H
A New Labour típusú párt megszünteti a jobb-bal kettősséget. A két nagy amerikai párthoz hasonlóan csak a "középen álló" szavazó érdekli, minden "politikai" kérdésben az ő megnyerése az elsődleges cél. A balról jövőnek állandóan tartania kell attól, hogy a jobbra tolódott közepet üldözve elveszítheti a baloldali hátországot (lásd Al Gore esetét Ralph Naderrel) - a sikeres párt ezért inkább felszámolja az egész hagyományos dichotómiát.
A Fidesz májusi kongresszusának üzenete az volt, hogy a párt a baloldali szavazóknak fontos kérdéseket is jobban képviseli az ellenzéknél. Ez szakasztott a New Labour technikája, amely szintén felülemelkedett saját baloldali behatároltságán (ezt hivatott demonstrálni az "új" jelző a régi név előtt). A Labour típusú párt teremtette térben a választó látszólag széles szabadságot kap a politika értelmezésére és megítélésére. A párt viszont határozottan támogatja a mérlegelésben a választót. A cannabis angliai legalizációja során a drogokat csoportokba sorolták, majd átsorolták őket, a jogokhoz joghatásokat, büntetési tételeket rendeltek. Az ügy rendkívül bonyolult lett - épp azért, mert a cél a tág interpretációs mező fenntartása volt. A cannabist most egy másik drogosztályba sorolták: "szó sincs dekriminalizációról", hiszen a fogyasztás bűncselekmény maradt, "szó sincs a fogyasztás kriminalizálásáról", hiszen a kérdéses osztályba sorolt drogok fogyasztása esetén a büntetési tétel nulla, és "szó sincs a fialatok terrorizálásáról", hiszen a végrehajtási szabályok szerint rendőrség senkit nem állíthat elő a fogyasztásért vagy kiskereskedelemért. A lényeg, hogy az intézkedést mindenki a saját, szubjektív értékrendszere szerint tudja szeretni, hiszen a posztmodern társadalomnak nincsen egységes értékrendszere.
Képvágás
Az értelmezés hatalma a választóé, de az előértelmezett csomagokat a Labour típusú párt készen kínálja. Előre gyártott, sematikusan értelmezhető, a fogyasztói szokásokhoz alkalmazkodó narratívákat állít elő, melyek közlésének ideális médiuma a tévéképernyő meg a bulvársajtó képaláírásai. E végletekig leegyszerűsített politikai üzenetek sikere a megfelelő (vágó)képeken múlik. Míg a verbális múltban a történetek megalkotásának logikai korlátai voltak (egy politikus érvelésének helytelenségét egyszerű szillogizmusokkal be lehet látni), addig a képi kommunikációban nincsenek szillogizmusok. A Labour típusú pártnak különösen kedvez, ha kormányon van, hiszen az ellenzékhez képest végtelenszer több vágóképet tud produkálni az üzenet mellé. Látjuk, amint Orbán Viktor átadja a geodétáknak a terepet (ezt ellenzéki politikus nem teheti meg), és addig, amíg nem látjuk az ellenkezőjét, azt fogjuk hinni: épül az autópálya. A semmi, az autóforgalom és út nélküli puszta azonban kevéssé meggyőző képernyőn: azt mégiscsak nehéz bevágni egy klipbe, hogy "na, itt nem épül az autópálya". Tony Blair katonák nélkül visel látványos háborút, Orbán Viktor két homokzsák megtöltése között hitelesen mondhatja el, hogy milyen árvíz-megelőzési lépéseket foganatosított. Ebben a moziban nem számít, hogy az afganisztáni háborúban tulajdonképpen nem harcolnak brit katonák, és a Fidesz valójában nem valami nagy gátépítő. (A háború első heteiben a brit részvétel kettő darab rakéta kilövésére és amerikai gépek üzemanyaggal történő feltöltésére korlátozódott.) Az ellenzék legfeljebb verbálisan cselekedhet: tiltakozik a parlamentben, ami viszont vágóképnek sovány ahhoz, hogy a tévénéző felnézzen a vacsorája mellől.
Hírkártya
A posztmodern politikai narratíva szabályai a fantasy és a science fiction szabályai. Az idősíkokat szabadon kezeli, mint az Ötös számú vágóhíd. A New Labour kedvelt technikája az úgynevezett news management (hírmenedzsment). Ez annak a tudománya, hogy hol, mikor, milyen hírt milyen kontextusban és mivel kontrasztban jelentsünk be. (E technika Nagy-Britanniában egy ízben lelepleződött: nyilvánosságra került ugyanis a hazudós közlekedési miniszter pr-tanácsadójának, Jo Moore-nak egyik, főnökéhez írott e-mailje. Ebben szeptember 11-én Moore arra hívta fel főnöke figyelmét, hogy "ez egy nagyszerű nap a rossz hírek eltemetésére". [Itthon Schlecht Csaba sóhajtott egy nagyot aznap.] A rossz híreket természetesen be is jelentették a merénylet utáni napokban, akkor, amikor a sajtó rá se bagózott. Mire a WTC-pánik után a lapok észbe kaptak, lehetett mondani, hogy "ezekre a kérdésekre már válaszoltunk". A magyar olvasónak ez a technika, ugye, kőbányászati kontextusban lehet ismerős.) Államosítani akkor érdemes, amikor idegen külsejű alakokat anthraxnak látszó liszttel a szatyrukban csípnek fülön egy templomban. Adót emelni akkor célszerű, amikor az afganisztáni háborúban egy véres csata után (amelyben lehet, hogy brit katonák is részt vettek) elesik egy város, és a hírtelevíziók a hadszíntérről kapcsolnak a költségvetési vitára (majd viszsza). A cannabis legalizációját a belügyi bizottságban tanácsos bejelenteni, a xenofób többségnek tetsző rendpárti intézkedéseket viszont a vasárnapi tömegszennylapba kell kiszivárogtatni.
A hírmenedzser tudja, hogy melyik újságon, csatornán, sőt személy szerint melyik újságírón át, milyen csomagolásban és melyik műsoridősávban kell eladni a kormányzati lépéseket. Tudja ezt fogyasztói csoportokra bontva is. A módszer az üzleti szférában nem ismeretlen, alkalmazása drága, de kifizetődő. A nagyvállalatok termékeik és újításaik kommunikációs sikerét többek között abban mérik, hogy a sajtótájékoztatón kiosztott színes-szagos pr-szövegek mondatai hány megcélzott sajtótermék beszámolóiban jelennek meg szó szerint. Egy sikeres sajtókampány eredményeként (termékminták osztogatása, koktélpartik, utaztatások után) a vállalat kulcsmondatai nem a fizetett hirdetések rovatban, hanem a hirdetések közötti cikkekben bukkannak fel, amit független, az olvasó előtt hiteles újságírók írnak alá.
A pr/hírmenedzsment alkalmazása hosszú távú gondolkodást igényel. Fenntartása állandó költség, nem lehet csak a választásokat megelőző tíz hónapban üzemeltetni. Viszont megtérül, hiszen a kampány hagyományos médiumaival szemben a nagyközönség egyre immunisabb. A politikai tévéhirdetésekre, kortesakciókra és plakátokra költött összegek világszerte exponenciálisan emelkednek, miközben egyre kevesebben szavaznak (az idei New York-i polgármesteri kampányban egy, a győztesre leadott szavazatra több mint 90 dollár reklámköltség jutott; ez olyan, mintha nálunk egy egyéni képviselő 500 millió forintot költene kampányra). Magyarországon ráadásul a politika akkora undort kelt, hogy a szüntelenül szajkózott par excellence politikai tartalmak már-már az ellentétes hatást váltják ki. A professzionális menedzserek viszont a politikust az alternatív, hagyományosan nem politikai kommunikációra szánt csatornákon keresztül is el tudják adni. A politikai sajtó amúgy is csak egy szűk szubkultúra médiuma: az üzeneteket az egyes választói csoportok elérésében sokkal fontosabb médiumokban (női magazinok, istentisztelet, zenés szórakoztató műsorok) kell elhelyezni. Ez pedig egészen más típusú fantáziát igényel, mint egy "szakmai műhelyben" előállítani egy százoldalas alternatív kormányprogramot.
Múltkút
"A hagyomány azé, aki megműveli." A szórakoztatóipar egyik legnagyobb slágere a história: a nem fikciós könyvek piacán a legnagyobb részesedést mostanában a "népszerű" történelemkönyvek szakítják. Eközben a szórakoztatóhír-ipar átesztetizálja és valós idejű "történelemmé" változtatja a világpolitikát és a globális katasztrófákat. Miközben a múltjával küszködő MSZP eurokonform külpolitikát követ és követel, sőt belpolitikáját - meghökkentő módon - a külfölddel, az euroatlanti integrációval próbálja legitimizálni, addig a Labour típusú párt felismeri, hogy a szavazatok nem külföldről érkeznek - ezért a külpolitikát és a történelmet a belpolitikát igazoló narratívák gyártására használja fel. A New Labour számára a külpolitika az imperialista, a Fidesz számára pedig a revizionista múlt szimbolikus folytatása.
A brit identitás még mindig a világbirodalom elvesztésének élményével küzd, és evvel párhuzamosan az európai vonatról való lemaradás megtapasztalásával. Éppen ezért a Labournek a "globális tényezőt" kell eljátszania, amely az amerikaiak után a legtöbb katonát küldi Afganisztánba (abba az országba, amelyik amúgy legnagyobb problémáját: a létét tudniillik a brit gyarmati politikának köszönheti). A magyar önazonosságot a történelmi magyar területek elveszítése és a magyar etnikum határon túli megpróbáltatásai felhőzik. A Fidesznek a közép-európai éltanuló szerepében kell fellépnie, aki európaiságból leckét ad a románoknak és a szlovákoknak, de megmutatja nekik azt is, hol lakik a magyarok igazolványa. A Labour ebben ügyesebb: afganisztáni háborús politikáját egyszerre tudja jobbra és balra eladni, vagyis Nagy-Britannia egyszerre Amerika egyetlen nagypályás csapattársa, aki közvetít az Európai Unió és a Nagy Testvér között, elit csapatai kifüstölik a Sátánt a barlangból, miközben a másik oldal felé a cél nem Mr. Bin Laden elfogása, hanem emberi jogi jellegű: a segélyek célba juttatása és az elnyomott afgán nők felszabadítása. Az ilyen külpolitika előnye, hogy mellékhatásait nem a belföldi szavazók szenvedik el.
A Fidesz szimbolikus külpolitikája ennél egyirányúbb, hiszen a szomszéd államoknak adott leckéknek nincsen egyértelmű "balos" olvasata - bár, ahogy Medgyessy Péter csapata helyesen észrevette, az Erdély-tematika az MSZP-szavazók számára sem közömbös. De belső használatra készül az Európa-politika is. Tony Blair legutóbbi németországi "történelmi" beszédét a német parlamenti képviselők nem is értették pontosan, hiszen utalásai a brit tévénézőknek szóltak. A Fidesz EU-politikája a kultúrfölénye alapján kiemelkedő közép-európai eminenst és a Nyugat nélkül is boldoguló nyakas kálvinista parasztot egyszerre idézi fel kedves nézőinek és hallgatóinak.
Jogtulajdon
A hatalom megtartása és kihasználása a Labour típusú pártok számára azonban nem a tévében zajlik. Politikájuk valódi tartalma eminensen a hatalmi ágak egyensúlyának megbontása. Az a vállalkozás, amelyik a megfelelő kampánytechnikák segítségével többséget ér el a törvényhozásban, nemcsak a törvényhozó, de a végrehajtó hatalmat is megkapja. A Labour típusú politikai vállalat így a kormányzás során felmerülő akadályokat felszámoltathatja a törvényhozásban ülő alkalmazottai segítségével. Ha a bíróság mint harmadik hatalmi ág akadályt gördít a (törvénytelen) kormányzati cselekvés elé, akkor a párt képviselői segítségével módosítja a bírósági határozat alapjául szolgáló jogi normát, vagyis nem a magatartását változtatja meg, hanem a normát igazítja hozzá. De ez még nem minden.
A bírói hatalom tehetetlen a jogszabályokkal folytatott posztmodern interpretatív játékokkal szemben. Nagy-Britanniában a joganyag egy része mára már holttá vált nyelven született; még hatályos középkori részével izgalmas dolgokat lehet elérni. Bírói eljárást lehet kezdeményezni egy elfeledettnek vélt XIII. századi törvény alapján. Az elmúlt hónapokban előkerült középkori jogi normák egyike az árulásról szól, ami a tálibok oldalán harcoló muzulmán hitű brit alattvalók ellen alkalmazható; de az idén előkerült a sifonérból a blaszfémiáról szóló nyolcszáz éves törvény is. A Labour típusú pártok számára a hatalom forrása az értelmezés hatalma. Magyarországon, ahol a bírók a jogpozitivista hagyománynak megfelelően a jogszabályokat olyan megértéssel "értelmezik", mint a tálibok a Koránt, a Fidesz-kormány talán sehol sincs annyira elemében, mint a bíróságokon. A magyar sajtóban gyakorlatilag nincs jogszabály- és ítéletkritika, nem léteznek bírósági tudósítások, így az értelmezés hatalma gyakorlatilag a törvényenkívüliséget jelenti. A bírókat kötik a jogszabályok, ezért érthetetlen nyelven és hosszadalmasan fogalmaznak. A műsoridő viszont véges. A bírói ítéleteket és a jogszabályokat ezért a tévé számára a Labour típusú párt képviselője üzenetben foglalja össze. A Labour európai ügyekért felelős minisztere a minap arról hozott intézkedést, hogy az európai közös jogi normákat egyszerű angol nyelven, az eredeti terjedelem töredékén, háromszáz szavas, hivatalos összefoglalóval kell közreadni. Persze egy jogi norma ritkán tartalmaz redundáns részeket, mondjuk tájleírást vagy enumerációt, ezért az eredeti szöveg századára tömörítése óhatatlanul tartalmi veszteséggel jár - de azért van a Labournek mindenkinél jobb kommunikációs szakembere, hogy a belpolitika alátámasztása szempontjából szükséges lényeg maradjon meg. (A Fidesz-kormány igazságügyi minisztere ezen a téren messzemenően alkalmazkodott a helyi rögvalósághoz. Pártjának - leendő? volt? - politikusa, Tarlós István büntetőjogi ügyének prejudikálásakor még csak nem is a hatályos törvényeket, hanem a katekizmust interpretálta, ami azért jelez valamit a magyar jogi normák társadalomban betöltött szerepéről.)
Korláthiány
A hatalommal való visszaélés korlátja az alkotmány és az alkotmányos intézmények lennének. Nagy-Britanniának azonban nincsen írott alkotmánya, amit a New Labour példátlan módon kihasznál; a demokratikus ellenzék pedig hiába követel alaptörvényt, nem fogja megkapni. A Fideszt az alkotmány nem korlátozza, mivel az nem betartatható. (Egyrészt nem lehet minden jogszabály mellé rendőrt állítani; másrészt pedig az Alkotmánybíróság vagy a bíróságok a végrehajtó hatalmat nem korlátozzák a törvényeket sértő kormányrendeletek meghozatalában és végrehajtatásában.) A hatalmi aktusokat közvetítő újságírók Magyarországon az alkotmányos jogi berendezkedés alapelveivel csak mostanra kezdenek intimebb viszonyba keveredni, ezért a belpolitikai rovatokban jobbára nem sikerül e sztorikat olvashatóan elővezetni - az alkotmányt legázoló politikus történetéből klipet komponálni a híradóba pedig végképp lehetetlen.
A Labour típusú párt változatos eszközöket vet be a kezében lévő törvényhozói és végrehajtói hatalomtól független intézmények féken tartására is. Megvonja a költségvetésük egy részét - a New Labour a parlamenti watch dog, a képviselőkre vonatkozó etikai normák betartását ellenőrző független ombudsmannal tette ezt, a Fidesz pedig a bíróságokkal (akkor, amikor en bloc levette a pénzüket, és amikor a táblabíróságokat felállító törvényt megváltoztatni ugyan nem bírta, de a költségvetésben a táblabíróságok rubrikát nulla forinttal kitölteni már igen). Hasonló módszer a független hivatalnokok tekintélyének és/vagy legitimitásának aláásása (lehet őket nyilvánosan gyalázni, az állásukat megbízatásuk lejárta előtt pár évvel újra meghirdetni, szűkíteni a renitens regulátorok által vezetett intézmények jogkörét - ha már magát az intézmény vezetőjét leváltani nem lehet).
Államviktor
A Labour típusú pártok a hatalmi ágak egymásba folyatása után a miniszterelnök személyét elválasztják a hatalomtól. Tony Blair vagy Orbán Viktor nem a köz szolgája, afféle miniszter, hanem államférfi, aki közvetlenül már nem avatkozik a szennyes napi politikába. Az államférfi spontán interjút nem ad, a parlamentben kérdésekre ritkán válaszol, ezeket alacsonyabb rangú politikus feleli meg. Amikor egy miniszter valamit elront, akkor a miniszterelnök elhatárolja magát a problémától ("ez a miniszter úr hatásköre, és ő már minden bizonnyal intézkedett is, hiszen ő szakember, én viszont államférfi vagyok, a konkrét ügy nem az én asztalom"). Egy népszerűbb államosításon vagy egy nagy ívű történelmi nagyjátékfilm forgatókönyvén ellenben a miniszterelnök személyesen is elmereng, majd férfiként dönt. A miniszter cserélhető, a miniszterelnök nem. A miniszterelnök nem része a politikai establishmentnek, rá a kiegyensúlyozott médiára vonatkozó rendelkezések nem vonatkoznak. (Blairt itt érik kudarcok: a brit médiahatóság két éven belül már másodszor tiltotta meg az ITV-nek, hogy egyórás, főműsoridős interjút sugározzon a háborús vezérrel és a közszféra reformátorával, illetve a sugárzást ahhoz a teljesíthetetlen követeléshez kötötte, hogy az ITV hasonló tematikával, azonos idősávban, azonos terjedelmű interjút adjon le a két ellenzéki párt vezetőjével.) Orbánnak nincs gondja a szerda reggeli rádiós "interjúkkal", szabad bejárása van az M 1-be is; viszont Blair a külországi események örvén szerepelhet eleget, hiszen ő nemcsak politikus, de "globális államférfi" is, aki (virtuális) hadviselést vezet, és "alakítja a világpolitikát".
A www.miniszterelnok.hu és a www.orbanviktor.hu oldalak ugyanoda mutatnak az interneten, hiszen a miniszterelnok nem változó, hanem konstans, amelynek értéke az orbanviktorral egyenlő a (virtuális) térben. A Labour típusú párt eladásában a legfontosabb szerepet a miniszterelnök, illetve a miniszterelnöki család kapja. A miniszterelnök családjának történetét, ezt a heroikus narratívát hétpróbás reklámszakemberek írják. A Fidesz-miniszterelnöknek (a Labour minta szerint) négy gyereke van. A miniszterelnöknek felesége van, aki a miniszterelnököt képviselni tudja a női sajtóban. Hány választó tudja Horn Gyuláné vagy Medgyessy Péterné keresztnevét? Cherie vagy Anikó nevét viszont garantáltan ismerik a női lapok olvasói.
Ficdemek és szockonzok
Az angol belpolitika szórakoztató epizódjait a New Labourt megszemélyesítő miniszterelnök megfékezésére tett, hamvába holt kísérletek jelentik. A miniszterelnök túlhatalmától megrettent konzervatív, liberális és renitens munkáspárti képviselők egy kisebbségi csoportja nemrégiben törvényjavaslatot terjesztett be az alsóháznak a miniszterelnök státusáról. E paragrafusok ("a miniszterelnök a törvények betartásával végzi munkáját"; "a miniszterelnök válaszol a parlamentben hozzá intézett kérdésekre") azonban csúfosan megbuktak.
Hisz a miniszterelnöknek nincsen alternatívája. A Labour típusú pártoknak sem. Labour típusú pártot vagy Orbánhoz/Blairhez hasonló politikust még nem láttunk hatalomból kiesni: Clinton azért nem elnöke már Amerikának, mert harmadszor nem indulhatott. A Labour típusú párt a piacgazdaság hatékonysági logikáját ülteti át a politikai piacra, és kreatívan alkalmazza az üzleti életben szokásos menedzsmenttechnikákat. Sikerének egyik kulcsa a piacelsőség: felfedezett egy politikai piacot, amit a többiek nem láttak meg.
Persze, e pártoknak mindig lesz ellenzékük - de legyőzni őket legfeljebb egy másik Labour típusú párt fogja. Magyarországon a helyzet annyival rosszabb, hogy az alternatív pártok finanszírozása nem megoldott, és részben ezzel összefüggésben nem tudnak tehetséges fiataloknak karrierlehetőséget kínálni. Az évtized második felének nagy kérdése az lesz, hogy a Fidesz vetélytársa az MSZP hardverére fog-e építkezni vagy a Fidesz által sértett gazdasági érdekcsoportok fognak összedobni egy alternatív médiapártra. Ne feledjük, a Labour fantasztikus negatív kampánnyal duplázott, a Margaret Thatcherre célzó és "A múmia visszatér" szlogennel operáló plakátok legendássá váltak. Ha valaki az MSZP infrastruktúrájára építve próbálkozik 2006-ban a Fidesz leváltásával, alighanem meg kell birkóznia az olajoshordók, bankszékházak és vízi erőművek asszociatív képvilágával. Tiszta lappal indulva viszont költséges termékbevezető kampányt kell indítania - már a jövő nyáron. De a New Labournak és a Fidesznek előbb-utóbb, 2006-ban vagy 2010-ben meg kell küzdenie azzal, hogy egy új szereplő a médiában érdekesebb lehet nála. Addig megpróbálhatják esetleg a választási törvényeket a saját igényeik szerint átszabni; vagy megkísérelhetik saját váltópártjuk létrehozását is, mondjuk New Conservatives vagy Fidesz Magyar Szociáldemokrata Párt néven.
Hisz nekik jószerivel mindegy.
A szerző közgazdász.
