Balázs Anna

„Nincs többé város”

Mariupol újjászületése és pusztulása

Publicisztika

Amikor 2015 nyarán először jártam Mariupolban egy kutatócsoport tagjaként, úgy tűnt, mintha időutazásra érkeztünk volna a 80-as évekbe. Az utakon Ladák és szovjet gyártmányú trolibuszok, a köztereken töredezett beton virágládák és rozsdásodó rakétamászókák fogadtak, a házak közt pedig az a fajta zöldellő senkiföldje, amit a rendszerváltás utáni években láttam utoljára a budapesti lakótelepen, ahol felnőttem. Az út menti óriásplakátokat leszámítva egy dolog rántott vissza mégis a jelenbe: a város szélén sorakozó katonai ellenőrző pontok, ahol ismételten átnézték mindannyiunk útlevelét, a tankok ellen felállított tetrapod barikádok, majd a városközpontba érve a harcokban leégett városháza és rendőrőrs feketén tátongó romjai.

A háborús készültség és pusztítás jelei a megelőző évről tanúskodtak, amikor Mariupol a donbaszi fegyveres konfliktus gyújtópontjába került. A várost 2014 áprilisában oroszbarát szeparatisták egy csoportja foglalta el, majd a régió többi városához hasonlóan törvénytelen népszavazást írtak ki az önálló Donyecki Népköztársaság megalakításáról. Bár az ukrán hadsereg az Azov zászlóalj közreműködésével két hónap elteltével visszafoglalta a várost, a frontvonaltól húsz kilométerre fekvő Mariupol továbbra is a háború árnyékában maradt, és időről időre újra hadszíntérré vált, mint 2015 januárjában, amikor a nemzetközi hírekbe is bekerült rakétatámadásban harminc lakos vesztette életét.

Fél évvel a támadás után a város elég biztonságosnak számított egy nemzetközi kutatócsoport fogadásához, a szervezők csak annyit javasoltak, hogy mindig hordjunk magunknál útlevelet, és aláírattak velünk egy biztosítási papírt, amely halál, illetve végtagvesztés esetén fizet. A fiatal építészekből, dizájnerekből és társadalomtudósokból álló csapatunk azért érkezett Mariupolba, hogy a frontvonalon fekvő városok fejlesztésére dolgozzon ki javaslatokat. Az egyhetes tanul­mány­út során meglátogattuk a kikötőt, az Iljics vas- és acélgyárat és gyármúzeumot, valamint az Ifjúság Kultúrházat, varenykit és kompótot kaptunk ebédre az üzemi menzákon, és előadásokat hallgattunk végig a város történetéről a helyi ipar és kultúra szakértőitől.

Ipar és város szimbiózisa

Az 1778-ban alapított Mariupol az Orosz Birodalom egyik legfontosabb kikötővárosa volt, ahol az ukrán és orosz lakosság mellett görögök, tatárok, zsidók és örmények éltek együtt évszázadokon át. A 20. században a két nagy vasmű, az Iljics és az Azovsztal révén a város a szovjet vasipar egyik központjává vált, ami a városszerkezetet és a helyi identitást is évtizedekre meghatározta. A szovjet iparvárosokban a gyár szerepe jóval túlmutatott a termelésen: a Mariupolhoz hasonló településeken az ipar nem a helyi gazdaság egyik alkotója, hanem annak központi lételeme volt, így a döntéseket a gyárigazgatóság és a városvezetés közösen hozta meg. Ebben a rendszerben a városlakók munkaerejére felbecsülhetetlen értékű erőforrásként tekintettek, amiről közvetlen és közvetett módon szintén a gyár gondoskodott: az Iljics és Azovsztal üzemek nem pusztán munkahelyként szolgáltak a lakók nagy tömegének, hanem a lakásépítésben, a tömegközlekedésben és a városrendezésben is részt vállaltak, valamint óvodákat és nyaralóhelyeket üzemeltettek a dolgozóknak és családtagjaiknak.

Az ipar és városvezetés ilyen szimbiózisa a Szovjetunió 1991-es megszűnésével mindenhol komoly törést szenvedett: a gyárakat privatizálták és számos esetben végleg be is zárták, az új önkormányzatok költségvetése pedig meg sem kísérelte betölteni az így keletkezett lyukakat. Noha a privatizációt a két mariupoli vasgyár sem kerülte el, a rendszerváltás helyi története mégis kilóg a sorból, elsősorban a legendás gyárigazgatónak, Vladimir Bojkónak köszönhetően. Bojko, a „vörös direktor” 1990-ben került az Iljics gyár élére, és két évtizedes igazgatása alatt mindent elkövetett, hogy megvédje a munkáso­kat a gazdasági átalakulás negatív hatásaitól, megőrizve valamit a „gondoskodó munkahely” hagyományaiból. Bár a teljes összeomlás ennek köszönhetően elkerülte a várost, a 90-es évek gazdasági válsága és az önkormányzati források elapadása miatt Mariupol érezhetően hanyatlani kezdett. Az idősebb lakók meghatározó emlékei ebből az időszakból mind a gondoskodó állam eltűnéséről mesélnek: bezárt mozik, lelakatolt üdülőtelepek, omladozó középületek, és az általános üresség érzete az utcákon, ahol azelőtt mozgalmas élet zajlott. Az elhagyatottság érzését Mariupol rendszerváltás utáni perifériára szorulása is erősítette: az egykori szovjet ipari központ az újonnan függetlenedett Ukrajnán belül sem gazdasági, sem kulturális szempontból nem számított érdekesnek, így a kelet-európai nagyvárosokban tapasztalható radikális térbeli és szellemi átalakulások jobbára elkerülték az 1990-es és 2000-es években.

 
Mariupol tegnapelőtt: Iskola
A szerző felvétele

Nagyjából ezeknek lehetett tehát köszönhető az időutazás-érzés, ami első látogatásomkor a hatalmába kerített, és amit meglepetésemre a városlakók egy része is hasonlóan látott. A tanulmányút egyik estéjén a városi parkban voltunk egy harkivi hiphopegyüttes szabadtéri koncertjén, ahol megismerkedtünk pár helyi fiatallal. Az egyikük, Szasko, egy harmincas éveiben járó filmrendező (ő szerepelt a háború első heteiben a menekültekről szóló Narancs-cikkben – a szerk.) azt mondta, az ilyen koncert ritka eseménynek számított a városban 2014 előtt. „A háború előtt nem igazán volt kulturális élet Mariupolban. Az elmúlt tíz-húsz évből semmi érdekes eseményre nem tudok visszaemlékezni! Most viszont, a tavaly történtek után, hirtelen a figyelem középpontjába kerültünk: az elmúlt pár hónapban annyi lehetőségem volt izgalmas programokra járni, mint előtte soha.”

Szasko mellett később több más mariupoli ismerősöm is arról számolt be, hogy a város élete alaposan megváltozott a 2014-es szeparatista támadás után. Miután a fegyveres harcok középpontjába került, az addig perifériára szorult Mariupol hirtelen érdekessé vált az ukrán és a nemzetközi közösségnek is. Aktivisták, kutatók, művészek érkeztek a városba (többek közt a 2022 tavaszán az oroszok által megölt Mantas Kvedaravičius litván rendező is), hogy szolidaritásukat fejezzék ki a háborútól sújtott lakossággal, és új inspirációt nyerjenek a mindaddig felfedezetlen határvidéken. A kulturális szcéna mellett a nemzetközi fejlesztési ügynökségek és humanitárius szervezetek is dolgozni kezdtek a városban, új pénzügyi forrásokat és gondolati irányokat nyitva a helyiek számára.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.

Dőlve halnak

Lóhalálában terjesztették be és fogadták el egy salátatörvénybe csomagolva a védett erdők könnyebb letarolását lehetővé tevő módosításokat a kormánypárti képviselők. Az erdőkért aggódó szakemberek is csak találgatnak, kinek sürgős a várható erdőirtás.