Balázs Anna

„Nincs többé város”

Mariupol újjászületése és pusztulása

Publicisztika

Amikor 2015 nyarán először jártam Mariupolban egy kutatócsoport tagjaként, úgy tűnt, mintha időutazásra érkeztünk volna a 80-as évekbe. Az utakon Ladák és szovjet gyártmányú trolibuszok, a köztereken töredezett beton virágládák és rozsdásodó rakétamászókák fogadtak, a házak közt pedig az a fajta zöldellő senkiföldje, amit a rendszerváltás utáni években láttam utoljára a budapesti lakótelepen, ahol felnőttem. Az út menti óriásplakátokat leszámítva egy dolog rántott vissza mégis a jelenbe: a város szélén sorakozó katonai ellenőrző pontok, ahol ismételten átnézték mindannyiunk útlevelét, a tankok ellen felállított tetrapod barikádok, majd a városközpontba érve a harcokban leégett városháza és rendőrőrs feketén tátongó romjai.

A háborús készültség és pusztítás jelei a megelőző évről tanúskodtak, amikor Mariupol a donbaszi fegyveres konfliktus gyújtópontjába került. A várost 2014 áprilisában oroszbarát szeparatisták egy csoportja foglalta el, majd a régió többi városához hasonlóan törvénytelen népszavazást írtak ki az önálló Donyecki Népköztársaság megalakításáról. Bár az ukrán hadsereg az Azov zászlóalj közreműködésével két hónap elteltével visszafoglalta a várost, a frontvonaltól húsz kilométerre fekvő Mariupol továbbra is a háború árnyékában maradt, és időről időre újra hadszíntérré vált, mint 2015 januárjában, amikor a nemzetközi hírekbe is bekerült rakétatámadásban harminc lakos vesztette életét.

Fél évvel a támadás után a város elég biztonságosnak számított egy nemzetközi kutatócsoport fogadásához, a szervezők csak annyit javasoltak, hogy mindig hordjunk magunknál útlevelet, és aláírattak velünk egy biztosítási papírt, amely halál, illetve végtagvesztés esetén fizet. A fiatal építészekből, dizájnerekből és társadalomtudósokból álló csapatunk azért érkezett Mariupolba, hogy a frontvonalon fekvő városok fejlesztésére dolgozzon ki javaslatokat. Az egyhetes tanul­mány­út során meglátogattuk a kikötőt, az Iljics vas- és acélgyárat és gyármúzeumot, valamint az Ifjúság Kultúrházat, varenykit és kompótot kaptunk ebédre az üzemi menzákon, és előadásokat hallgattunk végig a város történetéről a helyi ipar és kultúra szakértőitől.

Ipar és város szimbiózisa

Az 1778-ban alapított Mariupol az Orosz Birodalom egyik legfontosabb kikötővárosa volt, ahol az ukrán és orosz lakosság mellett görögök, tatárok, zsidók és örmények éltek együtt évszázadokon át. A 20. században a két nagy vasmű, az Iljics és az Azovsztal révén a város a szovjet vasipar egyik központjává vált, ami a városszerkezetet és a helyi identitást is évtizedekre meghatározta. A szovjet iparvárosokban a gyár szerepe jóval túlmutatott a termelésen: a Mariupolhoz hasonló településeken az ipar nem a helyi gazdaság egyik alkotója, hanem annak központi lételeme volt, így a döntéseket a gyárigazgatóság és a városvezetés közösen hozta meg. Ebben a rendszerben a városlakók munkaerejére felbecsülhetetlen értékű erőforrásként tekintettek, amiről közvetlen és közvetett módon szintén a gyár gondoskodott: az Iljics és Azovsztal üzemek nem pusztán munkahelyként szolgáltak a lakók nagy tömegének, hanem a lakásépítésben, a tömegközlekedésben és a városrendezésben is részt vállaltak, valamint óvodákat és nyaralóhelyeket üzemeltettek a dolgozóknak és családtagjaiknak.

Az ipar és városvezetés ilyen szimbiózisa a Szovjetunió 1991-es megszűnésével mindenhol komoly törést szenvedett: a gyárakat privatizálták és számos esetben végleg be is zárták, az új önkormányzatok költségvetése pedig meg sem kísérelte betölteni az így keletkezett lyukakat. Noha a privatizációt a két mariupoli vasgyár sem kerülte el, a rendszerváltás helyi története mégis kilóg a sorból, elsősorban a legendás gyárigazgatónak, Vladimir Bojkónak köszönhetően. Bojko, a „vörös direktor” 1990-ben került az Iljics gyár élére, és két évtizedes igazgatása alatt mindent elkövetett, hogy megvédje a munkáso­kat a gazdasági átalakulás negatív hatásaitól, megőrizve valamit a „gondoskodó munkahely” hagyományaiból. Bár a teljes összeomlás ennek köszönhetően elkerülte a várost, a 90-es évek gazdasági válsága és az önkormányzati források elapadása miatt Mariupol érezhetően hanyatlani kezdett. Az idősebb lakók meghatározó emlékei ebből az időszakból mind a gondoskodó állam eltűnéséről mesélnek: bezárt mozik, lelakatolt üdülőtelepek, omladozó középületek, és az általános üresség érzete az utcákon, ahol azelőtt mozgalmas élet zajlott. Az elhagyatottság érzését Mariupol rendszerváltás utáni perifériára szorulása is erősítette: az egykori szovjet ipari központ az újonnan függetlenedett Ukrajnán belül sem gazdasági, sem kulturális szempontból nem számított érdekesnek, így a kelet-európai nagyvárosokban tapasztalható radikális térbeli és szellemi átalakulások jobbára elkerülték az 1990-es és 2000-es években.

 
Mariupol tegnapelőtt: Iskola
A szerző felvétele

Nagyjából ezeknek lehetett tehát köszönhető az időutazás-érzés, ami első látogatásomkor a hatalmába kerített, és amit meglepetésemre a városlakók egy része is hasonlóan látott. A tanulmányút egyik estéjén a városi parkban voltunk egy harkivi hiphopegyüttes szabadtéri koncertjén, ahol megismerkedtünk pár helyi fiatallal. Az egyikük, Szasko, egy harmincas éveiben járó filmrendező (ő szerepelt a háború első heteiben a menekültekről szóló Narancs-cikkben – a szerk.) azt mondta, az ilyen koncert ritka eseménynek számított a városban 2014 előtt. „A háború előtt nem igazán volt kulturális élet Mariupolban. Az elmúlt tíz-húsz évből semmi érdekes eseményre nem tudok visszaemlékezni! Most viszont, a tavaly történtek után, hirtelen a figyelem középpontjába kerültünk: az elmúlt pár hónapban annyi lehetőségem volt izgalmas programokra járni, mint előtte soha.”

Szasko mellett később több más mariupoli ismerősöm is arról számolt be, hogy a város élete alaposan megváltozott a 2014-es szeparatista támadás után. Miután a fegyveres harcok középpontjába került, az addig perifériára szorult Mariupol hirtelen érdekessé vált az ukrán és a nemzetközi közösségnek is. Aktivisták, kutatók, művészek érkeztek a városba (többek közt a 2022 tavaszán az oroszok által megölt Mantas Kvedaravičius litván rendező is), hogy szolidaritásukat fejezzék ki a háborútól sújtott lakossággal, és új inspirációt nyerjenek a mindaddig felfedezetlen határvidéken. A kulturális szcéna mellett a nemzetközi fejlesztési ügynökségek és humanitárius szervezetek is dolgozni kezdtek a városban, új pénzügyi forrásokat és gondolati irányokat nyitva a helyiek számára.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.