Kalózok

Publicisztika

Csak kis túlzás lesz, ha azt mondjuk, hogy egy ország nézte döbbenten, amikor a múlt pénteken, Zágrábban a K4 férfi 1000 méter előfutamában az olimpiai bajnok magyar egység (Kammerer Zoltán, Storcz Botond, Vereckei Ákos, Horváth Gábor) az indonéz vagy a tunéziai négyes mögött, tökutolsóként ért célba.

Csak kis túlzás lesz, ha azt mondjuk, hogy egy ország nézte döbbenten, amikor a múlt pénteken, Zágrábban a K4 férfi 1000 méter előfutamában az olimpiai bajnok magyar egység (Kammerer Zoltán, Storcz Botond, Vereckei Ákos, Horváth Gábor) az indonéz vagy a tunéziai négyes mögött, tökutolsóként ért célba. A végét talán már nem is mutatta a kamera, az utolsó képünk valószínűleg ez róluk: a távolban, a mezőny mögött szinte nem is eveznek, csak halkan halad hajójuk, fekete, mély vízen, fehér sziklák alatt.

A döbbenet aztán keserűségbe és felháborodásba csapott, és ez egyfelől igazságtalanság az egész válogatottal szemben, amikor róluk van beszélve, akkor nincs mondjuk a Kovács, Janics vagy a Kökény, Kucsera párosról, az egy-másfél hajóról, amivel az előbbi verte a mezőnyt három ízben, s a másképp, de ugyancsak felfoghatatlan kettőszázad másodpercről, amivel az utóbbi nyerte futását; hogy számolatlan egyéb hősünkről ne is szóljunk. Másfelől meg: amit láttunk, az szabotázs volt. Véletlenül nem lehet nem evezni. A négy férfi így döntött. Pedig ennek az országnak a nevében indultak a világbajnokságon; és sportoló direkt nem veszít, vagy csak nagy ritkán, sportszerűségből, ha valami magasabb erkölcsi megfontolás indokolja. Ez a verseny tehát kettő darab - hogy is mondjuk finoman? - megcsalás volt. Azoké az embereké, akik szorítottak értük, azonosultak velük, örülni akartak az ő sikerüknek, miközben minden előre el volt döntve; és a sport, a tiszta vetélkedés s a tiszta hierarchiák eszméjének az elárulása is. Veszíteni persze lehet, pláne a megnyert olimpia utáni évben: de így nem. Talán ezt nem értették meg - hogy nincs az a hatodik hely, ami ne lett volna menthetőbb e performansznál.

De álljunk meg egy pillanatra, mielőtt kivetnénk őket szívünkből, és tekintetünket e négy férfiról fordítsuk más irányba. Magunk felé, konkrétan. Ha ugyanis az a kilenc olimpiai arany, aki abban a zágrábi hajóban ült, mi vagyunk, ha mi vagyunk a Kammerer, Storcz páros sydneyi, meg a négyes sydneyi és athéni győzelme, ha mi vagyunk a Dunán töltött megszámlálhatatlan óra, hónap s év, a veríték meg a fizikai fájdalom, akkor most már nincs választásunk. Nincs mit számon kérnünk e férfiaktól; a saját életükért, a sikerekért éppúgy, mint a kudarcokért felelősséggel maguknak tartoznak. A velünk kötött szerződésüket már teljesítették, az azonosulás pedig a mi döntésünk volt. Ahhoz meg, hogy bírái legyünk személyes rokon- és ellenszenveiknek, egymáshoz fűződő bonyolult viszonyuknak, egyéni ambícióik diktálta vetélkedésüknek és együttműködésüknek (s nem kérdés, hogy a siker vagy a kudarc épp e viszonyokon múlik), nem jövünk sehogy. Hisz egyikünk sem járt soha olyan fent, mint ők.

És különben is: nincs az a kisszerűség, hiúság, ostoba elhatározás, ami a kilenc aranyat le bírná dönteni. Úgy maradnak meg nekünk, ahogy utoljára mutatta őket a kép. Négy nagyszerű, esendő férfi, távol a mezőnytől.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.