Mert magán a kapitalizmuson és annak törvényszerűségein változtatni az elnök persze még annyira sem tud, mint a Trianon által adott helyzeten.
Nem tökéletes ez a földi lét.
A rózsa társként hordja tövisét.
(É)
A legjobb almaborban dongaszag van,
és sötét foltokat látni a Napban.
(Heine)
Megválasztása előtt még csak kevesen figyeltünk föl azokra az autoriter vonásokra, amelyek új elnökünk személyiségét, s azokra az autoritárius mozzanatokra, amelyek politikai nézeteit jellemzik. Első megnyilatkozásaiban azután - a rá jellemző hűvös és szelíd erőszakossággal - hamarost kimutatta a foga fehérjét, becsülettel jelezve népének, mire is számíthat tőle a továbbiakban. E megnyilatkozásain most már számosan megütköztek, köztük olyanok is, akik korábban illúziókkal tekintettek rá. Nem csoda: elnökünk ugyanis jóformán csak olyasmiket mondott, amin kénytelenek vagyunk megütközni.
*
Az ünnepen az elnök először is leszögezte, hogy Szent István igazi nagysága abban rejlik: "szuverén módon határozta meg Magyarország helyét az akkori világban". Ez az állítás azonban csak fölvezetés a következő tételhez: "Legyünk tudatában annak, hogy európai mércével mérve középhatalom vagyunk. Van beleszólásunk abba, hogy mi történik az unióban."
A tétel először is azt sugallja, hogy amíg nem vagyunk tudatában annak, miszerint európai mércével mérve középhatalom vagyunk, addig nincsen beleszólásunk abba, hogy mi történik az unióban. Ez önmagában véve csupán nevetséges: hiszen az Európai Unió demokratikus közössége minden egyes tagjának van beleszólása abba, hogy mi történik az EU-ban, függetlenül attól, hogy nagy, közepes vagy kis ország. Csakhogy innen nézve válik valójában érthetővé a Szent István szerepére, illetve a szuverenitásra tett utalás: mert e szerint amíg nem vagyunk tudatában annak, hogy középhatalom vagyunk, és így nincs beleszólásunk abba, hogy mi történik az unióban, nyilván nem lehetünk szuverének sem. Csakhogy Szent István nem egy unióban, hanem csak a Respublica Christiana informális közösségében helyezte el az országot; az Európai Unióba való belépésével viszont Magyarország, bár önként, de formálisan föladta szuverenitása egy részét, s ezt talán illene tudnia egy elnöknek. És a brüsszeli döntéshozatal bürokratikus ugyan, de hogy ne lenne eléggé demokratikus, amint azt elnökünk mellesleg úgyszintén kinyilatkoztatta - nos, ugyan miért nem?!
Hogy továbbá mit jelent egyáltalán az, hogy "középhatalom" vagyunk, nehéz megmondani. Mert mi is az európai mérce: az Európai Unió vagy az európai kontinens (és ez utóbbi Oroszországgal vagy nélküle)? És milyen alapon, melyik állam számíthat nagy-, közép- vagy kishatalomnak? Itt azonban maga a fogalom az, ami ijesztő. Ez a szóhasználat ugyanis utoljára a II. világháború időszakában dívott errefelé: akkor számított Magyarország úgymond középhatalomnak, megfelelő regionális (Kárpát-medencei) vezető szerepre hivatottan.
*
Mert hiszen mire is fut ki végül az unió által nem korlátozott magyar szuverenitás követelése? Mi másra, mint arra, hogy: "[M]iért kellene nekünk nemzetközi kérdésekben mindig csak alkalmazkodni, mintát követni? Igenis előállhatunk olyan megoldásokkal, amelyek talán szokatlanok, de amelyek a mi problémáinkra vannak szabva, és aztán türelmes munkával elismertethetjük őket. [É] Igen, ezzel a határon túli magyarokról is szólok. Az ő magyar állampolgárságuk fájdalmasan félresiklott, és ez nem maradhat így!" Hiszen a jogban is vannak - imigyen szóla az elnök - új fölfedezések, s ilyeneket kell kialakítani például a magyar nemzet országhatárokkal való szétszabdaltságára válaszul. Ezért föl kell mérni: "Mi az, ami sértheti, ami jogosan sértheti az ottani népek érzékenységét, és mi az, ahol nem engedhetünk a magunk igazából. És aztán kellő tudással és empátiával nyugodtan nézhetünk Európa szemébe, amikor új megoldásokat javaslunk."
Nos, először is azért kell (= muszáj) alkalmazkodnunk, mert tagjai vagyunk egy közösségnek, amelybe önként beléptünk; és azért kell (= helyes) mintát követnünk, mert vannak jó minták. Mert, mondjuk, csakugyan szokatlan, ám állítólag a mi problémáinkra szabott megoldások jellegzetes példája volt az ún. státustörvény és a vele járó magyarigazolvány - és ne menjünk most bele abba, hogy jó megoldás volt-e, hogy azonban az úgymond türelmes munka mire jutott az elismertetésével, azt tudjuk. A Magyar Köztársaság elnökét továbbá talán mégiscsak kellene, hogy kösse egy érvényes népszavazás eredménye: a határon túli magyarok állampolgárságának ügye ugyanis nem fájdalmasan félresiklott, hanem a magyar választópolgárok döntő többsége kinyilvánította, hogy nem helyesli. Ezt nem figyelembe venni szembeszegülés a kinyilvánított népakarattal.
A döntő pont azonban az, hogy nincs országhatárokkal szétszabdalt magyar nemzet. Ha tudniillik a nemzetet politikai kategóriaként kezeljük, akkor magyar nemzet csak egy van: a magyar állampolgárok együtt élő közössége. És ha a határon túli magyarok közül bárki (egyénileg) vagy akár mindegyikük (természetesen szintén egyénileg) tagja akar lenni e politikai-nemzeti közösségnek, arra megvannak a megfelelő eljárások: átköltözhet Magyarországra, és nem sok idő múltán magyar állampolgárságot kaphat. Ez erre nézvést a szokásos megoldás, míg a szokatlan megoldás természetesen az lenne, amit a népszavazás nem támogatott - amit persze újra és újra föl lehet vetni, ragozni, variálni, s az újabb variációk egyikét akár új jogi fölfedezésnek is kinevezni. Érdekes kísérlet lenne azután, ha ezt az új jogi fölfedezést kellő tudással és empátiával addig próbálnánk szuggerálni mondjuk a bájos Marianne szemébe nézve, míg csak meg nem világosodik: de hiszen minden francia tagja a határokkal szétszabdalt francia nemzetnek - nosza, adjunk francia állampolgárságot Belgiumban minden vallonnak, a "Suisse Romande" minden frankofónjának, Kanadában minden derék québecois-nak! Elnökünk ellenvetheti, hogy azokat nem úgy szakították ki a francia állam kötelékéből. Meglehet: de akkor miért nem követel magyar állampolgárságot az egykori Magyar Királyság valamennyi (nem csak magyar etnikumú) elszakított állampolgára mai leszármazottainak?!
Végül, illő tisztelettel, hadd világosítsuk föl elnökünket arról, hogy megnyugodhat benne: nincs egyetlen olyan idevágó megoldás sem, nem lehet ez irányban egyetlen olyan új jogi fölfedezése sem, mely ne sértené (már akár jogtalanul, akár inkább jogosan) az ottani népek érzékenységét: hogy ugyanis velük egyívású állampolgártársaikat, akikkel együtt kellene közösséget alkotniuk, formális privilégiumokkal elválasztják tőlük és szembeállítják velük. Ezen a tényen az új jogi fölfedezések mindenkori kiagyalói természetesen mindenkor fölháborodtak és fölháborodnak, de nem érdemes vitát nyitni arról, hogy igazuk van-e. Inkább arra helyénvaló ugyanis emlékeztetnünk őket, hogy Don Quijote is hiába próbálta meggyőzni a szélmalmokat amaz új fölfedezéséről, miszerint ők valójában általa legyőzendő gonosz óriások.
*
Rátérve itthoni belső dolgainkra: elnökünk nemcsak Don Quijote, de Savonarola szerepében is tetszeleg. Szerinte ugyanis "az 1990 után ránk szabaduló fogyasztói értékrend, a pénz egyeduralma [É] elfedte a bennünk lévő jót". Föl lehetünk készülve hát a folyamatos antikapitalista erkölcsprédikációira. (Mert magán a kapitalizmuson és annak törvényszerűségein változtatni az elnök persze még annyira sem tud, mint a Trianon által adott helyzeten.) Vagy talán - amint már megszokhattuk a különféle antiglobalizációs vészmadaraktól - nem is annyira kapitalizmusellenesek lesznek majd ezek az erkölcsprédikációk, mint inkább Nyugat- és főleg Amerika-ellenesek. Gyönyörű elszólást produkált ezzel kapcsolatban az elnök, egy esetleges amerikai útja apropóján. Miközben általánosságban ezt találta ugyanis helyénvalónak mondani: "A kitágult világ megteremtette a globális veszélyeket, mint például a terrorizmus. Ez ellen fellépni minden országnak joga és kötelessége, ez azonban nem eredményezheti a szabadságjogok szükségesnél nagyobb mértékű korlátozását", példaként párhuzamosan azt hozta föl, hogy ő bizony addig nem utazik Amerikába, amíg ott ujjlenyomatot vesznek a beutazóktól. Később ezt az álláspontját úgy módosította, hogy ha ő csakugyan kivételnek számít, akkor persze utazik.
A kevésbé lényeges pontoknál kezdve: ha az elnök csakugyan a szabadságjogok (méghozzá a szükségesnél nagyobb) korlátozásának tartja - elvi alapon - az ujjlenyomat-vételi gyakorlatot, akkor legyen benne annyi morális tartás, hogy akkor sem utazik Amerikába, ha kivételt tesznek vele. Aki továbbá már az ujjlenyomatvételben is a szabadságjogok korlátozását látja (elvileg már egyáltalában, gyakorlatilag pedig a szükségesnél nagyobb mértékben), az súlyos aránytévesztésben szenved; ebben az a félő, hogy ha egy lényegtelen intézkedést is lényegbevágónak lát, akkor esetleg majd lényegtelennek fog látni egy lényegbevágót.
A globalizált terrorizmus ugyanis globális hadiállapotot teremtett. Egy globális hadiállapotban azon nyavalyogni, hogy ujjlenyomatokat vesznek, vagy hogy megőrzik a térfigyelő kamerák képeit és a telefonbeszélgetések adatait, ha ezzel emberéletek tucatjait lehetne óvni: abszurd. (Adatvédelmi biztosunk persze csak a kötelességét teljesíti a fönnálló törvények alapján; változtatni nem az ő jogszerű magatartásán, hanem az alkalmatlan törvényeken kellene.) Azzal persze, hogy a szabadságjogokat ne korlátozzák a szükségesnél nagyobb mértékben, nyilván minden normális ember egyetért, csak éppen azt nehéz helyesen kiszámítani, mi a szükséges mérték. Ezt viszont elnökünk bízza talán inkább a ténylegesen érintettekre - ha pedig tényleg akar tenni valamit a szabadságjogokért, akkor nézzen körül egy kicsit jobban idehaza.
*
Mert amit ezzel kapcsolatban eddig mondott, nem sok jót ígér. Csatlakozva a parlamentáris demokrácia stílusának populista bírálatához (mert populista az a bírálat, amelyik átalányban ítél, nem nézve, ki felelős konkrétan ezért a stílusért), a következőket mondotta: "[L]ehet más a stílus, de maga a politika sem azonos a pártpolitikával, annál tágabban értelmezhető, az emberek közéleti cselekvését is magában foglalja." Önmagában ártatlannak, sőt helyeselhetőnek látszó tétel lenne ez - ha nem tudnánk, miféle koncepció húzódik meg mögötte. Elnökünk azonban már a jelölése idején világosan megmondta, hogy megválasztása esetén milyen szerepet kíván eljátszani: az alkotmány őre szerepét.
E koncepció egy Carl Schmitt nevű kitűnő, s épp kitűnősége folytán veszélyes alkotmányjogásztól és politikafilozófustól származik. Schmitt, bírálva a weimari köztársaság zavaros politikai (pártpolitikai) állapotait, elsősorban a parlament vég nélküli vitáit és végső cselekvőképtelenségét, arra a következtetésre jutott, hogy egy a pártok és érdekcsoportok fölött álló, úgymond politikailag semleges erőt kell keresni, s ezt az államelnökben (Reichspräsident), "az alkotmány őrében" (Hüter der Verfassung) látta meg. Az állam szerinte a következő megkerülhetetlen alternatíva előtt áll: "Vagy lemond róla, hogy egységként és egészként létezzen, vagy pedig megkísérli, hogy az egység és az egész erejéből eljut a szükséges döntéshez." A pártpolitikai parlamentáris demokrácia fölszámolásához vagy legalábbis korlátozásához tudniillik, s az államelnöknek a nép közvetlen akaratát megszemélyesítő szerepéhez. (Vö.: Der Hüter der Verfassung, Tübingen 1931, 148. o.) Nem vitatjuk, hogy Schmitt kritikája tartalmazott jogos elemeket, hiszen tény, hogy ha a demokrácia tartósan képtelen megoldani az égető társadalmi problémákat, akkor a társadalom kívánni fogja, de legalábbis el fogja fogadni az "erős kéz" autoritárius vagy éppen diktatórikus kormányzatát. Az is világos, hogy álláspontja egy nagy tradíció folytatását jelenti: Hobbes abszolút uralkodója, Hegel rendek fölött álló monarchája, Weber osztályok fölött álló államhatalma az előzménye Schmitt pártok fölött álló államelnökének. Nem rossz társaság ez (szerintünk), csak egy vele a baj: a parlamentáris demokrácia és a republikanizmus folyamatos fejlődésével minden egyes ilyen eszme folyamatosan veszített a - különben is relatív - jogosultságából, s idézett elő nagyobb veszélyeket, mint amilyenek ellen föllépett. Így lett Schmitt végül a náci rendszer házi jogásza, s foglalta el elméletében a Reichspräsident helyét a Führer.
Amit mármost elnökünk még annak idején, a "láthatatlan alkotmány" eszméjében megfogalmazott, ugyanebbe az irányba megy. Láthatatlan alkotmány ugyanis nincs, csak az, ami ténylegesen le van írva: az pedig látható és racionálisan értelmezhető, mégpedig minden közönséges állampolgár számára is, míg ezzel szemben a láthatatlant csupán az elnök vizionálhatja. Nemcsak emberfölötti őre ő tehát az alkotmánynak, de természetfölötti látnoka is.
De a pártok szerepének tervezett háttérbe szorulásával nemcsak az elnök szerepének kellene növekednie, de úgyszintén elnökünk kedvelt civil szervezeteiének. Mármost, elméletileg nézve, a politizáló civil szervezet contradictio in adiecto, vagy plasztikus magyar szóképpel: fából vaskarika. Gyakorlatilag nézve pedig a jelenlegi - többségükben jobboldali segédcsapatok szerepét játszó - magyar civil szervezetek (amelyekről senki nem tudja, hogy ténylegesen hányan állnak mögöttük és egyáltalán miben kompetensek) 15 éve mást sem csinálnak, mint hogy teljes felelőtlenségük tudatában akadályozzák az egész közösség érdekét szolgáló intézkedések és beruházások megvalósítását, a rádióelnök-választástól a budapesti körgyűrűig (et cetera). Már az megvilágító erővel hathatott volna bárkire, miféle kiáltványban javasolta elnökünket annak idején az eredeti liberális szervezet paródiáját játszó antiliberális Védegylet (melynek ő maga is tagja).
*
Mindezzel együtt a jelen helyzetben elnökünk aligha tud majd túl sokat ártani a magyar parlamentarizmusnak, habár alighanem derekasan fog munkálkodni a lejáratásán, elnöki szerepkörét a mindenbe való folyamatos beleszólással összetévesztve - elvileg különbözve ebben nemcsak liberális, de konzervatív elődjétől is. Ezt persze a maga jezsuita módon álszent és szelíd modorában fogja majd tenni, elvégre ő nem egy gonosz politikus, hanem egy ártatlan civil. Úgy legyen.
