja, hogy ebből kapásból 25 százaléknyi adót fizet, hanem az is, hogy a vevő az ár alapját képező nyereséget úgy számolja, hogy ő már előírásszerűen veszi ki a pénzét. És ekkor az üzlet akár kútba is eshet. Hiszen ha e kis vállalatok egyik napról a másikra hipp-hopp, előírás szerint kezdenének működni, a nyereségük drámaian csökkenne, sőt sok esetben veszteségbe fordulnának.
Nézzünk erre néhány - a tapasztalataim szerint - köznapinak nevezhető példát.
Az a kis- vagy középvállalkozás, amely egy alkalmazottjára számolva évente egymillió forint nyereséggel kényezteti tulajdonosát, már az igazán jók közé tartozik; ha tíz alkalmazottja van, akkor tehát a nyereség tízmillió forint. Ugyanez a cég fizessen alkalmazottanként átlagosan havi 30 ezer forintot "borítékban", amolyan bérkiegészítésként: ez a módszer sem tűnik a valóságtól elrugaszkodottnak.
Nos, ha e vállalat igazgatója, tulajdonosa úgy dönt, holnaptól ezt a fejenként nettó 30 000 forintot az összes közteher befizetése után, azaz fehéren adja oda hűséges dolgozóinak, az a mai terhek mellett fejenként évi majd' 600 ezer forint többletterhet jelentene; úgy 52 ezer forint/ hó feketekassza esetén pedig a fehéredés a teljes "ideális" nyereséget elvinné. És ne feledjük: egy igen jó karban lévő kisvállalatról beszéltünk; azoknál a cégeknél, ahol a profit ennél kisebb, a szabályszerű közteherviselés a nyereség teljes egészét elvinné.
Egy másik példa: egy kereskedő vállalat 2-3 százalékos árbevétel-arányos adózás előtti nyereséggel már szerfölött elégedett lehet: egy pár tucat fős, mondjuk 1-2 milliárdos forgalmú vállalatnál ez 20-50 millió forint. Ha ez a cég forgalmának csak 5-6 százalékát "realizálja" az áfa kikerülésével, pontosan ezt az eredményt produkálja (azt feltételezve, hogy a cég nagyobbik, "fehéren" működő része nullszaldós). Ha a "B-kasszája" a forgalom 10 százalékára rúg, a nyeresége már 4-6 százalékos lesz. Sőt. Még valószínűbb talán az, hogy e cégek 20 százalékos "B-kasszával" dolgoznak, és így élnek meg épp hogy - a fehéredés az ő esetükben áremelést vagy csődöt hozna.
*
Természetesen nincs receptem a megoldásra. A siker talán két legfontosabb előfeltétele az lenne, hogy a társadalom megértse a problémát és következményeit, másrészt kialakuljon valamiféle bizalom a szereplők - az állam, a munkaadók és a munkavállalók - között. Ez utóbbi szempontjából fontos volt, hogy a Megegyezés program egyik elemeként a miniszterelnök vállalta az első gesztust, mintegy előleget kínálva a társadalomnak a fehérítésre. Következő kormányzati lépésként célszerű lenne - talán egy szakértőcsoport közvetítésével, a vállalkozók képviselőivel együtt - iparáganként, szakmánként számba venni a tipikus számlázási és jövedelmi struktúrákat, és erre a tudásra építve egy sokéves, alulról felépített "makropályát" tervezni a fehérítéshez. Hiszen a fehéredés nem egyik napról a másikra következik be: e folyamat hosszú és buktatókkal teli lesz (ha lesz). A közterhek (remélt, elvárt) csökkenése és a párhuzamos (remélt, elvárt) fehéredés másképp hat az egyes szakmákra. Néhol a költségek és így az árak emelkedését hozná (például a fodrásznál vagy a taxiban), máshol viszont (például a beszállítói iparban) épp fordítva - a költségek csökkenése árcsökkenést is okozhat, ami sok helyen a versenyképesség javulásával, piac- és foglalkoztatásbővüléssel járhatna. Lesznek olyan tevékenységek, ahol a bérköltség emelkedésére a cégek átszervezésekkel, automatizálással reagálnak, itt változatlan összköltség mellett munkahelyek szűnnének meg, de általában rugalmasabb, versenyképesebb céget eredményezve. Talán a legfontosabb buktató, hogy az egyes szakmáknak egységesen, önszerveződően kell "jó útra" térniük. Minthogy sok szakmában a (sötét)szürke működés lett mára a gyakorlat, a szabálytalankodás nem az extraprofit megtermelésének a forrása: ez a működési modell a piaci életben maradás feltétele. Ha ezt belső megegyezéssel nem sikerül a szakmáknak megoldaniuk, az önkéntes jók hullanak el vagy maradnak hoppon. Ne gondoljuk, hogy az államhatalom fog rendet vágni közöttük.
De annyi biztos: hosszú az út. Érdemes lenne megtervezni, hogy el tudjunk indulni rajta.
A szerző mérnök, üzletember.
