Megkapta tehát a lehetőséget, hogy alkotmányozzon. Július 10-én a törvényhozásban közel 90 százalékos többség támogatta a különleges felhatalmazásról szóló törvényt. Ennél többre talán még a Vezető sem számított. Amíg a nagyszabású mű elkészül, ráruházták a legfőbb törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat, valamint az utódkijelölés jogát. Talán, kis időre, elégedett is volt.
*
Mégis - mint szinte minden kitűzött cél ebben a magát "forradalomnak" nevező rendszerváltásban -. ez a terv is csúfos kudarcot vallott. A rendszer hívei képtelenek voltak áthidalni a valóság és a vágyálmok között tátongó szakadékot.
Pedig a Vezető nem tartotta titokban, hogy mit is szeretne. A felhatalmazás másnapján nagyszabású beszédben tudatta nemzetével, hogy a már szinte senki által sem becsült, kudarcot kudarcra halmozó köztársaság helyén új rendnek kell épülnie. A nemzet újjáéledése azt kívánja, hogy a parlamentáris demokrácia körmönfont politikai játszmái helyett egyszerű szabályok mentén, "képesség és érdem alapján" lehessen kiválasztani az új elitet. Az új rend az igazságon fog alapulni, és megszüntet minden pártoskodást. "A munkátokat megbecsülés fogja övezni, családotok pedig elnyeri a neki kijáró tiszteletet és védelmet a nemzettől."
Az eljövendő új korszak erényeit nyilván a bukott köztársaság hibáival célszerű szembeállítani. A Vezető ezt soha nem is mulasztotta el. A nemzeti forradalom által megdöntött rendszer eszerint rabigába hajtotta a nemzetet, és csak a "különérdekeknek" kedvezett. Az új világban tehát a "társadalmi hierarchiának" kell felváltania a "természetes egyenlőség hamis képzetét". A szabadság megmarad, de kiterjedt renddel párosulva; az egyéni érdekek nem érvényesülhetnek a nemzet érdekének rovására, mivel a gazdaság világa is "jól szervezett és ellenőrzött" szféra lesz.
Az alkotmány megszövegezésének dicsőséges feladatára a Vezető húszfős bizottságot nevezett ki. Az "alapító atyáknak" elárulta, hogy a szuverén nép eszméje elavult, teljes káoszhoz és felelőtlenséghez vezetett. Helyébe a nép új definíciója kell, hogy lépjen: "családok, hivatások, helyi és spirituális közösségek, adminisztratív felelősségek hierarchiája". Így aztán a kormányzást is felváltja a "vezetés", az elitek igazgatási láncolata az utolsó kormánymegbízottól a Vezetőig bezárólag. De az alkotmányozás lényege mégiscsak az, hogy "a nemzeti forradalom a megújhodás akaratának látható jele", amely magából a nemzetből fakad. Az alkotmány nem csak szabályok összessége, érvelt a Vezető, hanem a legfőbb pedagógiai eszköz is. "Betetőzi az iskolák munkáját", mivel a vallás és az erkölcsi alapelvek tiszteletére nevel, így hozva létre a társadalom organikus egységét.
A "bölcsek" tagja volt a hívő katolikus Jogtudós is, akit ifjú korában nemzedéke legígéretesebb tehetségű alkotmányjogászaként tartottak számon. Huszonkét évvel azelőtt konzervatív-liberális meggyőződésű képviselőként került be a törvényhozásba. A Jogtudós persze tisztában volt vele, hogy a Vezető eligazításában egy árva tanács sem volt, amit akár jogelméleti, még kevésbé kodifikációs sorvezetőként felhasználhatnának. Ellentmondások, homályos fogalmak, intézményekre le nem fordítható retorikai fordulatok keveredtek benne az autoriter hatalomgyakorlás jól érzékelhető igényével.
A Jogtudós számos jobbközép társával együtt korábban úgy vélte, az ország gondjai, a köztársaság fogyatékosságai döntően politikai, intézményi természetűek, így a szerkezet módosításával, de az államberendezkedés alapjainak bolygatása nélkül megoldhatók. Ekkorra azonban elbizonytalanodott. Szellemi példaképe lelkesedett az új rendért, így őt is magával ragadta a "nemzeti forradalom". Korábban is bizalmatlan volt a demokrácia szellemi erényeket nem tisztelő politikai mechanizmusaival szemben, de alapvető célja a rendszer racionalizálása volt.
Nem volt mit tenni, nekilátott a szövegezésnek. Nem volt ugyan teljesen meggyőződve arról, hogy a Vezető tényleges hatalomgyakorlásra kapott volna felhatalmazást; az ő értelmezésében a törvény csak az "ügyvezető kormányzás" jogköreit ruházta rá, amíg az új alkotmány meg nem születik. E kételyeket azonban mélyen magában tartotta. Neveltetése, konzervatív meggyőződése okán nem volt idegen tőle a gondolat, hogy a közösség elsőbbséget élvez az egyén jogaihoz képest. A preambulumban a nemzetet "a hagyományok, emlékek, remények, szokások, a közös szülőföldhöz fűződő vonzalom és együttes törekvések" közösségeként határozta meg. A kulturális nemzethez kötötte az állampolgárságot, pedig addigra már nem ez volt a domináns elgondolás.
A Vezető eljátszott a családi szavazati jog gondolatával is. Elvégre már a köztársaság törvényhozásában is alig néhány szavazattal maradt alul a tervezet. Erre lehetett építeni. Viszont kis híja volt, hogy a korrupt köztársaság érdemtelen törvényhozása megszavazza a nők általános választójogát. Jobb is volt várni. De most a "nemzeti forradalom" újraírta a lehetőségeket. A Jogtudós próbálta is követni a Vezető által kijelölt irányt. Az alkotmánytervezet első változata a családot jelölte meg a társadalom alapintézményeként, amit a férfi családfő képviselt, akinek minden más családtag alá volt rendelve. De itt is, mint a tervezet más pontjain, a korporatív ihletésű megoldásokat rendre az állam felügyeleti viszonyai váltották fel. A végső tervezetben a család már jóformán az állam függvénye volt.
A "bölcsek" nem bíztak az érdek-összehangoló testületekben. Amiben a tervezet tanúsága szerint valamennyire megbíztak, az az állam és az egyén volt. A szövegben olyan meghökkentő felismerések szerepeltek, mint hogy a gazdasági siker záloga az egyéni erőfeszítés és kezdeményezés. A sokak által elavultnak tekintett neoliberális gazdaságfilozófia a Jogtudóson keresztül mégiscsak utat talált a tervezetbe. Persze a fejét felütő individualizmust ellensúlyozta a Vezetőnek szánt példátlan hatalom. Döntéseiben végső soron csak az erkölcsi normák és az Alkotmánybíróság korlátozhatta volna.
*
Az alkotmányt végül mégsem terjesztették be. A Vezető és néhány más prominens kivételével szinte senkinek nem volt fontos. Idővel az elfogadása is egyre kétségesebbé vált, hiszen - "nemzeti forradalom" ide vagy oda - senkinek sem fordult meg a fejében, hogy az alkotmányt ne népszavazásnak kellene szentesítenie. Végül a Vezető is letett arról, hogy a félig autoriter, de felében-harmadában inkább konzervatív-liberális ízű normaszöveget törvénybe iktassa.
A Jogtudós ezután pár hónapig szolgált még a Vezető egyre szélsőségesebben jobboldali kormányában. Az igazságügyi tárcát kapta. Lemondása után maga is elcsodálkozott saját "ellentmondásos végzetén", hiszen úgy tudta magáról, hogy "mindig is a szabadságot védte", mégis "egy tekintélyelvű kormányban mutatkozott be miniszterként".
*
A Jogtudóst Joseph Barthélemynek hívták, a Vezetőt pedig Philippe Pétain marsallnak. Az időpont 1940-1943. Életüket mindketten börtönben fejezték be, bár nem az elvetélt Vichy-alkotmány körüli tevékenységük miatt.
Ne csak arra figyeljünk, hogy nincs új a Nap alatt. Az emberi döntési helyzetek ugyan gyakran mutatnak hasonló szerkezetet a politikában, a személyes mozgatórugók is sokszor rímelnek egymásra, a döntés felelőssége mégis szigorúan egyéni.
(A történet részletei megtalálhatók többek között a következő művekben: Thomas Christofferson, France during World War II. New York, Fordham University Press, 2006; Julian Jackson, France: The Dark Years, 1940-1944. Oxford, Oxford University Press, 2001; Henry Rousso, Vichy: l'événement, la mémoire, l'histoire. Paris, Gallimard, 2001.)
