Az Európai Unió eddig nem látott konfliktusokkal kénytelen szembenézni mind határain belül, mind azokon kívül. A magyarországi posztkommunista maffiaállam 2010-2014 közötti kiépülése után elveszítette érvényét az az értelmezési keret, amely az unió nagy, 2004-es Drang nach Ostenje után a felvételt nyert kelet-európai társadalmak demokráciadeficitjét szimplán gyermekbetegségnek tekintette, amit megfelelő kezelés esetén bizonyosan kinőnek majd. Határain kívül pedig - például Ukrajnában - illúziónak bizonyul az a remény, hogy a limesen kívüli társadalmak szükségszerűen közelednek az európai, "civilizált" normák felé.
A limesen belül
A valaha a térség legdinamikusabban modernizálódó és demokratizálódó országában, Magyarországon mára kialakult az Orbán Viktor által már 2010 előtt meghirdetett, a politikai váltógazdaság érvényesülését korlátozó, autokratikus jellegű "centrális erőtér". Ez is jelzi: a liberális demokrácia stabilizációja térségünkben csak az egyik lehetőség. A kelet-európai posztkommunista társadalmakat komolyan fenyegeti a veszély, hogy autokratikus rendszerekké válnak, ekként stabilizálva önmagukat. Kétséges, hogy az EU a fegyelmező szankcióival vissza tudja-e téríteni az érintett országokat a liberális demokrácia pályájára, illetve - ennek eredménytelensége esetén - képes-e és kész-e kitaszítani őket a közösségből.
| ||
A demokráciadeficitek Brüsszel által legitimált szankcióinak rendszere két előfeltevésre épül. Egyrészt, hogy az integráció olyan értékközösség, amelynek hatékonysága ezen értékrendszer koherenciáján és homogenitásán alapul. Másrészt, hogy a tagországok tudatosan vállalt és követett politikájának a liberális demokráciák értékrendszere adja a központi vezérlő elvét, s az eltérés ettől nem szándékolt, csak eseti deviancia lehet. A szankciók csak e két előfeltevés esetén működőképesek, mert a második hiányában, végső megoldásként csak a kizárás adódhat. Tehát ha nem teremthető meg a közösség értékrendbeli összhangja, mert egyes tagországok nem törekszenek a devianciák felszámolására, akkor a szervezet már csak saját védelme érdekében is ki kell, hogy vesse magából ezeket az országokat. S mivel a "centrális erőtér" rendszere nem esetlegesen, hanem szisztematikusan tagadja az unió értékvilágát, rendre felmerül a feltételezés, hogy Orbán végső soron "ki akarja vezetni" Magyarországot az unióból. Pedig nem várható sem az ország kizárása, sem a kilépése.
A limesen kívül
Az ukrajnai véres események is jelzik, hogy erősödő geopolitikai verseny bontakozik ki az Európai Unió és az Oroszország vezetése alatt kiépülő Eurázsiai Unió között. E versenyt az teszi különösen élessé, hogy a nagy érdekszférák küzdelme két másik dimenzióban is zajlik. Egyfelől a kvázidemokratikus, illetve a kváziautokratikus erők harcaként; másfelől egyre nyilvánvalóbban etnikai jelleget öltő orosz-ukrán konfliktusként. Utóbbi részben kulturális küzdelem is, hisz' Ukrajna a II. világháborút követően területileg messzire túlnyúlt az ortodoxia hagymakupolás világán, és mélyen benyomult a katolikus gótika világába.
Az értékrendek harcának céljai keverednek tehát a földhözragadt birodalmi küzdelem szempontjaival. Mindez nem háborús eszközökkel zajlik. Épp ellenkezőleg, a nagyhatalmak mintegy "bónuszakciókkal" igyekeznek befolyásolni a meghódítandók választását. Az orosz fél olcsó energiát, adminisztratív eszközökkel biztosított piacot ígér a volt szovjet térségben, az Európai Unió pedig a társult tagjainak járó uniós forrásokat és versenyalapú hozzáférést az EU-s piacokhoz. A küzdelem birodalmi jellegét az is hangsúlyozza, hogy kölcsönösen igyekeznek kizárni a "bónuszok" együttes igénybevételének lehetőségét.
Ha szigorúan veszik az értékrendszeri homogenitás követelményeit, Ukrajna belátható időn belüli uniós csatlakozása kizárt lenne. Eközben a Nyugat geopolitikai célkitűzései az egyre szorosabb együttműködés irányába hatnak. Az EU hirdette értékközösség és a kényszerítő geopolitikai racionalitás az elkövetkező néhány évtizedben kizárja egymást; együttesen nem megvalósíthatók. Ha a jelenlegi struktúrába engednék, csábítanák be a még limesen túli balkáni és kelet-európai országokat, az végzetesen lerontaná az értékközösséget. Ha az EU ettől elzárkózik, sőt az unió határain belül létrejövő kváziautokratikus rendszerek kitaszítását is fontolóra venné, az a reinkarnálódó orosz birodalom nyugati térnyerésének adna esélyt.
Értékközösség versus geopolitika
Ha az unió földrajzi határait Brüsszel szigorúan az értékközösség határainál kívánná meghúzni, az garantáltan Jalta reinkarnációját eredményezné, melyben a társadalmi értékstruktúrák történelmi önmozgása felülírná a politikai közösség érvényességét. A II. világháborút követő jaltai egyezmény észak-déli tengely mentén szelte ketté Európát, nem sokat törődve a kulturális értékközösségekkel. Ám most e tengely, úgy tűnik, északkelet-délnyugat irányban húzódna, visszavonhatatlanul beágyazva az unióba a balti államokat, Lengyelországot, a Cseh Köztársaságot, Szlovéniát és talán Szlovákiát is, miközben kérdésessé tenné Magyarország, Románia és Bulgária helyét e közösségben.
Bár Brüsszel erről ma még nem akar tudomást venni, az értékközösségi vágyak és a geopolitikai realitások ellentmondása csak a kétsebességes unió rendszerében tud feloldódni. Minden politikai kényszer ebbe az irányba hat. A többsebességes Európa egyik - mondhatjuk úgy: nyugati - fokozatát maga az eurózóna jelenti. A visszavonhatatlanul az unióba beágyazott említett posztkommunista államok vagy részei az eurózónának, vagy kormányaik, tekintet nélkül ideológiai színezetükre, határozottan sürgetik a pár éven belüli csatlakozást. Mások viszont - köztük Magyarország - állami ideológiát gyártanak a tartós kívülmaradás indoklására. A "nemzeti szabadságharc" retorikájába rejtett függetlenségi igény valójában a liberális demokrácia normái alóli felmentés eufemisztikus követelése. Ne legyenek kétségeink, ezek az országok "nemzetek Európáján" az autokrata rendszereik kiépítésének és fenntartásának igényét értik. Ez ellen hatékonyan csak saját polgáraik léphetnek fel, aminek híján vagy sikertelensége esetén a "nemzeti autokráciák" stabilizációs kísérletei többé-kevésbé sikeresek is lesznek. Ugyanakkor az unió geopolitikai megfontolásai nem engedhetik, hogy az orosz birodalom újra a Lajtáig, azaz Magyarország nyugati államhatáráig érjen. A nyugat-európai politikai elit, feladva a berlini fal leomlását kísérő romantikus hitét és eredeti küldetését, Kelet-Európa leszakadó részére ma már egyre kevésbé kulturális társként, csupán gazdasági befolyási övezetként kénytelen tekinteni. Hisz' a mai kelet-európai politikai elitek nem civilizálni, hanem a nemzeti és szociális populizmussal - saját autokratikus hatalmuk kiépítése és konzerválása érdekében - inkább erősíteni akarják országaik keleties értékstruktúráját.
E folyamat megállítása az új uniós tagok egy részénél annál is reménytelenebbnek tűnhet, mert stabil demokráciát képtelenség autonóm polgárság és széles középosztály nélkül teremteni. A 2008-as pénzügyi világválság pedig arra is rávilágított, hogy a már több évtizede uniós dél-európai társadalmak is milyen sérülékenyek lehetnek e tekintetben.
Mindebből az következik, hogy elkerülhetetlenül haladunk egy eurózónán kívüli tartós pufferzóna kialakulása felé, mely az uniós normák "elnéző" alkalmazásának terepévé válik. Az új birodalmi logika nem a "felperzselt föld" taktikájával, hanem adagolt támogatásokkal, valamint a korábban - szándékai szerint - csak esetlegesen megtűrt demokráciadeficitek tartós tudomásulvételével védi magát.
Miért is akarnák az Orbánhoz hasonló autokraták kivezetni országaikat az unióból, ha e pufferzónában úgy rendezkedhetnek be, hogy eközben "két birodalmat adóztatnak": az uniótól strukturális és kohéziós alapok, míg az orosz birodalomtól az energia-megállapodások biztosíthatnak pótlólagos forrásokat számukra. Az előbbivel a civilizált politikai jó modornak, a szabadság eszményeinek látszatát fizettetik meg, az utóbbival behódolásukat a keleti függőségi rendszerbe.
