Aki fél, az elbukik – Janisch Attila gondolatai a párizsi terrorakció nyomán

  • Janisch Attila
  • 2015.01.12 12:01

Publicisztika

„Csak a pengeélen egyensúlyozó művész juthat legmesszebb az őszinte kifejezés szabadságához vezető úton. Enélkül pedig nem érdemes semmit csinálni. A langyosak senkit sem érdekelnek.”
Olvasva az elmúlt napok közleményeit a Charlie Hebdo szerkesztőségében lezajlott vérengző terrorakcióról, az ezek kapcsán kibontakozó kommentháború internetet, Facebookot ellepő civil megjegyzéseit olvasva némi értetlenséggel látom, mennyire összemaszatolódnak az egyébként jól  szétválasztható, egymástól elkülöníthető (és el is különítendő) fogalmak. Ezzel kapcsolatban lenne néhány megjegyzésem.
false

 

Fotó: MTI

Általánosságban:
– egy újság, magazin, televízió stb. szerkesztősége (különösen, ha képek szerkesztése és közzététele a profilja) olyan illusztrációkat közöl, amilyeneket akar, és olyan véleményt fogalmaz meg a világról, amely a szemléletét és világlátását tükrözi. A hír nem azonos a véleménnyel. Csak az előbbinek feltétele az objektivitás. Egy szatirikus lap nem hírt közöl, hanem véleményt fogalmaz meg, ezért lehet – sőt szükségszerűen – szubjektív. Az olvasók a véleményüket egy ilyen kiadványról (mint minden kiadványról általában) azzal fejezik ki, hogy érdeklődnek-e a kiadvány iránt, vásárolják-e vagy sem. Ez a közönség megkérdőjelezhetetlen tetszési indexe;
– a közönség tetszési indexe nem feltétlenül esik egybe az egyes emberek – többség vagy kisebbség (tökmindegy) – esztétikai értékítéletével. (Például a kereskedelmi tévék műsorainak java  – szerintem – ízléstelen, mégis millióan nézik. Nekem nem tetszenek ezek a műsorok, de elfogadom ezt a helyzetet, minthogy a kereskedelmi tévéknek joguk van ízléstelennek lenni, ha van erre közönség. Nem a kereskedelmi tévéknek kell ízlésre nevelni a közönséget. Ha a kultúra egyetemes értékeinek oktatása, terjesztése másképp működne ebben az országban, lehet, hogy más lenne a kereskedelmi tévék megítélése is.);
– az enyémtől eltérő, akár az engem sértő véleményekkel kizárólag a saját véleményemmel és e véleményemet tükröző és kifejtő logikus érveléssel lehet szembeszállnom;
– illendő az enyémtől eltérő, akár engem sértő véleményeket is higgadtan kezelnem. Ez nem csupán liberalizmus kérdése, hanem a felnőtt, a másik ember véleményhez fűződő szabadságát általában is tiszteletben tartó és azt lehetővé tevő emberi magatartás alapvető része, követelménye.
Személyesen:

– nem tetszik a francia szatirikus magazin számos grafikája, de azt gondolom, a grafikusoknak joguk volt akár ennyire szélsőségesen is kifejezni a véleményüket;
– a grafikák sokszor pengeélen egyensúlyoznak az egyén vallását sértő kifejezés és az egyes vallásokat bigottan kezelő fundamentalisták és hazugok ostobaságának vagy cinizmusának ábrázolása között. Ugyanakkor csak a pengeélen egyensúlyozó művész juthat legmesszebb az őszinte kifejezés szabadságához vezető úton. Enélkül pedig nem érdemes semmit csinálni. A langyosak senkit sem érdekelnek;
– a világ legnagyobb ostobasága azzal érvelni, hogy a francia grafikusok folytonos provokációjukkal kihívták maguk ellen a sorsot. Joguk volt ahhoz (magukat, az olvasóikat és a szakmájukat komolyan véve kötelességük is volt), hogy olyan grafikákat jelentessenek meg, amelyek a legpontosabban fejezik ki a véleményüket. „A ceruza nem fegyver, csak egy önkifejezési eszköz” – mondta az egyik áldozat, Stephane Charbonnier. Akinek ez nem tetszik, annak ott a lehetőség, hogy nem veszi meg az újságot és/vagy elemző módon leplez le bármilyen megkérdőjelezhető szerkesztői szándékot;
– semmilyen valós vagy vélt sertés nem adhat okot erőszakos cselekedetre. Tehát úgy érvelni, hogy a francia grafikusok (akárha) ízléstelen grafikái, mintegy provokációként idézték elő a tragédiát, azért önellentmondásosan téves, mert az így érvelő – akár akarja, akár nem – közvetve, de csaknem közvetlenül, az erőszak jogossága mellett (is) érvel. És mint ilyen, ez az érv teljességgel elfogadhatatlan.

A vitáról:
– ebben az esetben sem lehet kijelenteni, hogy kizárólag az egyik érv helyes, a másik érvelés pedig tökéletesen helytelen. Attól, hogy valaki hibásan érvelve azt állítja, hogy a francia grafikusok provokációja volt a kiváltó ok, az illető még nem azt mondja, hogy egyetért a terrorizmussal. Aki az így érvelőt ezzel gyanúsítja, az maga is éppen olyan intoleranciáról és hibás értelmezésről tesz bizonyságot, mint az, akinek az érveit kritizálja;
– nagyon veszélyes egyes iszlám fundamentalista  terroristák cselekményét kritikátlanul rávetíteni minden iszlám hívőre. A józan gondolkodás (és a józanul gondolkodók, érvelők) kötelessége, hogy különbséget tudjanak tenni érzelmi indulatok és józan érvelés között;
– a képek utánközlésének tilalma, amivel számos médium és orgánum él, valójában és sajnálatosan a terror erejét bizonyítja. Ugyanis az egyetlen valódi ok, amiért nem közlik a terror által elutasított képeket, nem más, mint hogy tartanak a következményektől. Ha pedig tartanak a következményektől – vagyis az újabb terrorcselekményektől –, akkor a terror nyomásának engednek, amivel maguknál és az alapvető elveiknél – szólás- és véleményszabadság – erősebbnek ismerik el a terror és a terrorizmus elfogadhatatlan szabályait;
– aki fél, az elbukik;
– aki fél, az sem engedhet a terror nyomásának, mert ezzel nem semlegesíti a terrort, hanem éppen ellenkezőleg: tágabb teret és lehetőséget kínál a további terrorcselekményeknek. „Inkább állva halok meg, mint hogy térdelve éljek” – mondta Stephane Charbonnier.
A terroristákról:
– egy eszme védelmében elkövetett embertelen cselekmény mindig a védelmezni szándékozott eszmét gyengíti, s valójában nem más, mint ennek a gyengeségnek a bizonyítéka.

Neked ajánljuk

Az EU egyik lába a féken, a másik a gázon

  • Bernard Guetta

A csütörtökön kezdődő EU-csúcson az a lengyel alkotmánybírósági döntés is szóba kerül, mely szerint a nemzeti jog elsőbséget élvez az uniós joggal szemben. Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő ennek kapcsán írt publicisztikája arra fókuszál, hogy a jól ismert nemzetállami Európa vs. szövetségi Európa vita éled itt újjá.