A közismert sportoló, Douchev-Janics Natasa állampolgárság-váltásának sztorija nem hagyja nyugodni a közvéleményt. Ármány és szerelem, pénz és hatalom, dráma és titok tobzódik e történetben, miközben életünk fontos értékeiről - pénz, haza, család - is állásfoglalásra kényszerít minket. Az igényes társadalomtudományi elemzéseket most néhány sportgazdasági szemponttal szeretném megelőlegezni.
A Janics-dosszié
Az olimpiai ezüstérmes szerb apától és horvát anyától származó, idén 30 éves Natasa Dusev-Janic Bácskapalánkán született és nőtt fel. Két testvére szintén kajakozik (horvát színekben). A megélhetési gondok elől menekülve s a világszínvonalú szakmai háttér okán 1999 óta edz Magyarországon, 2000-ben még jugoszláv színekben lesz olimpiai negyedik. Első világbajnoki címét 2002-ben nyeri - és minthogy ekkor a Szerb Kajak-kenu Szövetség engedélyével a magyar válogatottban szerepel, hazánknak. Magyar állampolgár az athéni olimpia évében, 2004 januárjában lesz, és miután a válogatón - 16 ezred másodperccel! - megveri Kovács Katalint, az évtized kajakkirálynőjét, ő indulhat az 500 méteres egyéni versenyszámban. A legnagyobb presztízsű kajakos versenyszám után bő egy órával Kovács Katival az 500 párost is megnyeri. (A történet érzelmi vonulatában nem elhanyagolható mellékszál: Kovács Katalin soha nem tudott egyéni olimpiai aranyérmet nyerni, pedig sokak szerint 2004-ben nem volt nála jobb a glóbuszon. De egy mégis volt.) Janics 2002 és 2012 között az olimpiákon 3 arany-, 2 ezüst- és 1 bronzérmet nyer magyar színekben. Világbajnoki mérlege 18 arany, 4 ezüst, Európa-bajnokságokon 17 aranyat és 3 ezüstöt szerez.
Fotó: MTI
Janics rövid első házassága után 2010 decemberében férjhez megy az olimpiai bronzérmes bolgár egykori kajakoshoz, Adrian Dusevhez. A londoni olimpia előtt mindössze 11 hónappal megszületik kislányuk, Milana, aki az autóbalesetben elhunyt nagyapa, Milan Janic után kapta a nevét. A londoni olimpia előtt alig van hozzáértő, aki a 200 egyes aranyérmét ne adná neki oda előre: a bronz (és az 500 páros ezüstje, ugyancsak Kováccsal az oldalán) nemcsak neki, de a magyar közvélemény számára is csalódás.
Aztán Janics Natasa az olimpia után bejelenti: a továbbiakban szerb színekben kíván versenyezni.
A háromszoros magyar olimpiai bajnok ezek után szinte közellenséggé válik. Számos sérelem, elfojtott indulat, társadalmi feszültség duzzasztja botránnyá a távozási szándékot. A Magyar Kajak-kenu Szövetség úgy dönt, hogy csak 150 ezer euró "költségmegváltás" ellenében engedi versenyezni Janicsot szerb színekben, ennek hiányában két évre parkolópályára kerül a versenyző. Felmerül az is, hogy el kéne venni a Natasának 35 éves korától járó magyar olimpiai életjáradékot. Janics Szegedről Budapestre utazik, hogy elköszönjön Borkai Zsolttól és rajta keresztül a magyar olimpiai mozgalomtól. Már félúton jár, amikor a MOB-elnök titkárnőjén keresztül lemondja a találkozót. Korábban ígért segítségét visszavonja Botka László, Szeged polgármestere is.
Bár Janics családi okokra hivatkozik, a közvélemény "aljas" anyagi okokat lát a távozási szándék mögött. Szemére vetik, hogy százmilliós nagyságrendű pénzekhez jutott Magyarországon, és most majd a magyarok ellen fog versenyezni, mert "odaát" többet ígérnek. "Jól keresett, abszolút kajakélsportolóhoz méltó jövedelmet kapott, amit a hatályos magyar törvényeknek megfelelően le is adózott. De még ezzel sem közelíti meg az első osztályú labdajátékosok fizetését" - dühöngött az index.hu-nak október 12-i interjújában a történetet amúgy jól kezelő Csonka Gábor, Janics Natasa menedzsere.
Jövedelem, fizetés, menedzser - miről beszélünk?
Janics Natasa a vonatkozó jogszabályok és a sportági szabályzatok szerint amatőr sportoló, azaz nem jövedelemszerzési céllal, nem foglalkozásszerűen folytat sporttevékenységet. Mint versenyző, Natasa is igényelhette klubjától, az EDF Démász Szeged Vízisport Egyesülettől "a sportteljesítményéhez, illetve az elért eredményeihez igazodó mértékben az eredményes sporttevékenységhez szükséges felkészülési, versenyzési lehetőség biztosítását", de "díjazásban nem részesülhetett", nem számítva ide a 2004. I. törvény szerint a felkészüléssel és versenyzéssel összefüggő indokolt és igazolt költségek megtérítését, a Gerevich Aladár-sportösztöndíjrendszer keretében kapott támogatást, valamint a kiemelkedő sportteljesítményért nyújtott eredményességi elismerést.
A forma szerint tehát Janics Natasa is olyan, mint az az ötszáz-hatszáz ezer honfitársunk, aki rendszeresen, hetente legalább öt alkalommal, alkalmanként egy óránál nem kevesebbet sportol. Igaz, jóval tehetségesebb náluk a sportágában, de nyilván ő is befizeti a tagdíjat, és fedezi sportolásának alapköltségeit, minek fejében az egyesület biztosítja a biztonságos kajakozáshoz szükséges feltételeket és a már említett felkészülési, versenyzési lehetőségeket. Valószínűleg ő is, mint a sportklubokhoz hasonló polgári szerveződésekben szokás, anyagilag támogatja a nála szegényebb egyesületi tagok egyesületi tevékenységét, besegít, ha új lapátokra, hajókra van szükség, ha elszalad a rezsi, és a klubkassza megremeg.
Csak azt nem értem, miért kell ehhez személyi menedzser? Az pedig egyenesen ijesztő, ha egy amatőr sportoló - ha mégoly kiváló is, mint Janics Natasa - sportköltségeinek "töredéke" 13 év alatt 150 ezer euróra, azaz több mint 40 millió forintra rúg, mint ahogy azt a Magyar Kajak-kenu Szövetség számolja. Nem csoda, hogy Európában nálunk az egyik legalacsonyabb a sportolási aktivitási ráta! Hát ki tud kifizetni évente úgy 8-10 millió forintot csak a sportolására?
Nem gúnyolódom.
Hogy miért nem, azt Bognár Richárd esetével tudom megvilágítani. Bognár a sportlövészet duplatrap számában lett 6. a londoni olimpián. Ha igaz, amit az origo.hu 2012. január 6-i összeállításában a sportoló elmond, Bognár sikereit minden értelemben csak magának köszönheti, ugyanis mindig a saját pénzéből finanszírozott mindent, ami a versenysporthoz kell: edzőtábort, utazást, lőszert. Bognár éppen ezért úgy véli, csak saját magának tartozik felelősséggel. "A lövészet egy nagyon kemény egyéni sportág, amire rengeteget áldoztam, s azt gondolom, senkinek nem kell magyarázkodnom." "Mert tényleg nem kapunk pénzt, az edzőtáborokat most is magamnak fizetem, ahogy eddig is, de akkor is. Nálam annyi változás van, hogy a kvótaszerzésnek köszönhetően a MOB-tól kapok 120-140 ezer forintot havonta."
Igen, Bognár 6. lett, Janics meg mégiscsak háromszoros olimpiai bajnok, és Londonban is összejött neki egy ezüst és egy bronz. De teljesítményük különbségéről vajon a tehetség különbsége döntött, vagy az a néhány (tíz)millió forint hiányzott, amit Bognár nem tudott vagy nem akart kifizetni? Netán a sportágak különbözősége? Lehetséges: hisz a duplatrap még a kajaknál is amatőrebb sportág lehet abban az értelemben, hogy - Bognár megfogalmazásában - "bulilövőként" hat évig egyedül készülve is döntőbe lehet jutni egy olimpián. Mert ha a londoni olimpiára gondolunk vagy a csapatsportágak azóta megkezdődött bajnokságaira, könnyen arra a következtetésre jutunk, hogy "komoly" sportágakban az amatőröknek nem osztanak lapot. Amatőr futóként legfeljebb a legjobb 100-ban lehetsz a Vivicittá félmaratonin, de nem fogod megszorítani Usain Boltot.
Janics sportgazdasági értelemben hivatásos sportoló, jövedelmi portfóliójának döntő része a sportolásához kapcsolódik. Ezt így is kezeli az ügy minden érintettje. Fizetésről, jövedelemről beszélnek, összemosva az egyesülettől kapott - mit is? fizetést? bért? vállalkozói díjat? - összegeket, az egyéni szponzori díjakat, a szövetségi juttatásokat és a Gerevich-ösztöndíjat, amikért a sportoló úgymond megdolgozott. Talán részben ezért sincs egyértelmű iránya a népi haragnak sem, mert ugyancsak zavaros a "finanszírozási" helyzet. Mert Janics amatőr sportolóként oda megy, ahova akar. Senkinek semmi köze hozzá: hisz' Janics magánember. Hivatásos sportolóként is természetes, hogy oda igazol, ahova akar - a Videotonban sem mindenki született székesfehérvári.
De hol hajózzanak a szocializmusból itt maradt álamatőr profik?
Korhadó magyar sportrendszer
Janics Natasa és a nemzetközi versenyrendszerben oly sikeres magyar síkvízi kajakozás világa esettanulmányként mutatja a magyar sport működésének korszerűtlenségét. Ha példaként hozom őket, nem az egyes sportolók, szakemberek, sportvezetők megbélyegzése a célom - távol álljon tőlem, semmiképpen sem érdemelnék ezt meg -, sokkal inkább a helyzet visszásságának a bemutatása.
Ugyanis csal itt mindenki.
Natasa úgy amatőr sportoló, hogy ízig-vérig hivatásos: miközben nem az általa (is) megtermelt szolgáltatások piaci bevételeiből részesedik mint munkavállaló. Sportolásának költségeit nem a kajak-kenu pályák közönsége és nem, mondjuk, a szolnoki válogatókat is főműsoridőben közvetítő kereskedelmi televíziók finanszírozzák. A vb-k és Eb-k kivételével a versenyeken fizető néző nincs, a sportág ritkán és nem túl meggyőző nézettséggel szerepel a televíziók műsorán: televíziós jogdíj nincs. Így a szponzorok jelenlétét is leginkább a rokonszenv, a felelősségtudat és a jóindulat indokolja, semmint üzleti megfontolások. A sportág kevés valós szórakoztatóipari bevételt termel: így maradna az, hogy Natasa és a többiek maguk fizessék a sportolásuk költségeit. De nem teszik.
A szövetség amatőr versenyrendszert működtet, miközben tudottan professzionális sportolókat menedzsel - pedig nem ez, hanem a tagdíjukból ideális esetben a szövetséget is eltartó, túlnyomó többségükben valóban amatőr kajakosok kiszolgálása lenne a fő feladata. A szövetség erőfeszítései e területen is értékelendők és példamutatók, de a "kajak-világhatalmi státusz" nem ebből, hanem az adófizetők pénzéből épült ki és áll fenn. A távozni kívánó sportolók után követelt költségtérítés mint bevételi forrás sajátos üzletági innováció, de az előbbiek okán ezt inkább az államadósság törlesztésére lenne jogos fordítani. És tényleg sürgősen meg kell ejteni egy szervezeti átvilágítást, és készíteni valaminő racionalizálási tervet, ha ilyen sokba kerül egy amatőr sportoló sportoltatása.
Csal a döntéshozói környezet is, hiszen évtizedek óta gyáva szembe nézni azzal a helyzettel, hogy a gazdasági fejlettségünkhöz és erőnkhöz képest gazdaságtalan és irreális a túlméretezett magyar minőségi sport, az "olimpiai sikergyár", a szórakoztatóipar sportágazata közpénzekből történő fenntartása. A magyar sport jelenlegi állapotában azoknak a fordulatoknak, amelyek ilyenkor a nemzetközi sportsikerekre mint közösségformáló erőre vagy a társadalmi integrációra, a nemzeti azonosságtudat erősítésére hivatkoznak, nincs valós tartalmuk: a sportsikerek sokkal inkább a politika lokális önérdekeit szolgálják. Miközben tényleg rosszak a sportaktivitási és egészségeséletmód-mutatóink.
És csal a közvélemény is. Bár négyévente, a nyári olimpiák három hetében megkönnyezzük a magyar sportsikereket, versenyekre, sporteseményekre csak elvétve járunk. És akkor is zokon vesszük, ha nem kapunk tiszteletjegyet, ha fizetni kell a stadion bejáratánál. Elvárjuk, hogy közszolgáltatás legyen az olimpiai siker. Keveset sportolunk, de amatőr sportolóként is gyakran számítunk az önkormányzat, a központi költségvetés segítségére: legyen valaki, aki a tagdíjunkat legalábbis kiegészíti, legyen valaki, aki állja klubunk működtetésének költségeit, legalább részben, de az se baj, ha egészen.
Mondanám, nem fog ez így sokáig menni, de attól tartok, fog. Most Natasa elhajózik, és a kajakja kavarta hullámok is hamar elülnek: ha a személyét célzó indulatok nem is csillapodnak majd, az intézményrendszert senki nem fogja firtatni. A problémák maradnak, hisz a meghatározó érdekcsoportoknak jó ez így, ahogy van, a társadalmi veszteségeket meg leírjuk. Miért fáj neked a magyar sportsiker, a gyógyszerkasszához képest ez aprópénz, több is veszett Mohácsnál, így mulat a magyar, fenn az ernyő, nincsen kas.
Akinek meg nem tetszik, kiszállhat és elmehet: csak előtte fizessen 150 ezer eurót.
A szerző sportközgazdász.
