Sághy Miklós

Időt adj rá!

Az oktatási államtitkárság régi-új terveihez

  • Sághy Miklós
  • 2012.11.11 13:10

Publicisztika

Szeptember közepétől új helyettes államtitkár, Maruzsa Zoltán irányítja a magyar felsőoktatást és tudománypolitikát. A helyettes nagy elánnal látott munkához: régóta húzódó ügyeknek kellett újra lendületet adni. De Maruzsa a felsőoktatást érintő eredeti ötletekkel is előállt az elmúlt hetekben. (Vagy legalábbis ő jelentette be őket.)

Az egyik friss hír az oktatási államtitkárságról, hogy 2013 őszétől átszervezik a tanárképzés rendszerét. Meglepő, hogy közel három év kormányzás után jut el az oktatáspolitikai irányítás a tanárképzés tényleges átszervezéséig, s félő, hogy az új rendeletek sem lesznek sokáig érvényben. Amennyiben ugyanis 2014 tavaszán kormányváltás lesz, az új politikai erő, amiképpen ez ilyenkor minden téren megfigyelhető, menten új koncepciókkal áll elő, s nyilván átalakítja a jövő szeptemberben bevezetendő tanárképzési rendszert is. Az indoklás pedig az lesz, hogy a (néhány hónapja) regnáló struktúra nem kezelte megfelelően a problémát, konkrétan azt, amit az oktatáspolitika akkor éppen a tanárképzés égető problémájának lát.

A rengeteg adminisztratív munka és költség eredményeképpen felmenő rendszerben épp csak bevezetik az új struktúrát, épp csak elindulnak az új évfolyamok, s máris fennáll annak a lehetősége, hogy át kell szervezni az egészet. Vajon milyen munkamorált eredményez az olyan oktatáspolitikai közeg, melyben a célok és a célok megvalósításának feltételei három-négy évente változhatnak? S a munkamorál erodálásán túl milyen valós, államkasszát (s így minden adófizetőt) terhelő költségeket eredményez az, hogy nem született eddig még egyetlen, évtizedekre szóló szakmai program sem, mely a mindenkori politikai változásoktól függetlenül, hosszú távon határozná meg a felsőoktatás (és így a tanárképzés) főbb irányvonalait?

Ebben az országban az egyik reformot követi a másik. Mindegyik politikai erő, amelyik hatalomra jut, azonnal elvégzi a maga barkácsolását a köz javát szolgáló intézményeken. A jelenleg hatályos legutóbbi felsőoktatási (reform)törvény előkészítésének kezdetén elhangzott, hogy most aztán tényleg kemény változások lesznek, több intézmény megszűnik: mérséklik a bolognai hatást, korlátozzák a HÖK túlzó szenátusi létszámát és így tovább. (Pálinkás József egy rádióinterjúban találóan nevezte szabadjára engedett kertnek a felsőoktatás rendszerét, melyben minden mag megterem, melyet oda fúj a szél - a szél metafora ebben a kontextusban a különböző oktatáspolitikai reformtörekvéseket jelenti.) Aztán a kezdeti törekvések felpuhultak, majd végül majdnem teljesen eltűntek. Mindez feltehetőleg a párton belüli politikai küzdelmek eredményeképpen alakult így - hogy is lehetne megszüntetni egy olyan város egyetemét, ahol kormánypárti a polgármester és a testület többsége? -, hiszen szélesebb szakmai egyeztetés nem történt, legalábbis nem lehetett hallani ilyesmiről. Az intézménybezárásokkal is járó s ezzel egyidejűleg jelentős népszerűségvesztést, valamint konfliktust okozó strukturális reformot nem vállalta (ez) a kormány (sem). Az úgynevezett "reform" kimerült abban, hogy megkezdődött a pénzkivonás a lényegében változatlan felsőoktatási rendszerből.

Mit eredményez ez? Először is a kormányzat részéről a felelősség elhárítását, alacsonyabb szintre utalását. Döntsenek a rektorok, dékánok, intézetvezetők, hogy a kevesebb pénzből hogyan oldják meg a karcsúsítást. (Mondván: "Ti tudjátok, mire kell.") Távolítsák el ők a kollégáikat, szüntessék meg ők a képzéseket. Egyszóval a reform azt jelenti, hogy megindult a felsőoktatás kivéreztetése, s egyre ádázabb harc folyik a szűkülő forrásokért. Ez pedig egymás ellen fordítja az (óhatatlanul is eltérő érdekek által vezérelt) intézményeket, karokat, tanszékeket és a kollégákat. Kellő cinizmussal azt is mondhatnánk, megkezdődött az egészséges kiválasztódás folyamata, csakhogy a felsőoktatás közege nem olyan objektív és elfogulatlan rendszer, mint a természeté, sajnos. A minőségi elvek és szakmai fórumok által kidolgozott szabályozók nélküli pénzkivonás lényegében szabályok nélküli ketrecharcra készteti a kollégákat, akik nem feltétlenül a saját érdekükben, hanem a szakmájuk, munkatársaik védelmében kell, hogy ringbe szálljanak a szűkülő forrásokért.

Startengedély nélkül

A felsőoktatási "reform" feltűnő és sokat vitatott eleme, hogy az államilag támogatott hallgatói helyek számát radikálisan csökkenti (egyes képzéseken meg is szüntette). De mennyiben tekinthető minőségjavító "reformnak", hogy ugyanazzal a gyatra infrastrukturális felszereltséggel, ugyanazzal a tanári karral, ugyanazokkal a módszerekkel ugyanazt a tematikát kevesebben, kevesebb pénzből, kevesebb támogatással tanulják majd? Ez sokkal inkább puszta forráskivonás, mint szakmailag megalapozott, mélyreható reform. Önmagában az államilag finanszírozott helyek számának (ésszerű és indokolható) csökkentése, a tandíj bevezetése (tanulmányi, szociális ösztöndíjak és egyéb támogatási formák ellensúlyozásával) nem elvetendő gondolat. Hiszen a felsőoktatás, mely nem alanyi jogon járó állami szolgáltatás, rengeteg pénzbe kerül, a kérdés pedig az, amikor a tandíjról töprengünk, hogy ki fizesse a diplomák megszerzésének árát. Azok, akik igénybe veszik a szolgáltatást, vagy mindannyian, adófizető állampolgárok, még akkor is, ha magunk és gyermekünk történetesen sosem jártunk egyetemre. Mert ha a kérdést úgy tesszük fel - amiképpen azt a Fidesz még ellenzékben, akkori (rövid távú) érdekeinek megfelelően a népszavazáson feltette -, hogy akarunk-e tandíjat fizetni vagy sem, akkor az azt sugallja, hogy vagy mi fizetünk, válaszadók, vagy valaki más. Csakhogy: a valaki más is mi vagyunk, nem például a kormány magánvagyonból adakozó tagjai. A tandíjkérdés valójában tehát a "mi" csoportkijelölő névmás (kisebb vagy nagyobb) hatókörének problémájára vonatkozik. Nem létezik ugyanis ingyenes felsőoktatás - sőt a jó minőségű, magas színvonalú nagyon sok pénzbe kerül. Ennek belátása és a tandíj bevezetése ugyanakkor nem járhat együtt a társadalmi mobilitás útjainak lezárásával, a kontraszelekció felerősítésével. A közgazdász- és jogászképzés államilag támogatott helyeinek teljes eltörlése ugyanis - ez is friss hír az oktatási államtitkárságról - tulajdonképpen azt eredményezi, hogy jövő szeptembertől a tehetséges és okos, ámde szegény fiatalok csak kivételes esetben, míg a gazdag szülők gyerekei minden további nélkül részesülhetnek jogász- és közgazdászképzésben Magyarországon.

Az oktatási államtitkár (és helyettese) azt is nyilvánosságra hozta, hogy a tanárképzés 2013 szeptemberétől újra osztatlan képzésben zajlik majd, és ezzel egyidejűleg kétszintűvé (is) válik, miszerint az általános és középiskolai tanárok képzése elkülönül egymástól. A törekvés a felsőoktatás képzési funkcióinak differenciálására, amit ez az intézkedés sugall(hat), támogatható gondolat, csak kár, hogy ilyen megkésve és visszafogottan jelenik meg. A magyar felsőoktatás nagy problémája ugyanis a strukturálatlanság és az intézményi funkciók, képzési rendszerek pontos meghatározásának hiánya. Az úgynevezett bolognai rendszert Magyarországon úgy vezették be, hogy a korábbi felsőoktatás egyetemi és főiskolai intézménystruktúráját kombinálta az alap- (BA), a mester- (MA), valamint a doktori (PhD) képzési szintekkel. Míg a korábbi, főiskolákat, egyetemeket elkülönítő felsőoktatási szisztémában az intézmények képzési programjai és így a diplomák munkaerő-piaci értéke, használhatósága meglehetősen jól definiált volt, addig az úgynevezett bolognai oktatási szintek bevezetésével e pozíciók egyértelműsége, átláthatósága megszűnt. Az intézmények, a "régi" képzések nehezen találják a helyüket az új rendszerben, s a munkaerőpiac sem tudja pontosan, mit is kezdjen a különböző szintű és rangú diplomákkal. A folyamatosan változó törvényi és jogszabályi környezet ilyenfajta definíciók fokozatos megszületését nem is teszi lehetővé. Pedig a felsőoktatási törvénynek az intézmények funkcióit s ezzel egyidejűleg az oktatási szerepüket pontosan meg kellene határoznia. E nélkül előáll az, hogy például a vidéki főiskoláknak nagy múltú fővárosi egyetemekkel kell versenyezniük, holott nyilván nem egyenlő esélyekkel és feltételekkel indulnak a hallgatókért a különböző intézmények, szakok és képzési programok.

A minőségi elveket nélkülöző, homályos feltételek és szabályok szerint zajló igazságtalan versengést az sem orvosolja, hogy a kormányzat kijelentette: a régióközpontok egyetemeit nem fogják bezárni. Ez ugyanis nem oktatásszakmai, hanem régiófejlesztési érv, melynek önmagában kevés köze van a felsőoktatás minőségéhez vagy annak javításához. Kétségtelenül igaz, hogy a régiók és régióközpontok fejlődésének, életének fontos részei az ottani felsőoktatási intézmények. Szeged például álmos kisváros lenne az egyetem nélkül, melynek több tízezres hallgatósága, népes szakembergárdája meghatározó szereplője a település gazdasági és kulturális életének. A felsőfokú tanulmányaik helyszínén letelepedő értelmiségiek meg a gazdasággal kapcsolatot kereső tudományos projektek szintén a régió fejlődését szolgálják. Ám ha a régiókat, városokat bevallottan és szándékoltan a felsőoktatási intézmények létesítésével és fenntartásával kívánják fejleszteni, akkor az így létrejött felsőoktatási intézmények szerepe átértékelődik. Ha egy egyetem fenntartását nem az oktatás minősége, hanem régiótámogatási érvek indokolják (mint ez többször elhangzott a törvény kidolgozása során), akkor a felsőoktatási intézmények a kormányzati támogatások folyósításának félhivatalos intézményeivé alakulnak, és eredeti céljukat, az ország jól képzett értelmiségének a képzését kevésbé tudják ellátni. A funkciójuk inkább az lesz, hogy a hallgatók tömegei révén fellendítsék a város szórakozóhelyeinek forgalmát, s megrendeléseikkel, gáz-, villany-, vízfogyasztásukkal növeljék a helyi szolgáltatók, vállalkozók bevételeit. Az intézményen keresztül áramlik az állami pénz a régióba. Ez önmagában persze egyáltalán nem baj, csak e funkciónak a számbavétele azt az igényt erősíti, miszerint tisztázni kell a különböző felsőoktatási intézmények szerepét, eltérő helyzetét, s a különbségeknek a felsőoktatási törvényben is tükröződniük kell.

Megtérülés

Az oktatásba fektetett energia, pénz olyan hosszú idő alatt térül meg, hogy az messze túlmutat egyetlen kormányzati cikluson. Már csak ezért is fontos a pártpolitikai érdekektől független nemzeti minimum, mely egy-két évtizedre meghatározná a felsőoktatás céljait, törekvéseit, s azokat a jól definiált intézményi struktúrákat, melyek e szakmai alapon kidolgozott célokat szolgálják. A folyton változó jogszabályrendszer az ideiglenesség, örök átmenetiség légkörét eredményezi az egyetemeken, ami pedig működésük hatékonyságát csökkenti. Valóban szükséges néha a gyors alkalmazkodás például a változó munkaerő-piaci feltételekhez vagy a hallgatók állandóan formálódó médiahasználati szokásaihoz. Ám a legfontosabb feladat az átfogó és hosszú távú, több kormányzati ciklust átívelő intézményi és képzési keretek megteremtése volna.

A szerző művészetelméleti szakember, egyetemi oktató.

Neked ajánljuk