Csak kis túlzás lesz, ha azt mondjuk, hogy egy ország nézte döbbenten, amikor a múlt pénteken, Zágrábban a K4 férfi 1000 méter előfutamában az olimpiai bajnok magyar egység (Kammerer Zoltán, Storcz Botond, Vereckei Ákos, Horváth Gábor) az indonéz vagy a tunéziai négyes mögött, tökutolsóként ért célba. A végét talán már nem is mutatta a kamera, az utolsó képünk valószínűleg ez róluk: a távolban, a mezőny mögött szinte nem is eveznek, csak halkan halad hajójuk, fekete, mély vízen, fehér sziklák alatt.
A döbbenet aztán keserűségbe és felháborodásba csapott, és ez egyfelől igazságtalanság az egész válogatottal szemben, amikor róluk van beszélve, akkor nincs mondjuk a Kovács, Janics vagy a Kökény, Kucsera párosról, az egy-másfél hajóról, amivel az előbbi verte a mezőnyt három ízben, s a másképp, de ugyancsak felfoghatatlan kettőszázad másodpercről, amivel az utóbbi nyerte futását; hogy számolatlan egyéb hősünkről ne is szóljunk. Másfelől meg: amit láttunk, az szabotázs volt. Véletlenül nem lehet nem evezni. A négy férfi így döntött. Pedig ennek az országnak a nevében indultak a világbajnokságon; és sportoló direkt nem veszít, vagy csak nagy ritkán, sportszerűségből, ha valami magasabb erkölcsi megfontolás indokolja. Ez a verseny tehát kettő darab - hogy is mondjuk finoman? - megcsalás volt. Azoké az embereké, akik szorítottak értük, azonosultak velük, örülni akartak az ő sikerüknek, miközben minden előre el volt döntve; és a sport, a tiszta vetélkedés s a tiszta hierarchiák eszméjének az elárulása is. Veszíteni persze lehet, pláne a megnyert olimpia utáni évben: de így nem. Talán ezt nem értették meg - hogy nincs az a hatodik hely, ami ne lett volna menthetőbb e performansznál.
De álljunk meg egy pillanatra, mielőtt kivetnénk őket szívünkből, és tekintetünket e négy férfiról fordítsuk más irányba. Magunk felé, konkrétan. Ha ugyanis az a kilenc olimpiai arany, aki abban a zágrábi hajóban ült, mi vagyunk, ha mi vagyunk a Kammerer, Storcz páros sydneyi, meg a négyes sydneyi és athéni győzelme, ha mi vagyunk a Dunán töltött megszámlálhatatlan óra, hónap s év, a veríték meg a fizikai fájdalom, akkor most már nincs választásunk. Nincs mit számon kérnünk e férfiaktól; a saját életükért, a sikerekért éppúgy, mint a kudarcokért felelősséggel maguknak tartoznak. A velünk kötött szerződésüket már teljesítették, az azonosulás pedig a mi döntésünk volt. Ahhoz meg, hogy bírái legyünk személyes rokon- és ellenszenveiknek, egymáshoz fűződő bonyolult viszonyuknak, egyéni ambícióik diktálta vetélkedésüknek és együttműködésüknek (s nem kérdés, hogy a siker vagy a kudarc épp e viszonyokon múlik), nem jövünk sehogy. Hisz egyikünk sem járt soha olyan fent, mint ők.
És különben is: nincs az a kisszerűség, hiúság, ostoba elhatározás, ami a kilenc aranyat le bírná dönteni. Úgy maradnak meg nekünk, ahogy utoljára mutatta őket a kép. Négy nagyszerű, esendő férfi, távol a mezőnytől.
