Váradi András

Az elveszett objektív

A szintetikus portrék kora

  • Váradi András
  • 2022. május 25.

Publicisztika

Ujjam az egéren, két másodpercenként kattintok, mindig új arc, új portré jelenik meg a monitoromon. Mivel a képernyő nagy, az arcok szinte pontosan életnagyságúak, némelyik egyenesen a szemembe néz, mások valahová távolabb.

Feltűnően jó minőségű, profin világított képek, rokonszenves, nyílt fizimiskák. Lazák, semmi igazolványképekre jellemző merev tekintet. Órákig nyomkodhatom a gombot, soha kétszer ugyanaz az arc nem bukkan fel. De választani nem enged, nem kérhetem, hogy csak nők, csak férfiak vagy csak gyerekek jöjjenek elő. Mindenféle bőrszín, szemforma, hajviselt felbukkan. Fiatalok és idősebbek is. Véletlenszerűen.

Nem egy online katalógust lapozgatok, e portrék olyan személyeket ábrázolnak, akik sohasem léteztek. „Szintetikus képek”, egy mesterséges intelligencián alapuló szoftver állítja elő ezeket tiszteletre méltó sebességgel. Nem manipulált képek – az egész maga a színtiszta manipuláció.

Nem fotográfiák, hisz’ nem valamely optikai eszköz lencséje által készültek. A lencse általános neve objektív, ám ez a fogalom elveszni látszik. A mesterséges intelligenciát alkalmazó szoftver sok-sok valódi képből „tanulta meg”, hogyan lehet emberi arcot, portrét szintetizálni. Nem úgy, hogy innen is vesz egy kicsikét, meg onnan is egy kicsikét, és kiméra- vagy mozaikarcokat állít elő, hanem újakat generál az emberi arcokról szerzett tudásának a birtokában. Isten ments, hogy ezeket a képeket valaki fotónak nevezze!

A klasszikus (analóg) fotó azt a képzetet alakította ki bennünk, hogy „hűségesen” adja vissza azt a látványt, amelyet a kamera „lát”. Nem tudom, hogy kitől származik a bon mot: „Az ember azért fényképez, mert szeretné látni, hogy néz ki a fényképen az, amit a szemével lát.” Az analóg fotó által a „hűségről” kialakított benyomásunk megváltozott a digitális fotográfia elterjedésével. Miért, ha egyszer a digitális kamera vagy a mobilunk is valódi képet rögzít? Azért, mert a digitálisan rögzített képet rettenetesen könnyű átalakítani. Bárki át tudja színezni, a tónusokat ide-oda tologatni pillanatok alatt. Ez nagy lépés az objektivitás devalválásának irányába. Hogy ez baj vagy nem baj, azt most ne vizsgáljuk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.