A 2005. őszi parlamenti ülésszak kezdete, a költségvetés beterjesztése, valamint nyolc-kilenc hónappal az országgyűlési választások előtt a magyar politika két középponti problémája a következő: abban az ügyészségi helyiségben, ahol Kulcsár Attila "videós" kihallgatása zajlott, légkondicionáló avagy szellőző működik-e, mégpedig funkcionálisan avagy "diszfunkcionálisan"; és Orbán Viktor hétvégi kijelentését a privatizáció esetleges felülvizsgálatáról a kormánypártok vagy Orbán hívei tudják-e jobban megmakkolni. A szereplők szeretik azt hajtogatni, hogy ezek mondvacsinált "ügyek", szándékos félreértelmezések, és a "hisztériakeltés" az ellenérdekeltek javát szolgálja. Mintha maguk is szégyellnék: pedig ők csinálják, a fene egye meg. Az ügyészség, e nagy tekintélyűnek tételezett állami hatóság - amelynek legfőbb vezetői maguk is mindenfélének nevezték már az elhíresült szerkezetet - újságíró-szafarikat szervez a mondott terembe, empirikus úton bizonyítva, hogy csakis a zörgő szellőztető-légkondira gondolhatott Kulcsár, amikor valaminek a rájuk szakadását vizionálta. (Ezek a jelenetek legalább annyira abszurdak, mint amikor annak idején Polt Péter egy állami intézményben a saját agancsai - "vadásztrófeái" - között tájékoztatta a közt arról, hogy egyik sem ennyi vagy annyi deka, hanem csak emennyi.) És miközben az állam vádhatósága a legnagyobb komolysággal, a törvényeket "maximálisan betartva" (fotózni tilos!) kalauzolja a sajtót kihallgatótermében, képtelen nyilvánosságra hozni az általa az évtized bűnügyének nevezett ügy vádiratát úgy, hogy a törvényt minimálisan betartsa. Az internetre kitett (majd fél óra múltán korrigált) dokumentumból a vádlottak valamennyi személyes adata megtudható volt, épp csak az nem, mikor vesztették el a szüzességüket. Márpedig "az ügyészség tekintélyének aláásása" (a hivatal kedvenc fordulata) az ilyen malőrökből eredeztethető, és nem a közvádlók munkájára vonatkozó nyilvános kérdésfeltevésekből. A Kulcsár-ügy vádiratát ismertető sajtótájékoztatón a fővárosi főügyész mindenesetre leteremtette a sajtót a kekeckedése miatt; holott a jelek szerint az infantilis demonstrációk mellett olykor nem ártana a saját porta előtt is sepregetni. (A vádiratot Nagyítás rovatunkban vizsgáljuk.)
Valami hasonló történt Orbán könnyű nyár végi szómenésével. A magyarság főmérnöke győzelme esetén privatizációt vizsgálna felül, de nemcsak a piszkosakat (ami a komcsi magánosítások evidens velejárója, nemdebár), hanem a szabályosakat is, ha azok ellentétesek a nemzet (=Fidesz=Orbán Viktor) érdekeivel. Orbán azt mondaná ekkor, hogy legyenek szívesek a vevők a vagyontárgyat visszaadni, és szerinte vissza is adnák, mert amit egy kormány mond, ha mégoly szelíden is, az nagyon meg van mondva. Ennek a kijelentésnek éppúgy nincs semmi értelme, mint mondjuk a nemzetről oly sűrűn öblögetett szövegeknek. A privatizáció revízióját emlegető kampányduma süketelés volt már 1994-ben is, amikor Horn Gyula harciaskodott, vagy 1998-ban, amikor Orbán először jött ezzel. (Emlékeznek még a lázálomszerű Horn-Orbán vitára, ahol mindkét kormányfőjelölt úgy köpte a Mátrai Erőmű adatait, mintha azzal feküdnének-kelnének?) Orbán kijelentéseiből azonban "ügy" lett: a miniszterelnök kármentést kért a minisztereitől, ugyan nyugtatnák meg a Nyugatot meg a Keletet, mert a hétvége óta nyilván befektetők ezrei merednek reményvesztetten maguk elé. De nem kevésbé dermesztő, ahogyan a jobboldal takarít a Főnök után. Jaj, hát nem érti a baloldal meg a média nagy része a viccet! Jaj, Orbán nem úgy gondolta, csak meg akart felelni a közönség elvárásainak! (Ez viszont, reméljük, tényleg csak vicc: mert mi van, ha a közönségnek kissé vadabb az elvárása?)
A rendszerváltással eme egyidős stupid igazolósdi Jeszenszky Géza külügyminiszterségével kezdődött; Antall József rokona volt ugyanis az első új demokráciánkban, akinek valamennyi nyilatkozatához értelmező szótárt kellett (volna) csatolni. De azok a mondatok, ha ostobán előadva is, olykor legalább a valóság valamely szeletére vonatkoztak. Ezek a mostaniak viszont az égvilágon semmire sem. A haladás szembetűnő.
