Tavaly, január végén Z. a könyvespolca törölgetése közben úgy bevágta a hátát egy kihúzott fiókba, hogy a meglepetéstől és a fájdalomtól elakadt a lélegzete. Hosszú, kalandos napok következtek, míg végre egy baráti vagy ellenséges MRI kimutatta, hogy két csigolyája összecsúszott, egy pedig eltört. Nem csoda hát, hogy nem segített a fájdalomcsillapító tapasz, műtétre került sor. Akkor lépett színre Z. alteregója, Z2. Ő nyögött Z. helyett, az pedig szórakozottan hallgatta nyögését. A műtét sikerült, s öt nap múlva Z. a rehabilitáción találta magát egy hétágyas kórteremben.
Az utókezelést Z. valódi és látszat (társadalmi) énje nehezen viselte. A kórteremben délután kettőtől este tízig szólt a tévé. A készülék tulajdonosa egyszemélyes diktatúrát léptetett életbe, márpedig Z. berzenkedett a diktatúrák ellen. Csak nem tudta megszokni, hiába édesgették, fenyegették apró gyerekkorától. Volt a kórteremben egy finom, kedves, feledékeny, reszketeg, kissé már leépült öregasszony, akit az önjelölt zsarnok üldözőbe vett. Nevetség tárgyává tette és ugráltatta. Ő maga nem tudott mozogni, s irigységből talán, odaparancsolta ágyához szegényt, beleszagolt a levegőbe és közölte vele, hogy büdös. Volt, aki nevetett a tréfán, volt, aki tapsolt, a többség azonban lapított. Nem így a forradalmi lelkületű Z., aki odaügyetlenkedett a zsarnok ágyához, majd rárivallt (azaz fenyegetően rányöszörgött), hogy a jelenlétében ne merjen megalázni senkit, mert vele gyűlik meg a baja. Nevetséges volt a jelenet, abszurd a szöveg, a figyelmeztetésben rejlő fenyegetés képtelen, hiszen bármelyiküknek, Z.-nek különösképp elég lett volna egy pöccintés ahhoz, hogy elzuhanjon. Z. a pöccentés nélkül is ágynak dőlt. A pulzusa 160-ra szökött és a szíve összevissza vert egész éjszaka.
Másnap azonban, a heti nagyviziten az igazgató-főorvos, a lelkek ismerője, egy katonás, nyílt, talpig férfi megkérdezte tőle, hogy érzi magát. Z. mindenki füle hallatára elmondta az előző napon történteket, és panaszt emelt a harsogó tévé miatt, továbbá azt kérte, hogy engedjék haza. Az igazgató főorvos meglepődött, eltűnődött, sutyorgott kicsit az osztályos orvossal, majd váratlan ajánlattal állt elő. Egy kétágyas szobába helyezzük, ha megfelel. Z. alig hitt a fülének. A nővérek máris megragadták az ágyát és éjjeliszekrényét, és áttolták a kétágyas szobába. Az új kórteremben nem volt tévé, csak egy hallgatag, komor asszony, Jehova tanúja, aki kilátásba helyezte, hogy együtt fognak imádkozni esténként. A közös ájtatosságra azonban nem került sor, mert gyógyultnak nyilvánították az asszonyt, és tiltakozása ellenére hazaküldték. Helyébe egy angyal érkezett. Csak kisrádiója volt, azon hallgatta B. Zsolt délutáni betelefonálós műsorát. Kérdezte is, hogy nem hallgatná-e Z. is vele a műsort, de nem lepődött meg azon, hogy az kerek perec nemet mond ajánlatára.
Aztán kitelt Z. ideje is, és otthonába bocsátották. Alig néhány nap múlva szokatlan zajra lett figyelmes. Az Apokalipszis első lovasa érkezett vaddarázsszárnyakon. Kicsi volt, vékony, de kisportolt. Z. először azt hitte, hogy véletlenül tévedt a redőnytokba, de két nap múlva a második és a harmadik is berobogott a szoba légterébe, szintén VESPÁN, azaz Dongó motoron. A negyedik meg levette a sisakját, és Z. szemébe nézett. Összevonta a szemöldökét. A redőnytok alatti égdarabka elsötétült, és elszánt darázsrajok rohamozták meg az ablakot. A keret rést nyitott magán, mint Tandori ecetfájának a lelketlen kő. Z. kimenekült a konyhába, és onnan hívta Kéki Pál okleveles kártevőirtó mestert. Másnap délelőtt tízre beszélték meg a találkozást. A Mester hajszálpontosan érkezett. Tíz perc sem telt belé, már át is öltözött. Szkafandert és gázálarcot öltött, és felszólította, hogy újabb figyelmeztetésig be ne tegye a lábát a hálószobába. Alig húzta be az ajtót, berregés kezdődött a háta mögött. Zuhanás robaját hallotta, fogak csikorgatását, vérpatak csobogását, jajszót és szánalmas könyörgést. Fél óra múlva a Mester hívó szavára visszamerészkedett a csatatérré változott hálószobába. Ágya előtt, a békésszentandrási szőnyegen egy cserépedény palota romhalmaza hevert. A Mester elkérte a – mint szerényen megjegyezte – szokásos tiszteletdíját, és biztosított afelől, hogy többé vaddarázs ebbe a redőnytokba be nem teszi a lábát.
Pontosan egy évre rá, a koronavírus-járvány kihirdetésének napján a tavalyi vaddarázsnál körülbelül hússzor nagyobb motoros landolt Z. olvasólámpájának ernyője mellett. Ott kopogott, ropogott, verődött a zárt ablak belső felületén. Onnan figyelt, ott jegyzetelt és továbbította okostelefonján a Központnak jelentését. Nem akarta volna Z. hosszan sorolni az apokalipszis előjeleit. De egy utolsó mozzanatot megemlített mégis. A hajnali órán érkezett SMS-t, melyben arról értesítette a bankja, hogy egyenlege nullára csökkent. Z.-vel nem először történt meg ez az eset. Akár hiszik, akár nem, néhány héttel azelőtt hajszálpontosan azonos szövegű üzenete érkezett. Z. megrémült, mint az első alkalommal. Nem volt állása, írásaiból élt, nem halmozott fel semmiféle vagyont, de egymillió forintját Z2 javaslatára lekötés nélkül tartotta folyószámláján. Nyitásra már a bankfiókban volt. Együttérző ügyintézője csóválta a fejét, hümmögött, megkínálta egy pohár mentes vízzel. Magam sem értem, mi történt. Álmodom-e a történetet? – kérdezte tőle Z. A megszeppent ügyintéző bizonytalan nemet intett. Talán valaki elírt egy kódszámot – találgatott és a sajátja helyett az önét ütötte a gépbe. Telefonált ide-oda, szívességet kért valakitől, cuki vagy, mondta a telefonba, aztán felderült. Minden rendben, közölte, a számlájára visszakerült az eredeti összeg. Z. elgondolkodott az ügyön. Ugyanaz a dialógus hangzott el a bankfiókban, mint az első alkalommal. Talán ugyanazok a darazsak tértek vissza, mint egy évvel azelőtt. Biztosan tévedett Hérakleitosz, amikor azt állította, hogy másodszor nem léphetünk ugyanabba a folyóba. Z. hazament, főzött egy erős kávét, és visszaült a gépéhez, hogy új, régi kötetének írásába merüljön.
