Váradi András

Az elveszett objektív

A szintetikus portrék kora

  • Váradi András
  • 2022. május 25.

Publicisztika

Ujjam az egéren, két másodpercenként kattintok, mindig új arc, új portré jelenik meg a monitoromon. Mivel a képernyő nagy, az arcok szinte pontosan életnagyságúak, némelyik egyenesen a szemembe néz, mások valahová távolabb.

Feltűnően jó minőségű, profin világított képek, rokonszenves, nyílt fizimiskák. Lazák, semmi igazolványképekre jellemző merev tekintet. Órákig nyomkodhatom a gombot, soha kétszer ugyanaz az arc nem bukkan fel. De választani nem enged, nem kérhetem, hogy csak nők, csak férfiak vagy csak gyerekek jöjjenek elő. Mindenféle bőrszín, szemforma, hajviselt felbukkan. Fiatalok és idősebbek is. Véletlenszerűen.

Nem egy online katalógust lapozgatok, e portrék olyan személyeket ábrázolnak, akik sohasem léteztek. „Szintetikus képek”, egy mesterséges intelligencián alapuló szoftver állítja elő ezeket tiszteletre méltó sebességgel. Nem manipulált képek – az egész maga a színtiszta manipuláció.

Nem fotográfiák, hisz’ nem valamely optikai eszköz lencséje által készültek. A lencse általános neve objektív, ám ez a fogalom elveszni látszik. A mesterséges intelligenciát alkalmazó szoftver sok-sok valódi képből „tanulta meg”, hogyan lehet emberi arcot, portrét szintetizálni. Nem úgy, hogy innen is vesz egy kicsikét, meg onnan is egy kicsikét, és kiméra- vagy mozaikarcokat állít elő, hanem újakat generál az emberi arcokról szerzett tudásának a birtokában. Isten ments, hogy ezeket a képeket valaki fotónak nevezze!

A klasszikus (analóg) fotó azt a képzetet alakította ki bennünk, hogy „hűségesen” adja vissza azt a látványt, amelyet a kamera „lát”. Nem tudom, hogy kitől származik a bon mot: „Az ember azért fényképez, mert szeretné látni, hogy néz ki a fényképen az, amit a szemével lát.” Az analóg fotó által a „hűségről” kialakított benyomásunk megváltozott a digitális fotográfia elterjedésével. Miért, ha egyszer a digitális kamera vagy a mobilunk is valódi képet rögzít? Azért, mert a digitálisan rögzített képet rettenetesen könnyű átalakítani. Bárki át tudja színezni, a tónusokat ide-oda tologatni pillanatok alatt. Ez nagy lépés az objektivitás devalválásának irányába. Hogy ez baj vagy nem baj, azt most ne vizsgáljuk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.