Immár hetek óta éljük kényszerű karanténéletünket. Rabbi barátom írja híveinek szóló körlevelében, hogy Izrael újkori fennállásának hetvenegy éve alatt először fordul elő, hogy szombaton se bevásárló központok, se sportrendezvények, se színházak, se kocsmák, sőt még zsinagógák sincsenek nyitva. Mindenki kénytelen otthon ülni és várni e félelmes időszak végét.
Ám vannak helyek, ahol az együttlét mégis elkerülhetetlen. Ilyen helyek a kórházak, a szociális otthonok és intézmények vagy a börtönök. Bennünket az első két közösségi hely érint. Egyházi életünket (Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség – MET) mi is online vagy telefonon éljük, kivéve az elhalaszthatatlan temetéseket. De az esküvők bizony kénytelenek megvárni a boldogabbnak remélt nyarat és őszt.
*
Oktatási intézményeinkben az óvodától az egyetemi képzésig kénytelenek voltunk szünetet elrendelni. A közoktatásban több mint háromezer diákunk várja több-kevesebb lelkesedéssel, hogy zökkenőmentesen befejeződhessék a tanév. Középiskolásaink nem tudják, hogyan dönt a kormány az érettségiről. A kisiskolásaink nagyobbrészt az ország legszegényebb településein aggodalommal élik meg, hogy – miután ez az idő a kormány döntése szerint nem szünidőnek tekintendő – hogyan jutnak hozzá az eddig megszokott napi háromszori étkezéshez. Nehézséget okoz az elektronikus távoktatásra való áttérés is, hiszen feltételezné, hogy minden településen és azon belül minden háztartásban van internet, számítógép vagy legalább egy tablet. Gyűjtést hirdettünk, és köszönet minden darabért, de nagy számban lenne még szükségünk a gépekre.
Miután a Wesley János Lelkészképző Főiskola tantermei kihasználatlanul konganak az ürességtől, és a kollégium lakói is megcsappantak, utóbbiba beengedtük azokat a nővéreket és szociális munkásokat vagy önkénteseket is, akik készek voltak felvenni a munkát, de semmiképpen nem akartak fertőzést hazavinni szeretteikhez. A tantermeket pedig átalakítottuk a hajléktalanok befogadására. Két halálesetünk volt eddig a hajléktalanszállóinkon, de egyiknél sem mutattak ki vírusfertőzést. Igaz, úgy tudjuk, boncolást nem végeztek (állítólag ezt a kormány általában nem is akarja, ehelyett annak feltüntetését kéri, hogy az illető szenvedett-e valami krónikus betegségben). Tudjuk, hogy nem minden beteg hajléktalan, viszont minden hajléktalan beteg. Eddig egy súlyosan lázas, eszméletét vesztett munkatárshoz kellett mentőt hívnunk, de utólag vele kapcsolatban sem állapították meg az érintettséget. Különös tapasztalat volt, amikor egy hasonlóan lázrohamoktól gyötört hajléktalanhoz hívtuk a mentőszolgálatot. A mentősökön nem volt védőruha és maszk. Állították, hogy ezt a munkahely nem tudta biztosítani (az eset a múlt héten történt). A kocsiban már ült két riadt beteg, szintén maszk nélkül, és a mentősök azt is elárulták, hogy már hetedik órája bolyonganak velük, mert nincs kórház, amely hajlandó lenne „megvenni” őket tőlük. Nos, ide ült be harmadiknak a mi betegünk, ám utólag ő sem bizonyult vírusfertőzöttnek.
*
A főiskola konyhája, egyben a népkonyhánk is, mintegy négyszáz adag meleg ételt főz (a vidéki iskoláink több más közeli helyszínről kapják az ételt), de e nehéz idő alatt kénytelen volt szembesülni azzal, hogy nélkülözhetetlen munkatársai nem vállalták tovább a munkát. Jó volt megélni, hogy az eddig a Heti Betevőnek főző volt államtitkár kész volt egy-egy alkalommal beugrani. A hajléktalanoknak sok kedves önkéntes és a nazarénus testvérek is nagy számban varrtak védőmaszkokat. Kaptunk a kerülettől és a fővárostól is, de szűkös forrásainkból magunk is nagy mennyiségben vásároltunk védőeszközöket. A kormánynak fontos lehet a szolidaritás demonstrálása, talán ezért lehet (bár a kormányfői beszámolók bőségesen elegendő eszközökről szólnak), hogy sem a miniszterelnök, sem kormányának tagjai maguk nem viselnek védőmaszkot, aláhúzva az üzenetet, hogy azt elég csak a betegeknek hordaniuk. Apró nehézség csupán, hogy az elvégzendő teszt eszközei sem állnak rendelkezésünkre.
Az élet azonban nem áll meg, szolgáltatásaink nem szünetelhetnek, s maga a parlament sem függesztette fel tevékenységét. A miniszterelnök immár korlátlan ideig meghosszabbítva (ahogyan a nem létező migránsveszedelem rendkívüli állapota is már öt éve tart) rendeletekkel irányíthatja az országot. És ő nem is volt rest, azon frissiben igyekezett mindazt a lehetőséget eltakarítani, amely a polgármestereknek még valamennyi mozgásteret biztosított volna. Egyházunk, a MET és személy szerint sokan tiltakoztunk ez ellen. Örülünk, hogy a kormány elsősorban a nemzetközi nyomás hatására visszakozott. Jobban örültünk volna, ha védőfelszerelésekkel, és nem jogaink korlátozásával próbál meg a helyzetünkön javítani.
*
Ha valami még fokozhatja kedvetlenségünket, az az, hogy az emberi erőforrások minisztere úgy gondolta, más hajléktalanellátó intézményekkel szemben, az elmúlt tíz évben eddig is megcsonkított költségvetési támogatást élvező, egyházi fenntartású fűtött utca menhelyeink nappali melegedőinek az anyagi támogatását a továbbiakban nem biztosítja. Holott az ezeken a helyeken tartózkodók – naponta legalább négyszázan – eddig viszonylag fegyelmezetten tartották magukat ahhoz, hogy a helyszínt nem szabad elhagyni. Komolyan vetődik fel bennünk a kérdés, hogyan biztosítsuk az alkohol- és dohányigényeiket – az elvonási tünetek bizony veszedelmes dolgok. Anya-gyerek otthonunkban új nehézség, hogy innen a családok vagy inkább családtöredékek most nem mehetnek haza saját otthonukba. Sőt, az anyák kiesnek a keservesen megtalált munkahelyről, az eltartásuk gondja minden részletével a mi terhünk. Legalább ezer mélyszegénységben élő családnak segítünk, és ennyi összes intézményeink munkavállalóinak is a hozzávetőleges száma. Küzdünk azért, hogy ne csak az egészségügyi dolgozóink essenek át szűrésen, hanem például jussanak hozzá ehhez a fizikai dolgozók, köztük a takarítók is. Mindennap többször fertőtlenítenek mosással és permetezéssel vagy hőkezeléssel. Hihetetlen mennyiségű fertőtlenítő- és mosószer fogyott el. Kérdezhetné valaki, miből lehet mindezt fenntartani. Köszönjük mindazok felajánlását, akik anyagilag támogattak bennünket. A kisebb-nagyobb szolidaritási összegek az elmúlt napokban másfél millió forintot tesznek ki.
*
Pészach és húsvét ünnepe közeledik. A mi generációnk nem is emlékszik rá, hogy történt-e valaha ilyen, hogy ezeket a közösségi eseményeket nem tudjuk nagyobb asztalnál vagy gyülekezeti közösségben megülni. Az ünnepek eredeti üzenete azonban nem változik. Adott egy kis kiszolgáltatott nép, melyet rabszolgaságba kényszerít a magát istennek képzelő fáraó. A láthatatlan és örökkévaló Mindenható a szabadság istene. Nem lehetőségként hagyja ránk, hogy szabadok legyünk, hanem kötelezettségként. Mózesnek újra és újra oda kell állni a fáraó elé ezzel az egyszerű mondattal: „Engedd szabadon népemet!” Mivel a zsarnok erre nem hajlandó, neki és népének tíz csapáson keresztül kell megtanulnia, hogy a történelem kerekét nem ő forgatja, hogy a fekélyek vírusaival szemben vagy a békák és szúnyogok támadásai ellen nincsenek hathatós eszközei. Természetesen, ha végül az elsőszülöttek éjszakájának hatására el is engedi rabszolgáit, nem tud megtérni a zsarnoki gőg gyógyíthatatlan betegségéből. Nem lehet megegyezni vele. Képtelen a kompromisszumra. Mindig csak a látszat kedvéért hátrál meg, hogy aztán új erővel erőszakolhassa tovább az elnyomottakra diktátori hatalmát. Őt csak megdönteni lehet. Csakis a Veres-tenger hullámai vethetnek véget démoni törekvéseinek.
A szabadulásnak azonban ára van. A húsvéti bárány vére az ajtófélfán a függetlenség szimbóluma. Ezt a gondolatot viszi tovább nagypéntek és húsvét véresen komoly üzenete is. Igen, valaki áldozatot hoz azért, hogy mi valamennyien az élet és a szabadság diadalát ünnepelhessük. Mert nem a halál az Isten, nem a jogfosztás és a rabszolgalét az ember természetes állapota. Sorsunk a mindenáron való szabadság megélése, és mindannyiunk számára való elismerése. Áldja meg az Örökkévaló a legkiszolgáltatottabbakat, az időseket, akik egyedül készülnek a nagy útra, az orvosokat, ápolókat, mentősöket, szociális munkásokat, akik az életükkel játszanak. De micsoda játék ez! Legyenek áldottak a taxisofőrök, kamionosok, az áruszállítók, a boltosok, postások és pénztárosok, a rendőrök, a drága önkéntesek, a munka nélkül maradt művészek a felolvasásaikkal, hangoskönyveikkel, a nagyszívűek, akik kitalálják az esti énekléseket és közös erkélyen át kiáltott ünnepléseket, és áldottak legyenek azok is, akik észreveszik, ha a veszedelem árnyékában egyes politikusok éjszakai salátatörvényekbe rejtik diktatórikus gátlástalanságaikat. És legyenek áldottak, akik csak csendben várnak, imádkoznak vagy remélnek. Mert íme, a rügyek kifakadnak, a madarak énekelnek, a szerelem, a kedvesség, a nevetés, az öröm nem hallgat el semmiféle lopakodó veszedelem hírére sem.
