Egy szó mindent megmagyaráz: „gettó”. Ha azon tűnődik, hogy miért történik meg rendszeresen Franciaországban, hogy a 60-as években érkezett bevándorlók unokái és dédunokái – akik franciák, hiszen Franciaországban születtek – az utcára vonulnak, hogy mindent szétverjenek, beleértve az iskolákat, könyvtárakat és a sportlétesítményeket, megfosztva saját magukat is ezektől az intézményektől, a válasz az, hogy azért,
mert olyan lakótelepekre zárva élnek, amelyek egy szeletnyi másik világot alkotnak a nagyvárosok peremén.
Ez nem az apartheid. Nem is intézményesített rasszizmus, egyáltalán nem. Hogy erről meggyőződjünk, elég bemenni egy postahivatalba, bankba, általános iskolába, gimnáziumba vagy kórházba, ahol számlavezetőket, tanárokat, orvosokat, sőt már intézményvezetőket is találunk, akiknek a neve arra utal, hogy észak-afrikai származásúak. Nem is beszélve a sportolókról, komikusokról és művészekről, akik gyakran a legnépszerűbb hírességek közé tartoznak Franciaországban. A francia típusú társadalmi beilleszkedés, az oktatásra és az érdemalapú előmenetelre épülő integráció sokkal jobban működik, mint azt rengetegen gondolják vagy mondják, de a kudarcai ettől nem lesznek kevésbé nyilvánvalóak.
Egy kis történelem. Hat évtizeddel ezelőtt, amikor a nagy francia vállalatok a hatóságok beleegyezésével úgy döntenek, hogy Észak-Afrikába mennek munkaerőt toborozni, amelyből a háború utáni gazdasági fellendülésben igen nagy a hiány az építkezéseken és a gyártósorok mellett, nincs hol elhelyezni ezeket az embereket. Így hát egészségtelen nyomornegyedekben élnek, amelyek elszaporodása akkora szégyent hoz Franciaországra, hogy hamarosan szociális lakásokat nyitnak számukra a nagyvárosok peremén. Ugyanekkor, az 1970-es évek közepén az állam engedélyezi a „családegyesítést”, vagyis a hátrahagyott családok, feleségek és gyermekek befogadását az országba. A franciául egy szót sem beszélő, gyakran írástudatlan anyák francia kisgyermekeket nevelnek, és reggelente francia iskolába kísérik őket.
A gyökértelenné vált anyák otthon arabul nézik a televíziót, miközben a gyerekek egy olyan Franciaországban nőnek fel, ahol a növekvő munkanélküliség elzárja előlük a munkahelyeket, amelyeket gyakrabban kínálnak „őshonos franciáknak”, mint ezeknek a „külföldieknek”, még ha franciák is. Diszkrimináció keletkezik, amelyet tovább súlyosbít az a szakadék, amely a családokon belül húzódik: azok között, akik a nehézségek ellenére is sikeresek az iskolában – gyakrabban lányok, mint fiúk –, és azok között, akiket az iskolarendszer kivet magából. Az előbbiek el fogják hagyni a területeket, amelyeket lassan elkezdenek „banlieue”-knek nevezni, míg az utóbbiak a szegénység és az iszlám gettóiban maradnak, ahol a bűnözés és a kábítószer-kereskedelem jövedelmet biztosít és bűnszövetkezeteket épít ki.
Szembesülve a katasztrófával, amelyet hagyott ilyen hatalmasra növekedni, a francia állam visszavonul, elmenekül, bezárja a rendőrőrsöket és kivonja a köztisztviselőit. Csak a tanárok maradnak, néha önként, de gyakrabban kelletlenül. Az iszlamisták és a kábítószer-kereskedők karmai között ezek a területek törvényen kívüliekké válnak – „a Köztársaság elveszett területeivé”, mondogatják –, ahová a rendőrség csak házkutatás vagy letartóztatás céljából lép be, gyanakodva és idegesen, füttyszóval kísérve és támadástól tartva. Ezekben a gettókban az állam nem több, mint elnyomás, a rendőrség pedig mindenki ellensége, a rendőrség, amely „arcellenőrzést” végez a metróban, és amelyet ezért a bevándorlók leszármazottai, még a legjobban beilleszkedettek is, rasszistának tartanak.
Egy gettóból származó tinédzser tökéletes gyűlölettel viseltet a rendőrség iránt. Egy, ezeken a területeken tevékenykedő rendőr számára pedig a brutalitás a félelem ellenszere, és, látva a zavargásokat, igazából az egyetlen meglepő dolog az, hogy nem törnek ki még gyakrabban. Amíg az állam nem ruház be újra ezekbe a területekbe, addig a zavargások folytatódni és szaporodni fognak.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
(Címlapképünkön: Könnygázt vetnek be a rendőrök által lelőtt tinédzser halála miatt tüntetőkkel szemben Párizs Nanterre nevű elővárosában 2023. június 29-én. Fotó: MTI/EPA/Yoan Valat)
