A gondolkodást nem igénylő, egyszerű képzettársításokra, lelkesítő jelmondatokra, önkényes történelmi párhuzamokra apelláló stílus helyett, amely az utóbbi években jellemezte a miniszterelnöki beszédeket, ezúttal megkísérelte elmagyarázni a trianoni határokon belül élő magyaroknak, hogy miért lenne nekik jobb egy nem demokratikus országban élniük. Ez nem könnyű rétori feladat, még akkor sem, ha ennek gyakorlati előkészítésén már hosszú évek óta dolgozik a kormányzat. Az érvelő beszédhez ugyanakkor követhető gondolatmenetre, ellentmondás-mentességre és ok-okozati koherenciára volna szükség, ám ezek lényegében mind hiányoztak a tusnádfürdői előadásból. Felmerül a kérdés, hogy ez az inkoherencia nem része-e maga is a retorikai szándéknak?
Mi a különbség?
Orbán mondandóját olyan idézetek elősorolásával kezdte, melyek véleménye szerint a liberalizmus világának leáldozását bizonyítják, illetve a liberalizmus botrányának számítottak volna 2008 előtt. A példák sora az Egyesült Államok elnökének félmondataitól egy, a kormányfő által meg nem nevezett, ámde „nagy elismertségnek örvendő” elemző tanulmányának néhány szavas citálásáig terjedt. A szelekció nyilvánvaló vezérelve, hogy a kontextusukból kiragadott idézetek Orbán állításaira rímeljenek. Nem igényel komoly szellemi teljesítményt, hogy a szövegkörnyezetüktől megfosztott félmondatokat ellentétébe fordítsa a kisajátító, erőszakos értelmezés. Ezzel a technikával akár Hitler Mein Kampfjából kivett mellékmondatokkal is érvelhetnénk a világbéke fontossága mellett. S valóban valami hasonló történik az előadásban, amikor a nyugati társadalmak ellen uszító radikális iszlamisták szavait („a liberális értékek ma a korrupciót, a szexet és az erőszakot testesítik meg”) teljesen megtévesztő módon Joseph S. Nye harvardi professzornak tulajdonítja a kormányfő (lásd erről Török Gábor politológus Facebook-oldalát).
Orbán – jól ismert gondolatát elővéve – az illiberális magyar társadalomépítés egyik alapvető stratégiájaként határozza meg a munkaalapú szerveződést, élesen elválasztva a jóléti, a nemzeti és a liberális alapozású államformáktól. „Eddig ismertük a nemzeti, a jóléti és liberális államformákat, a kérdés az, hogy mi következik most?” – tette fel a kérdést. A válasz pedig: „Egy munkaalapú állam korszaka következhet.” Vajon a munkaalapú társadalom nem lehet nemzeti és/vagy jóléti is egyszerre? Mert ezeket a szerveződésformákat a beszéd logikája kizáró vagylagossággal határolja el egymástól. S amennyiben a munkaalapú társadalom nem kapcsolódik a jólétiséghez – hisz a jóléti társadalmaknak már leáldozott, fogalmaz Orbán –, akkor mi lesz majd a rengeteg munka eredménye? A munka önmagában hordozza majd az értékét? Arbeit macht frei? Mindenki időzzön a gyárban, az irodában, s folyamatosan mozgassa testét, elméjét tevékenységének gazdasági értékétől függetlenül, mint amiképpen ez a Kádár-korban oly gyakran megtörtént?
A miniszterelnök csupán nyíltságában újszerű állítása, hogy szakítani akar a szerinte kudarcra ítélt liberális társadalom eszméjével. Értelmezésében a liberalizmus két ember viszonyát a következőképpen definiálja: „Mindent szabad megcselekednünk, ami a másik szabadságát nem sérti.” Az európai társadalmakat meghatározó alapeszmével az a baj, érvel a kormányfő, hogy mivel az egyéni szabadságjogok határát senki nem jelöli ki, ezért az erősebb eltapossa a gyengébbet, „az erősebb szomszéd mondja meg, hol lesz a kocsibeálló, mindig az erősebb, a bank mondja meg, mennyi a hitel kamata”. Az érvelés nyilvánvaló vaksága – ami egy miniszterelnök esetében nagyon meglepő –, hogy nem számol a törvényhozói hatalom létével. Holott a demokratikus közösségekben a szabadon választott parlamentnek nemcsak joga, de kötelessége az együttélési viszonyok – egyéni szabadságkörök – törvényi, jogi szabályozása. Amennyiben ezt a feladatát nem a közösség többségének megelégedésével végzi – mondja a (liberális) demokrácia alapelve –, akkor képviselői leválthatók, visszahívhatók, és az egyének közti szabadsághatárok kijelölésével, szabályozásával más, legálisan megválasztott vezetői réteg ruházható fel. Amiről a kormányfő beszél, az nem a liberális demokrácia alapeszménye, hanem az anarchia – „bármi megtörténhet” – állapotának retorikai túlzásokkal megrajzolt rémisztő víziója.
A torzító leegyszerűsítésben bemutatott liberális alapeszme helyett a miniszterelnök a következő közösségszervező elvet ajánlja: „Amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd azt másokkal.” Hogy mi volna a különbség a liberális alapeszmének tartott gondolat meg e között a javaslat között, arra nem tudtam rájönni. Egy ember, teszem azt, minden éjszaka bulizik, álmatlan forgolódásra kényszerítve a szomszédokat, kiknek dühödt panaszaira ezt válaszolja: neki szabadságában áll bulizni. Mire a kialvatlan szomszéd: neki meg szabadságában áll aludni. A miniszterelnök együttélési szabályai szerint ugyanez a párbeszéd így hangozhatna: nyugodtan bulizz te is, szomszéd, mert én csak azt akarom neked, amit magamnak is: egy jó kis murit! Erre a szomszéd: de én meg azt akarom neked, amit magamnak is hetek óta: pihentető, mély álmot. Ugyanaz a patthelyzet, csupán más szavakkal leírva. Az egyéni jogvitát, melyet az eltérő akaratok idéznek elő, a jogalkotónak kell „feloldania”, akárcsak az egyéni szabadságjogok egymásnak feszülése esetén.
A beszéd eme részének külön furcsasága, hogy mindezt Erdélyben mondja a miniszterelnök. Ha a román kormányfő Orbánhoz hasonlóan egy illiberális, antidemokratikus állam kiépítésére törekedne, akkor a határon túli magyarok nem is álmodhatnának olyan autonómiáról, mint amilyenről Tőkés László beszélt előadásában ugyanezen a találkozón (vö. „lészen autonómia”). Amit nem akarsz, hogy a szomszédos országok vezetői a határon túli magyarokkal cselekedjenek, azt ne tedd magyarországi honpolgáraiddal sem – hangozhatna az idevágó orbáni intelem.
A beszéd utolsó harmadában a miniszterelnök az illiberális, antidemokratikus állam kiépítésének útjában álló jelentős akadályokról beszél. Nem az ellenzékről természetesen, mert az szétesett állapotában nem akadálya már semminek, hanem az Európai Unió túlfizetett hivatalnokairól, akik visszatartják a „nekünk járó” pénzeket. Brüsszel külső ellenséggé tételében semmi újdonság nincs, ám a belső ellenség felnagyított rémképe meglehetősen új eleme az orbáni retorikának. „Az államélet peremén lévő civil” magyarok valójában külföldi országok által pénzelt politikai aktivisták, állítja a miniszterelnök, kiknek működését eltűrni a hazaárulással egyenértékű. Ijesztő történelmi párhuzam, hogy a belső ellenség képét a diktatúrák a politikai tisztogatások elvégzésére, illetve állampolgáraik rettegésben tartására szokták használni. Sőt, már egy parlamenti bizottság is létrejött, amolyan belső rendőrség, mely „a magyar maszkok mögé bújt idegen érdekeket” fogja leleplezni, pellengérre állítani. Lehet, hogy ezért van szükség Tasnádi László kommunista diktatúrában szerzett titkosszolgálati szakértelmére a belügyi tárcánál, minden civil és nem civil tiltakozás ellenére?
Nyílt lapokkal
A miniszterelnök zárógondolatként a jövőről beszélt: „A jövő lényege, hogy bármi megtörténhet.” Az ország első számú vezetőjének ennél azért szofisztikáltabb előrelátási képességgel kellene rendelkeznie. Ilyen alapon azt is mondhatta volna, az ég néha kék, néha meg szürke, ám mi azon leszünk, hogy az előbbi eset többször álljon fenn, mint az utóbbi. A fenyegető, „bármi megtörténhet” jövő példájaként felhozott – egymásnak is ellentmondó – jelenségek egyébként nem igazolják a felvetését. A maláj légitársaság gépét lehetséges, hogy véletlenül lőtték le, ám egyáltalán nem függetlenül az Ukrajnában zajló eseményektől. Az amerikai elnököt sem véletlenül – „bármi megtörténhet” – alapon perelte be hatáskörátlépés miatt a kongresszus, hanem tetteinek következményeként. Persze egy dolog biztosan nem fog elkövetkezni a „bármi megtörténhet” jövőben – s valójában ez a szóban forgó zavaros retorikai aktus lényege –, hogy a magyar parlament beperelje vagy számon kérje Orbán Viktort hatáskörtúllépés miatt. Jóllehet az illiberális állam kiépítésének programja a demokratikus, parlamentáris keretek átlépése nélkül aligha valósítható meg. Ennyiben Magyarország jövőjét sem az abszurd véletlenek fogják majd alakítani, melyekkel a beszéd fenyeget, hanem Orbán antidemokratikus törekvései.
A tusnádfürdői előadás következetlen okfejtése, gondolatmenetének ellentmondásossága alapján nehéz eldönteni, hogy a kormány beszédírói, kommunikációs szakemberei által nem ellenőrzött, alacsony retorikai teljesítménynek, vagy egy jól kiszámított manipulatív aktusnak tekintsük-e. Az első esetben a miniszterelnök annyira sem veszi komolyan azokat, akikhez beszél, hogy színvonalas előadással készüljön, vagyis egy többé-kevésbé logikusan felépített okfejtéssel indokolja az illiberális állam szükségességét; a másodikban a ráció köntösében az érzelmekre és indulatokra hatva nagyon is tudatosan manipulál. Mindennek a jobboldali értelmiséget is mély aggodalommal kellene eltöltenie. A beszéd üzenete persze retorikai bornírtságai ellenére is világos. Orbán egy orosz, kínai vagy török típusú társadalom építéséhez kínált új társadalmi szerződést Tusnádfürdőn. Kérdés, hogy a gondolkodó jobboldaliak aláírják-e ezt, vagy sem. A történelmi felelősség innentől kezdve az övék. Orbán most már nyílt lapokkal játszik. Többé nincs helye magyarázkodásnak, mert ez pontosan az, aminek látszik.
A szerző művészetelméleti szakember, egyetemi oktató.
