Osztap Szlivinszkij: Háborús szótár
(részlet)
Czesław Miłosz lengyel költő 1943-ban a nácik által megszállt Varsóban írta A világ. Naiv versek című versciklusát. Az ebben található versek többsége egyszerű szavak valamiféle értelmezése: olyanoké, mint szorongás, szerelem, remény, kapu, tornác, út stb. A háború ugyanis megváltoztatja a szavak jelentését. Némely jelentés eltompul, ezeket úgy kell élesíteni, mint egy kést a fenőkővel. Más esetekben éppen fordítva, annyira élesek, hogy rájuk sem lehet nézni. Vannak szavak, amelyek teljesen elhalnak és kihullanak. És vannak olyanok, amelyek előkerülnek valahonnan a múltból és új jelentést kapnak, fontossá válnak.
Egy ehhez hasonló háborús szótárt igyekszem összeállítani. Azonban ez nem versekből vagy más olyan szövegekből áll, amelyeket én írok. Minden szócikk különböző emberek monológjából vett töredék, amelyet hallottam, és valószínűleg még hallani is fogok ebben a nehéz időszakban. Lehet, hogy egész kissé formáltam rajtuk. Némelyiket oroszból fordítottam.
Az emberek mesélnek a lvivi pályaudvaron, ahová a háború alatt tömegesen érkeznek a menekülni kényszerülők, akik keletről nyugatra tartanak, mesélnek ideiglenes menedékhelyeken, néha egyszerűen az utcán, a ház előtt, egy kávé mellett. Van, hogy maguktól mondják, máskor finoman meg kell indítani, kérdezni kell, és akkor hirtelen kibukik belőlük, mint egy áradat, amelyet már nehéz megállítani.
E történetek egy részét nem én rögzítettem, hanem társszerzőim, a háború más résztvevői és szemtanúi. Ezek az ő személyes történeteik vagy olyan történetek, amelyeket másoktól hallottak. Eddigi társszerzőim: Anna Procuk, Jevhen Klimakin, Okszana Kurilo, Dmitro Tkacsuk, Bohdana Romancova, Olekszandr Mocar, Sztaniszlav Turina, Larisza Deniszenko, Viktorija Csernyahivszka, Katerina Jehoruskina, Arina Lepetyuh, Violetta Terliha, Julija Vrotna, Leszik Panaszjuk, Olena Prilucka, Julija Romanjuk.
Kezdjük is el.
Alma
(Anna, Kijiv)
Aznap elaludtam a kádban, párnák és takarók közé fészkelve, és a robbanásokat hallgattam, a háború kezdete óta most voltak a leghangosabbak.
Valaha, egy másik életben, egyszer őrülten szerelmes voltam valakibe, és először mentünk el együtt valahova, egy kis házba a Kárpátokba. Igazi ősz volt, mi elaludtunk a manzárdszobában az ágyon, ami nem volt sokkal kényelmesebb, mint ez a kád, és hallgattam, ahogy a kertben körben a földet verik a lehulló almák. Hullanak és hullanak a nagy, érett almák szabályos ütemben, egész éjszaka. Boldog voltam.
Most elaludtam a robbanások alatt, és azokat az almákat hallottam. Úgy szeretném, hogy mindannyian csak a kertben sétáljunk, almát rágva.
Barlang
(Roman, Csernyihiv)
Egész életemben barlangászkodtam. Amint jött a hétvége vagy valami ünnepnap, összeszedtem a felszerelésemet, és elmentem egy barlangba.
A kerületben van egy nagy óvóhely az iskola alatt, és az első pár napon nem volt ott áram. Bemegyek a fejlámpámmal, bent csönd van, úgy tűnik, senki sincs ott. Aztán hirtelen látom, hogy alattam mindenhol emberek, gyerekek vannak a falak tövében. Visszamegyek az előző folyosóra, és ott is. Olyanok az emberek, mint a sztalaktitok meg a sztalagnátok. Mintha ezer éve itt lennének már. Ezt csinálja a háború az idővel.
Cikk
(Julja, Kocjubinszke, Kijiv megye)
SMM-marketingesként dolgoztam egy kiskereskedelmi hálózatnak, főleg reklámszöveget írtam. Február 24. óta viszont cikkekre specializálódtam.
A cikk az, amikor valaki hív, hogy elmondja, Szerhij kollégánk többé nincs velünk, és valakinek néhány kedves szóval meg kellene emlékeznie róla. A cikk olyan szöveg, amihez fel kell hívni a halott kollégánk Irina lányát telefonon úgy, hogy nem veszíted el a beszédkészségedet. A cikk könnyekkel összekent laptopbillentyűzet és néhány bekezdés a 20 éves Dmitro kollégánkról, akit megkínoztak Bucsában. A cikk nekrológ, csak azt a szót képtelenek vagyunk kimondani. Azt mondjuk, cikk.
Ha most valaki azzal hív fel, hogy írni kell, akkor egy pillanatra megáll a szívem, míg várom a következő szót. Ha úgy folytatja, hogy posztot, akkor senki nem halt meg. Ha cikket, akkor morzsánként szedem össze magam, és elkezdek szavakat keresni valamire, amire rég nincsenek szavaim.
A cikk írása után legalább egy napig olyan vagyok, mint egy élőhalott. Már hét cikk van a portfóliómban.
Csend
(Uljana, Lviv)
Szállássá alakítottuk a bábszínházat a menekülteknek. Matracokat tettünk a színpadra, a termekbe, a bejárati csarnokba. Az első napokban rengeteg ember jött gyerekekkel és kisállatokkal. Két napon át teljes csöndben feküdtek a matracokon. Sosem láttam még ennyi néma gyereket és állatot egy helyen.
Aztán elkezdtek magukhoz térni.
De azt a csendet nem felejtem el. Nagyon furcsa volt.
Ének
(Olha néni, Zaporizzsja)
Olyan jó, hogy zeneiskolában lakunk. Nagyon szeretek énekelni. Mikor ki kellett várnunk a bombázás végét a pincében, még akkor is énekeltem. Először hangosan, aztán a szomszédok is beszálltak, és valahogy jólesett. Később, mikor elfáradtak, magamnak énekeltem. Csöndben, magamról. Az összes dal minden sorára emlékeztem. Amikor emlékezel, valahogy nem akaródzik aludni. De legalábbis furcsa érzés elaludni
Étel
(Okszana, Lviv)
Hazaviszek egy családot, akik keletről érkeztek, nálam alszanak egy éjszakára. Beviszem őket a konyhába, és mondom nekik, itt a konyha, az asztalon van étel, vegyenek nyugodtan.
És erre sírni kezdenek. A mondattól, hogy az asztalon van étel, vegyenek nyugodtan.
Fogak
(Uljana, Lviv)
Jött egy menekült férfi Mikolajiv környékéről. Fogságból menekült. Elkapták a megszállók, megkínozták, kiverték a fogait.
Most az iskolában lakik.
Fekszik a matracon, egy gyerekpléddel takarózik. Kilóg a hosszú lába. Mint egy iskolásfiú. Csak a fogai nem fognak már kinőni.
Golyó
(Mikola, Hmelnickij)
Nem tudom, bűnössé vált-e a lelkem. Csak célzok és lövök. De a lövés előtt becsukom a szememet. Hogy megölt-e valakit a golyóm, azt csak találgatni tudom.
Hal
(Halina, Mariupol)
Sosem vettem el a másét. De most jött egy terepmintás ruhás alak és odaszólt nekem: „Halina Ivanyivna, kinyitották a boltot. Menjen, vegyen valamit magának.”
Nem ismertem fel rögtön a volt diákomat.
Bemegyek, de csak halomban álló romlott csirkét látok a pulton, az emberek viszik, majd beáztatják és elkészítik valahogy így is. Én képtelen vagyok rá, rosszul leszek a szagától. Benézek a mélyhűtőbe: üres. Mindegyikbe egyenként belenézek, hátha valamelyiknek osztott az alja. És tényleg: halat találok! És nem is akármilyet, valami méregdrága tengeri halat, vagy egy méter hosszú. Az egész jégbe van fagyva. Benyúlok, hogy ki tudjam törni a helyéről, el is zsibbad a kezem a hidegtől. Viszem magammal, mint valami farönköt. Végig robbanásokat hallok, nem hagy alább a bombázás.
A lakásban hideg van, áram rég nincs. A végén már kiabáltunk is a hallal, de sehogy nem akart kiolvadni. Kivittük az ajtó elé a tűzhöz, ahol főzni szoktunk. Odatartottuk a lángok fölé, leégett a farka. De nagy nehezen megadta magát, napokon át főztünk belőle. Így éltünk túl valahogy.
Ima
(Halina, Melitopol)
Amikor kijöttünk a megszállt területről, egy muszlim nő ült mellettem a gyerekével. Egész éjjel a vaksötétben mentünk, egyetlen ablakban sem világított semmi, és ettől még furcsább volt minden. Tudtuk, hogy át kell majd haladnunk néhány ellenséges katonai ellenőrző ponton, és mindegyiknél bármi megtörténhet. Valaki azt mondta, jó, hogy sötét van, mert körülöttünk az utak szélén és a mezőkön minden van. Rosszat fogunk álmodni. Bár én már rég semmit nem álmodok.
Haladtunk, én eléggé féltem, és az a nő mellettem végig imádkozott. Megkértem, engedje meg, hadd csináljam vele, de nem tudok egyetlen imát sem. Megtanította nekem: „a’údzu bi-lláhi min as-Sajtán ar-radzsím”. Ez a tisztátalanság elleni ima.
Azóta gyakran mondogatom. Elég nekem ez az egy. Mert Istentől én semmit nem kérnék, egyedül csak azt, hogy védjen meg az ördögtől.
Kanári
(Olja, Irpiny)
Amikor kijöttünk Irpinyből, volt egy pillanat, mikor teljes csönd lett mindenhol. Mellettünk volt egy ház, amelyet rakétatalálat ért. Minden ablak kitört, a kijárat el volt torlaszolva. És onnan az egyik ablakból meghallottam egy kanári énekét. Egész gyerekkoromban kanárikat tartottam, a hangjukat nem lehet összetéveszteni semmi mással. Lehet, hogy lementek az óvóhelyre, csak nem tudtak visszajönni. Annyi minden történt azelőtt is, azóta is, de azt a kanárit nem tudom elfelejteni.
Levelek
(Nyina, Konotop)
Sokat gondolkozom úgy általában az emberi emlékezetről. Mi magunk sem tudjuk igazán, mire képes az agyunk.
A férjem geológus volt, bejárta az egész Szovjetuniót, sokszor hónapokig ült valahol a sarkkörön túl, és leveleket küldött nekem. Voltak akkoriban ilyen postai lapok, jobban szerette azokat a képeslapoknál. Negyvenhárom ilyen lapom gyűlt össze az évek alatt.
És mikor a bőröndöt pakoltam az óvóhelyre menet, eltettem az összest. Van, aki könyvet hoz magával, én meg ezeket a leveleket hoztam. Azt gondoltam, majd olvasgatom őket. De ott nem lehetett olvasni, nem volt elég fény, úgyhogy egyszerűen a kezembe vettem őket, és végigfuttattam gondolatban a szöveget. Régen nem olvastam újra őket, valahol az emlékezetem egyik zugában mégis élnek.
Később, amikor minden szavát befejeztem, nekiálltam fejben válaszokat fogalmazni. Szomorú kimondani, de nem valami gyakran válaszoltam neki. És akkor is csak röviden. Most viszont hosszú, szép válaszokat fogalmaztam neki. De a háborúról nem mondtam semmit, az óvóhelyről sem. Minek az neki odaát? Csak annyit mondtam, hogy nagyon elhúzódott a tél.
Macska
(Olena, Bucsa)
A megszállás tizedik napján szavazták meg a „zöld folyosót” Bucsából. Mindent eldobtunk, gyorsan összeszedtük a dolgainkat és elindultunk. Szinte futottunk, mert azt mondták, hogy a polgármesteri hivataltól indulnak óránként a buszok. Egy vörös nadrágos nő ment előttünk, akit ismertünk, már háromszor megpróbált kijutni, háromszor fordították vissza az oroszok. Egy idős nőt vezetett belekarolva, aki egy szép, macskának való hordozótáskát cipelt. Győzködte: „Nem érti, hogy nehéz ez az állat, és kettejüket nem bírom húzni? Itt hagyom magukat, és saját magamat fogom menteni. Ha egyedül lenne, valahogy csak eljuttatnám a buszig.”
A néni sírt és szorította magához a hordozót. Még a háztömbnél, rögtön a kijáratnál megállt, és óvatosan letette a gyepre. Nagy, fehér macska nézett körül rettegő szemekkel és nem tudta, mit csináljon. A néni még jobban sírt, a másik, a vörös nadrágos meg húzta előre. Aznap senki nem ment sehova. Minket a területi védelmi alakulatból vittek ki a fiúk – napok óta ez volt az első tíz perc, amit melegben töltöttünk.
Nem tudom, megtalálta-e az az idős nő a macskáját. Remélem, mindkettőjüknek szerencséjük volt.
Nap
(Nyina, Konotop)
Amikor elkezdődött a háború, azt gondoltam, sokat fogok sírni. Általában elég sírós vagyok. De most elapadt. Egy könnycsepp nem jött ez alatt a sok nap alatt. Egyetlenegyszer sírtam. Mikor sokáig ültünk az óvóhelyen és a végén kijöttem, és kint micsoda napfény volt. Én meg könnyezni kezdtem. Mentem a lakásba, és én magam sem értettem, hogy most tényleg sírok-e vagy csak a könnyem folyik.
Rádió
(Szamet, Baku/Kijiv)
Nem, nem, értek én ukránul, csak néha kicsit süket vagyok. Ezt szokta mondani a fiam. Nagy spíler.
Van az az életkor, amikor az ember azt gondolja, már semmi első nem lesz az életében. Velem meg most annyi minden történik először. Nézd meg, például Lengyelországot is meglátom végül. Bár hallani most nem hallom. Régen pont fordítva volt: hallottam, de sosem láttam. Hogy hogy? Egyszerű, a lengyel rádió miatt. Rock, jazz, ilyesmi nálunk nem volt. Csak nálunk tiltották azt a rádiót, és időnként elég nehéz volt befogni. Úgyhogy ha kell, a képzeletemben is le tudom játszani a zenét. Amikor a képzelettel tudod pótolni azt, ami hiányzik, és mégis feltűnik, mégis ott van, akkor aztán tényleg boldog vagy.
Szerinted mit képzeljünk most el? Nekem van rá válaszom.
Raktár
(Katerina, Vishorod)
Február 24-én meglocsoltam a növényeket, és eljöttem. Több mint egy hónapja víz nélkül vannak. Amikor elmentek az oroszok a városunkból, anyukám meg akarta nézni, mi lett a növényekkel. Képes lett volna három órát utazni ezért.
Az emberek a helyközi járatra vártak, a szomszédos vágányon egy tehervonat állt. Valamit elkezdtek kipakolni belőle a helyi raktár hangárjába. Jól ismerem azt a raktárépületet, gyerekkoromban oda hordtuk a papírhulladékot, becseréltük könyvekre.
Anyával hirtelen forogni kezdett a világ, a lábai alig tartották, és azonnal visszafordult, hazament. Egész nap hányingere volt, hányt is.
A raktárba, ahol valaha könyveket tároltak, most emberi testeket pakoltak.
Szabadság
(Vadim, Konotop)
A szabadság valami olyasmi, amit senki nem épít meg neked. Senki nem tud neked szabadságot adni, és nem is lehet mástól várni, hogy megcsinálja. Egyedül saját magadnak tudod megszerezni. Hand-made. [Nevet] Nem lehet sorozatgyártani, egyedi termék.
Szépség
(Katerina, Vishorod)
Nemrég olvastam egy novellát a második világháborúról. Az volt benne, hogy a lány az anyja legcsúnyább ruháit szedte össze, hogy háborítatlanul át tudjon menni a nácik között, elkerülendő, hogy megerőszakolják. Állok a szekrényem előtt: már a legrondábbat kell felvenni vagy még van időm átsurranni? Minden olyan gyorsan változik. Nem járnak a taxik, rövid sípolások, aztán nincs vonal. Gyalog fogok Kijivbe menni.
A szépség veszélyessé válik a háborúban.
A szép dolgok, emberek, viszonyok most nem inspirációt, hanem pusztulást hoznak. Nem merengésre, kedves simogatásra vannak, hanem arra, hogy fájjanak.
A csizmám beleragad a sárba a vágány mellett. A telefonomra SMS jön: „Ön nemrég járt a szalonunkban manikűrön. Kérjük, írjon értékelést rólunk.”
Terhesség
(Tányja, Doneck/Vishorod)
2014 azzal debütált, hogy Doneckből menekültünk a karomon egy pár hónapos csecsemővel. Utána nagyon féltem, nehogy terhes legyek. Úgy éreztem, amint terhes leszek, minden kezdődik majd megint elölről.
A második hónapban voltam, amikor Kijiv mellől menekültünk. Csernivciben elhalt a terhességem. Azt mondja az orvos, hogy amióta háború van, a páciensei harmadával ez történik: a kisbabák úgy döntenek, korán elmennek. Harminc éve praktizál, de ilyet korábban sosem látott.
Tészta
(két nő, Zsitormir megye)
– Le akartam fogyni a nyárra, de itt valahogy túl kell élni. És amikor megszólal a légvédelmi riadó, azonnal ehetnékem van.
– Én tésztát dagasztok. Repülők szállnak, anya hív, hogy siessek a pincébe. Mondom neki, most nem tudok, itt van nekem a tészta.
Történet
(Vika, Mariupol)
Maga író, ugye? Magának könnyebb, mert amikor ír, nincs a szeme előtt az, akinek mesél. Én, ha valaki néz, annyira elkezdem sajnálni magam, hogy teljesen elhagynak a szavak. Vagy éppen fordítva, az jut eszembe, hogy az is lehet, hogy olyan keveset éltem át, és nevetséges, hogy most kiteszem ide a saját történeteimet a kirakatba. Fogalmam sincs, min ment keresztül az a másik ember. És ő valószínűleg ugyanezt gondolja. Úgyhogy ülünk csöndben együtt. Pedig igazából annyi mindent átéltünk, hogy az száz embernek is elég lenne.
Uszony
(Tányja, Harkiv)
Ma az utcán megláttam egy nőt, aki felém haladt és mosolygott magában. Mellém ért és én gépiesen utánafordultam. Igen, pont úgy, mintha uszonya lett volna vagy valami hasonló. Mintha valami nagyon nem lenne rendben vele.
Vér
(Marija, Csernyihiv)
Mintha felhőkön feküdtem volna, a fejemben zaj volt, a testem pehelykönnyűvé változott. És akkor megéreztem a saját vérem szagát. Furcsa volt. Azt hiszem, az emiatti meglepetés vagy félelem mentett meg. Lehet, hogy a vérnek is azért van szaga, mint a gáznak: hogy megijesszen a szag? Mintha magamhoz tértem volna, kicsit mozogni kezdtem, életjelet adtam. Az önkéntes srácok, akik megmentettek, később elmondták, tíz másodperc kellett volna még, hogy belehaljak a vérveszteségbe.
Mostanában sokszor látok vért. Nem félek tőle, egyszerűen csak látom. Tényleg ilyen sok volt belőle mindenhol korábban is? Még amikor a térképet nézem, akkor is, ott, ahol a megszállt területeink fel vannak rajzolva, ezzel a vöröses színnel jelölik őket, rózsaszínessel. Mintha még a térkép széléről is vér folyna.
Zuhany
(Olekszandr, Bucsa)
Amióta durva rakétázások vannak, nem tanácsolom senkinek a zuhanyzást. A teljes folyamat minden szépsége elveszett. Folyamatosan idegesít a gondolat, hogy mi van, ha most találnak el, és ott maradok, én leszek a háború vicce a meztelen, beszappanozott seggemmel.
Fordította: Vonnák Diána
Osztap Szlivinszkij költő, műfordító, esszéista, egyetemi tanár. 1978-ban született Lvivben, bolgár irodalomból doktorált, a lvivi Ivan Franko Egyetemen tanít. Első kötete 1998-ban jelent meg, négy másik követte. Az ukrán középgeneráció egyik fontos szerzője, lírája asszociációiról, éles, de sokszor rejtett politikumáról ismert. Olga Tokarczuk, Czesław Miłosz, Andrzej Stasiuk, Georgi Goszpodinov, Derek Walcott, William Carlos Williams ukrán fordítója.
(Címlapképünkön: temető Irpinyben. Fotó: MTI/EPA/Mihail Palincsak)
