A háborús készültség és pusztítás jelei a megelőző évről tanúskodtak, amikor Mariupol a donbaszi fegyveres konfliktus gyújtópontjába került. A várost 2014 áprilisában oroszbarát szeparatisták egy csoportja foglalta el, majd a régió többi városához hasonlóan törvénytelen népszavazást írtak ki az önálló Donyecki Népköztársaság megalakításáról. Bár az ukrán hadsereg az Azov zászlóalj közreműködésével két hónap elteltével visszafoglalta a várost, a frontvonaltól húsz kilométerre fekvő Mariupol továbbra is a háború árnyékában maradt, és időről időre újra hadszíntérré vált, mint 2015 januárjában, amikor a nemzetközi hírekbe is bekerült rakétatámadásban harminc lakos vesztette életét.
Fél évvel a támadás után a város elég biztonságosnak számított egy nemzetközi kutatócsoport fogadásához, a szervezők csak annyit javasoltak, hogy mindig hordjunk magunknál útlevelet, és aláírattak velünk egy biztosítási papírt, amely halál, illetve végtagvesztés esetén fizet. A fiatal építészekből, dizájnerekből és társadalomtudósokból álló csapatunk azért érkezett Mariupolba, hogy a frontvonalon fekvő városok fejlesztésére dolgozzon ki javaslatokat. Az egyhetes tanulmányút során meglátogattuk a kikötőt, az Iljics vas- és acélgyárat és gyármúzeumot, valamint az Ifjúság Kultúrházat, varenykit és kompótot kaptunk ebédre az üzemi menzákon, és előadásokat hallgattunk végig a város történetéről a helyi ipar és kultúra szakértőitől.
Ipar és város szimbiózisa
Az 1778-ban alapított Mariupol az Orosz Birodalom egyik legfontosabb kikötővárosa volt, ahol az ukrán és orosz lakosság mellett görögök, tatárok, zsidók és örmények éltek együtt évszázadokon át. A 20. században a két nagy vasmű, az Iljics és az Azovsztal révén a város a szovjet vasipar egyik központjává vált, ami a városszerkezetet és a helyi identitást is évtizedekre meghatározta. A szovjet iparvárosokban a gyár szerepe jóval túlmutatott a termelésen: a Mariupolhoz hasonló településeken az ipar nem a helyi gazdaság egyik alkotója, hanem annak központi lételeme volt, így a döntéseket a gyárigazgatóság és a városvezetés közösen hozta meg. Ebben a rendszerben a városlakók munkaerejére felbecsülhetetlen értékű erőforrásként tekintettek, amiről közvetlen és közvetett módon szintén a gyár gondoskodott: az Iljics és Azovsztal üzemek nem pusztán munkahelyként szolgáltak a lakók nagy tömegének, hanem a lakásépítésben, a tömegközlekedésben és a városrendezésben is részt vállaltak, valamint óvodákat és nyaralóhelyeket üzemeltettek a dolgozóknak és családtagjaiknak.
Az ipar és városvezetés ilyen szimbiózisa a Szovjetunió 1991-es megszűnésével mindenhol komoly törést szenvedett: a gyárakat privatizálták és számos esetben végleg be is zárták, az új önkormányzatok költségvetése pedig meg sem kísérelte betölteni az így keletkezett lyukakat. Noha a privatizációt a két mariupoli vasgyár sem kerülte el, a rendszerváltás helyi története mégis kilóg a sorból, elsősorban a legendás gyárigazgatónak, Vladimir Bojkónak köszönhetően. Bojko, a „vörös direktor” 1990-ben került az Iljics gyár élére, és két évtizedes igazgatása alatt mindent elkövetett, hogy megvédje a munkásokat a gazdasági átalakulás negatív hatásaitól, megőrizve valamit a „gondoskodó munkahely” hagyományaiból. Bár a teljes összeomlás ennek köszönhetően elkerülte a várost, a 90-es évek gazdasági válsága és az önkormányzati források elapadása miatt Mariupol érezhetően hanyatlani kezdett. Az idősebb lakók meghatározó emlékei ebből az időszakból mind a gondoskodó állam eltűnéséről mesélnek: bezárt mozik, lelakatolt üdülőtelepek, omladozó középületek, és az általános üresség érzete az utcákon, ahol azelőtt mozgalmas élet zajlott. Az elhagyatottság érzését Mariupol rendszerváltás utáni perifériára szorulása is erősítette: az egykori szovjet ipari központ az újonnan függetlenedett Ukrajnán belül sem gazdasági, sem kulturális szempontból nem számított érdekesnek, így a kelet-európai nagyvárosokban tapasztalható radikális térbeli és szellemi átalakulások jobbára elkerülték az 1990-es és 2000-es években.
Nagyjából ezeknek lehetett tehát köszönhető az időutazás-érzés, ami első látogatásomkor a hatalmába kerített, és amit meglepetésemre a városlakók egy része is hasonlóan látott. A tanulmányút egyik estéjén a városi parkban voltunk egy harkivi hiphopegyüttes szabadtéri koncertjén, ahol megismerkedtünk pár helyi fiatallal. Az egyikük, Szasko, egy harmincas éveiben járó filmrendező (ő szerepelt a háború első heteiben a menekültekről szóló Narancs-cikkben – a szerk.) azt mondta, az ilyen koncert ritka eseménynek számított a városban 2014 előtt. „A háború előtt nem igazán volt kulturális élet Mariupolban. Az elmúlt tíz-húsz évből semmi érdekes eseményre nem tudok visszaemlékezni! Most viszont, a tavaly történtek után, hirtelen a figyelem középpontjába kerültünk: az elmúlt pár hónapban annyi lehetőségem volt izgalmas programokra járni, mint előtte soha.”
Szasko mellett később több más mariupoli ismerősöm is arról számolt be, hogy a város élete alaposan megváltozott a 2014-es szeparatista támadás után. Miután a fegyveres harcok középpontjába került, az addig perifériára szorult Mariupol hirtelen érdekessé vált az ukrán és a nemzetközi közösségnek is. Aktivisták, kutatók, művészek érkeztek a városba (többek közt a 2022 tavaszán az oroszok által megölt Mantas Kvedaravičius litván rendező is), hogy szolidaritásukat fejezzék ki a háborútól sújtott lakossággal, és új inspirációt nyerjenek a mindaddig felfedezetlen határvidéken. A kulturális szcéna mellett a nemzetközi fejlesztési ügynökségek és humanitárius szervezetek is dolgozni kezdtek a városban, új pénzügyi forrásokat és gondolati irányokat nyitva a helyiek számára.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
