Egy pillanatig se moralizálnak

Balog Zoltán és a szegregáció

Nem mennék bele annak megfejtésébe, hogy Balog Zoltán miként gondolkodik cigány honfitársainkról. Elvégre a miniszter/lelkész úr megfontolt nyilatkozó, nem mond indulatból olyanokat, hogy „büdös cigányok”, nem szólít fel a romák kirekesztésére, fizikai bántalmazására. Olyanokat viszont nagyon is mond, hogy „mindenki áldozat akar lenni, hát ki fog itt dolgozni”.

Nemcsak azt látja problémásnak, hogy Magyarországon túl kevés gyerek születik, hanem azt is, hogy „hová születnek azok a gyermekek, akik megszületnek”. Továbbá kiáll azon intézmények mellett, „amelyek a hátrányos helyzetű gyerekek esélyteremtő felzárkóztató oktatását se­gítik, felkészítve őket arra, hogy ne leszakadóan, hanem sikeresen és eredményesen vehessenek részt a későbbiekben az integrált oktatásban”.

A legkevesebb tehát, amit elmondhatunk, hogy Balog pontosan tisztában van kormánya potenciális szavazótáborának cigány­ellenes nézeteivel. Tudja, hogy aktuálisan meddig tolható ki az a határ, ameddig a rasszizmus általánosan rásütött bélyege nélkül elmehet, és bármiféle morális skrupulus nélkül be is játssza a maga által teremtett mozgásteret (ebben kétségkívül kezére játszik a Jobbik markáns jelenléte a politikai paletta jobbszélén, és a baloldali ellenzék miskolcihoz hasonló, khm, kisiklásai). Ezek az összekacsintások pedig – különösen, ha egy miniszter követi el őket – éppen elegendőek az etnikai feszültségek és a cigányságot sújtó társadalmi hátrányok fenntartására.

Harci kedv

A köznevelési törvény Balog miniszter által benyújtott, jelenleg is az Országgyűlés előtt lévő módosítása felhatalmazná a kormányt, hogy rendeletben állapítsa meg „a vallási, világnézeti tekintetben elkötelezett, továbbá nemzetiségi iskolai nevelés-oktatás szervezésének az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi 125. törvény 28. paragrafus második bekezdésében meghatározott feltételek érvényesü­lését szolgáló sajátos feltételeit”. Amellett, hogy a rendelkezésnek nyelvtanilag sincs sok értelme, feltűnő, hogy a törvényjavaslat benyújtása milyen közel esett a nyíregyházi Huszár-telepi iskola ügyében született jogerős ítélethez. Az ügyben az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány kezdeményezésére a Debreceni Ítélőtábla megtiltotta a fenntartó görögkatolikus egyháznak, hogy a telepi cigány gyerekeket szegregáltan oktassa. Balog miniszter tanúként a szegregáló egyház mellé állt, a szintén elmarasztaló első fokú ítéletről azt nyilatkozta, hogy „fokozta harci kedvét” (lásd: Vissza a gettóba, Magyar Narancs, 2014. március 6.).

A jogerős ítélet után már azt közölte, meg kell vizsgálni, hogy milyen jogszerű módjai lehetnek a felzárkóztatásnak. Ezen nem azt értette, hogy új jogi érveket gyűjt igazának bizonyításához, hanem azt, hogy egyszerűen átírja a releváns jogszabályokat. Az egyenlő bánásmódról szóló törvény módosítani kívánt passzusa ugyanis éppen azt szabályozza, mely kivételes esetekben nem jogsértő az elkülönített oktatás. A törvénymódosítás tehát arra adna felhatalmazást a kormánynak, hogy rendeleti úton állapítson meg további kivételeket.

Ez több okból is katasztrofális fejlemény. Önmagában az is erősen relativizálja a törvény előtti egyenlőség és a hatalmi ágak elválasztásának elveit, hogy a kormány folyó perekben nyíltan támogatja valamelyik felet. Az viszont, hogy a vereség után a pártfogoltja javára változtatja a jogszabályokat, egyenesen megszüntetni látszik e liberális demokráciákban bevett princípiumokat. Ne legyen kétségünk: itt is a devizahiteles-törvényekhez és -perekhez hasonló machinációkra lehet számítani. A jogállam elleni támadás azonban még durvább szintre lépett. Vannak esetek, amikor egy jogszabály hatásaiban a törvényhozó szándékaival ellentétesnek bizonyul, esetleg nehezen alkalmazható konkrét esetekre, ezért indokolt felülvizsgálni. Bár nem volt igaza, és megengedhetetlenül alkotmánysértő módon járt el, a devizahiteles-kérdésben a kormány legalább megkísérelte megindokolni az új törvények szükségességét. Jelen törvényjavaslat azonban semmilyen érdemi indoklást nem tartalmaz (csupán deregulációról, alacsonyabb szintű törvényhozásról papol valamit), ráadásul rendeleti szinten engedné meg egy alapvető jog korlátozását. A korábbi elveket tehát nem új elvek vagy felmerülő problémák fényében, az Országgyűlés nyilvánossága előtt írja felül, hanem egyszerűen a kormány önkényére bízza egy kötelező alap­jogi norma alóli kivételek meghatározását. Ez még akkor is fontos formai különbség, ha jelen állapotában sem a parlament, sem az Alkotmánybíróság nem gyakorol valódi kontrollt a hatalom felett (emlékezhetünk, a hallgatói szerződést is rendeletileg vezették be, majd miután az Alkotmánybíróság a rendeletet megsemmisítette, törvényt hoztak róla, és beleírták az alkotmányba).

Balog Zoltán természetesen arra fog hivatkozni, hogy nem önkényesen, hanem a felzárkóztató nevelés érvényesülése érdekében – végső soron a cigány tanulók javára – fognak tovább puhítani a szegregáció tilalmán. Ezzel szemben közismert, hogy minden komolyan vehető kutatás szerint az integráció úgy javít a leghátrányosabb helyzetűek esélyein, hogy közben nem rontja a többiek eredményeit sem. Például Hermann Zoltán és Varga Júlia egy 2012-es tanulmánya arra a következtetésre jutott, hogy ha a roma tanulókat nem sújtanák speciális, egyéni jellemzőkkel nem magyarázható iskolai hátrányok, a népesség iskolázottsági szintje jelentősen emelkedne, a területi különbségek pedig csökkennének. Nehéz elképzelni, hogy egységnyi ráfordítás mellett bármely szegregált modell jobb kumulált eredményre vezetne, mint az integráció. Különösen, ha az oktatásirányítás alkalmazná a szociológusok által kidolgozott integrációs eszközöket.

De nem is ez a lényeg. A jelenleg hatályos törvények nem teszik lehetővé az etnikai elkülönítést pusztán azon az alapon, hogy az jobb eredményeket hozna. És nagyon helyes, hogy ez így van, hiszen alapvető jogot csak más alapvető jog érvényesülése érdekében lehet korlátozni. Az egyenlő bánásmódhoz való joggal a nemzetiségi és felekezeti önrendelkezés joga áll szemben. Az elkülönített oktatás akkor nem jogsértő, ha a szülők azt kifejezetten a nemzetiségi, felekezeti identitás ápolásának és megerősítésének céljából kezdeményezik, a tanulókat pedig egyéb hátrány nem éri. Ezen a szabályozáson valószínűleg még szigorítani is kellene, hiszen – mint arra az ombudsman is rámutatott – a roma nemzetiségi oktatás mögött gyakran nincs valódi kulturális tartalom, az csak a szegregáció elfedésére szolgál. Az is körültekintő eseti vizsgálatokat igényelne, hogy a kiszolgáltatott helyzetű szülők valóban maguk kívánják-e a szeparált oktatást. Az viszont bizonyos, hogy cigány gyerekeket vallási szempontokra vagy a felzárkóztatásra hivatkozva nem lehet elkülönítetten oktatni.

A többség jogai

A felzárkóztatás, a romák érdekeire való álságos célozgatás mögött többnyire politikai számítás, a többség kényelmének és privilegizált helyzetének védelme húzódik meg. Nem Balog az egyetlen, aki e nemes célért a jog semmibevételére is képes. Tarlós István pél­dául folyamatosan a „többség jogait” félti a közterületen tartózkodó hajléktalanoktól, és miután az Alkotmánybíróság először kaszálta el hajléktalanrendeletét, büszkén jelentette be, hogy az aluljárókat innentől kezdve takarítani kell, ami munkaterületek kijelölését igényli. De közelebbi példát is hozhatunk. A napokban érkezett a hír, miszerint a Miskolcról kitelepített, többségükben roma szociális lakásbérlők letelepedésének megakadályozására több környékbeli önkormányzat is rendeletet fogadott el. Az újonnan érkezőktől megvonnák a segélyt, a közmunkát és az önkormányzati lakásokat is. A szerencsi képviselő-testületben felvetődött, hogy a szabályozás jogellenes lehet, de a polgármester rámutatott, hogy akkor a miskolci is az, tehát a szerencsi béke megőrzésének érdekében „egy pillanatig se moralizáljunk ezen”.

Kis János frissen megjelent, Mi a liberalizmus? című tanulmányában meggyőzően érvel amellett, hogy a kisebbség jogainak korlátozása – történjen az bármekkora többségre és bármilyen gyakorlati szempontokra hivatkozva – sosem lehet demokratikus. A demokratikus berendezkedés lényege ugyanis, hogy a többségi álláspontot az azzal egyet nem értők vagy az éppen hátrányt szenvedők is legitimnek fogadhassák el. Egyszerűbben: hogy az állam polgárai egy politikai közösségbe tartozókként gondoljanak magukra. Amikor Balog cigányellenes érzelmekre apellálva törvénye­síti a szegregációt, éppen e demokratikus ideál további távolításán dolgozik. Hiszen hol máshol tanulhatnánk meg, hogy valamennyi polgártársunk velünk egyenrangú ember, ha nem az iskolapadban?