Balázs Anna

„Nincs többé város”

Mariupol újjászületése és pusztulása

Publicisztika

Amikor 2015 nyarán először jártam Mariupolban egy kutatócsoport tagjaként, úgy tűnt, mintha időutazásra érkeztünk volna a 80-as évekbe. Az utakon Ladák és szovjet gyártmányú trolibuszok, a köztereken töredezett beton virágládák és rozsdásodó rakétamászókák fogadtak, a házak közt pedig az a fajta zöldellő senkiföldje, amit a rendszerváltás utáni években láttam utoljára a budapesti lakótelepen, ahol felnőttem. Az út menti óriásplakátokat leszámítva egy dolog rántott vissza mégis a jelenbe: a város szélén sorakozó katonai ellenőrző pontok, ahol ismételten átnézték mindannyiunk útlevelét, a tankok ellen felállított tetrapod barikádok, majd a városközpontba érve a harcokban leégett városháza és rendőrőrs feketén tátongó romjai.

A háborús készültség és pusztítás jelei a megelőző évről tanúskodtak, amikor Mariupol a donbaszi fegyveres konfliktus gyújtópontjába került. A várost 2014 áprilisában oroszbarát szeparatisták egy csoportja foglalta el, majd a régió többi városához hasonlóan törvénytelen népszavazást írtak ki az önálló Donyecki Népköztársaság megalakításáról. Bár az ukrán hadsereg az Azov zászlóalj közreműködésével két hónap elteltével visszafoglalta a várost, a frontvonaltól húsz kilométerre fekvő Mariupol továbbra is a háború árnyékában maradt, és időről időre újra hadszíntérré vált, mint 2015 januárjában, amikor a nemzetközi hírekbe is bekerült rakétatámadásban harminc lakos vesztette életét.

Fél évvel a támadás után a város elég biztonságosnak számított egy nemzetközi kutatócsoport fogadásához, a szervezők csak annyit javasoltak, hogy mindig hordjunk magunknál útlevelet, és aláírattak velünk egy biztosítási papírt, amely halál, illetve végtagvesztés esetén fizet. A fiatal építészekből, dizájnerekből és társadalomtudósokból álló csapatunk azért érkezett Mariupolba, hogy a frontvonalon fekvő városok fejlesztésére dolgozzon ki javaslatokat. Az egyhetes tanul­mány­út során meglátogattuk a kikötőt, az Iljics vas- és acélgyárat és gyármúzeumot, valamint az Ifjúság Kultúrházat, varenykit és kompótot kaptunk ebédre az üzemi menzákon, és előadásokat hallgattunk végig a város történetéről a helyi ipar és kultúra szakértőitől.

Ipar és város szimbiózisa

Az 1778-ban alapított Mariupol az Orosz Birodalom egyik legfontosabb kikötővárosa volt, ahol az ukrán és orosz lakosság mellett görögök, tatárok, zsidók és örmények éltek együtt évszázadokon át. A 20. században a két nagy vasmű, az Iljics és az Azovsztal révén a város a szovjet vasipar egyik központjává vált, ami a városszerkezetet és a helyi identitást is évtizedekre meghatározta. A szovjet iparvárosokban a gyár szerepe jóval túlmutatott a termelésen: a Mariupolhoz hasonló településeken az ipar nem a helyi gazdaság egyik alkotója, hanem annak központi lételeme volt, így a döntéseket a gyárigazgatóság és a városvezetés közösen hozta meg. Ebben a rendszerben a városlakók munkaerejére felbecsülhetetlen értékű erőforrásként tekintettek, amiről közvetlen és közvetett módon szintén a gyár gondoskodott: az Iljics és Azovsztal üzemek nem pusztán munkahelyként szolgáltak a lakók nagy tömegének, hanem a lakásépítésben, a tömegközlekedésben és a városrendezésben is részt vállaltak, valamint óvodákat és nyaralóhelyeket üzemeltettek a dolgozóknak és családtagjaiknak.

Az ipar és városvezetés ilyen szimbiózisa a Szovjetunió 1991-es megszűnésével mindenhol komoly törést szenvedett: a gyárakat privatizálták és számos esetben végleg be is zárták, az új önkormányzatok költségvetése pedig meg sem kísérelte betölteni az így keletkezett lyukakat. Noha a privatizációt a két mariupoli vasgyár sem kerülte el, a rendszerváltás helyi története mégis kilóg a sorból, elsősorban a legendás gyárigazgatónak, Vladimir Bojkónak köszönhetően. Bojko, a „vörös direktor” 1990-ben került az Iljics gyár élére, és két évtizedes igazgatása alatt mindent elkövetett, hogy megvédje a munkáso­kat a gazdasági átalakulás negatív hatásaitól, megőrizve valamit a „gondoskodó munkahely” hagyományaiból. Bár a teljes összeomlás ennek köszönhetően elkerülte a várost, a 90-es évek gazdasági válsága és az önkormányzati források elapadása miatt Mariupol érezhetően hanyatlani kezdett. Az idősebb lakók meghatározó emlékei ebből az időszakból mind a gondoskodó állam eltűnéséről mesélnek: bezárt mozik, lelakatolt üdülőtelepek, omladozó középületek, és az általános üresség érzete az utcákon, ahol azelőtt mozgalmas élet zajlott. Az elhagyatottság érzését Mariupol rendszerváltás utáni perifériára szorulása is erősítette: az egykori szovjet ipari központ az újonnan függetlenedett Ukrajnán belül sem gazdasági, sem kulturális szempontból nem számított érdekesnek, így a kelet-európai nagyvárosokban tapasztalható radikális térbeli és szellemi átalakulások jobbára elkerülték az 1990-es és 2000-es években.

 
Mariupol tegnapelőtt: Iskola
A szerző felvétele

Nagyjából ezeknek lehetett tehát köszönhető az időutazás-érzés, ami első látogatásomkor a hatalmába kerített, és amit meglepetésemre a városlakók egy része is hasonlóan látott. A tanulmányút egyik estéjén a városi parkban voltunk egy harkivi hiphopegyüttes szabadtéri koncertjén, ahol megismerkedtünk pár helyi fiatallal. Az egyikük, Szasko, egy harmincas éveiben járó filmrendező (ő szerepelt a háború első heteiben a menekültekről szóló Narancs-cikkben – a szerk.) azt mondta, az ilyen koncert ritka eseménynek számított a városban 2014 előtt. „A háború előtt nem igazán volt kulturális élet Mariupolban. Az elmúlt tíz-húsz évből semmi érdekes eseményre nem tudok visszaemlékezni! Most viszont, a tavaly történtek után, hirtelen a figyelem középpontjába kerültünk: az elmúlt pár hónapban annyi lehetőségem volt izgalmas programokra járni, mint előtte soha.”

Szasko mellett később több más mariupoli ismerősöm is arról számolt be, hogy a város élete alaposan megváltozott a 2014-es szeparatista támadás után. Miután a fegyveres harcok középpontjába került, az addig perifériára szorult Mariupol hirtelen érdekessé vált az ukrán és a nemzetközi közösségnek is. Aktivisták, kutatók, művészek érkeztek a városba (többek közt a 2022 tavaszán az oroszok által megölt Mantas Kvedaravičius litván rendező is), hogy szolidaritásukat fejezzék ki a háborútól sújtott lakossággal, és új inspirációt nyerjenek a mindaddig felfedezetlen határvidéken. A kulturális szcéna mellett a nemzetközi fejlesztési ügynökségek és humanitárius szervezetek is dolgozni kezdtek a városban, új pénzügyi forrásokat és gondolati irányokat nyitva a helyiek számára.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.

Nagykapu

Aj Vej-vej következetesen és mindenáron, minden megnyilatkozásával, ideértve a műalkotásait is, az emberi szabadságról, mint alapvető jogról beszél. Nála nincs kiskapu és mellékzönge: az üzenet a kezdetek óta ugyanaz. A kifejezési formák változtak, azok is szervesen egymásból építkezve.